Blogolok

Elirigyeltem a miniszterelnöktől az internetes naplóírást. Azt a tiszta szívből jövő vallomáskényszert, amivel beszámol a Katus mama Xanaxáról, fia diszlexiájáról, Klárika bálozási szokásairól, a csúnya ellenzékről, a napi futóadagjáról, meg az édes kis kutyájáról, aki nem is kóbor, nem is vizsla, de mindenképpen ennivaló darab lehet. Azt még eztán fogjuk megtudni, hogy Gyurcsány Ferenc horkol-e vagy sem, valamint szokott-e lábat mosni lefekvés előtt, vagy csak fogat. Esetleg egyiket sem, vagy mind a kettőt. Izgulunk.
Blogunk a szeren, blogjával dicsérd a napot, jobb ma egy blog, mint holnap egy túzok a háztetőn. Naplót írok, legszemélyesebb dolgaimat szeretném megosztani az én drága olvasóimmal. Mi lehet személyesebb, mint Bajszi macskám, ez a huszonkét éves matuzsálem, aki napjait hol az ablakban egy mohertakarón, hol a kanapén egy kockás takarón, hol a radiátor alatt, egy sötétkék frottírtörölközőn tölti. Huszonkét év egy házasságban is rekordidő, egy házi tigrissel azonban elröppen. Mindennap csodálattal tölt el, hogy ez a nyafogó, önző és magának való csíkos gombolyag mitől olyan varázslatosan szeretetreméltó? Amikor olyanja van, méltóztatik felmászni az ölembe, befúrja magát a hónom alá, és hangosan dorombol. A dorombolás is talány, hangja viszont az abszolút béke jelképe. Amíg egy macska csukott szemmel és karikába tekeredve dorombol, addig a világ a helyén van.
Bajszi azonban négy nap óta nem evett. Négy nap óta a szekrénybe kucorgott, és semmiféle hívásra nem jött elő. Az állatorvosa, aki sajátos humorral szokta árokparti fajmacskának nevezni cirmosunkat, megígérte, hogy hétvége ide vagy oda, kijön hozzá. A diagnózis rövid volt és várható: súlyos ínygyulladás, ami miatt nem tud enni. Rövid tanakodás után rövid narkózis. Láttak már macskát altatva? Tágra nyílt, mozdulatlan szemeivel elég rémületes látvány. A száját a doktor kipeckelte, és öt perc alatt megszabadította a csúnya kövületektől.
Mindezt a rögtönzött műtőben, a konyhaasztalon.
És ekkor leállt a légzése, és megállt a szíve.
Tudom, hogy nevetséges vagyok, tudom, hogy percenként történnek borzalmak a világban, halálok és merényletek, de akkor is. Ott feküdt a huszonkét éves macskám kiterülve, mozdulatlanul. Úgy éreztem, kezdek kihűlni, majd lassan elöntött a verejték. A doktor megragadta az állat két mellső lábát, és módszeresen kezdte pumpálni bele a levegőt. Mint a filmeken: ki-be, ki-be, ki-be. Én a fejét fogtam, és közben azon gondolkoztam, milyen kemény lehet majd a föld, ha a kis sírt meg kell ásnunk valahol az erdőben.
Előkerült a fonendoszkóp, hallgatta a szívét, gyúrta a mellkasát. Mennyi idő telt el? Húsz perc, fél óra, háromnegyed óra, a végtelen? Egyszerre megrebbent az oldalán a bunda, és lassan megemelkedett, majd visszasüllyedt, aztán megint és megint. Ott ültünk az asztal felett, és mind a ketten azt néztük, miként lélegzik a Bajszi. A csapzott szőrét, a kis fekete bőrű mancsait, a tágra nyílt szemeit, amelyek lassan megrebbentek, majd lecsukódtak, mert visszatérve az életbe valóságosan is elaludt. A doktor még egy órát maradt, amíg megérkezett a fiam, aki egyszerre sírt és nevetett, homlokon puszilva az alvó macskát.
Vasárnap reggel három kanálka csirkés almapüré után felmászott kedvenc karosszékébe, és két mellső lába közé ejtett fejjel békésen szunyókál. Két méterre tőle Fásy Ádám nótázik Gyurcsánynak, aki azt bizonygatja, nem fütyülni, csinálni kell. Máskor ugranék felhangosítani a tévét, mit akar csinálni már megint a baloldal Vezére. Most esik a hó, naplót írok, és kerülöm Gyurcsányt. Fontosabb dolgom akadt.