Bocsánatot kérek

Vannak hirtelen támadt pillanatai az életemnek, amikor úgy érzem, hogy levelet kell írnom mindazoknak, akiket valaha megbántottam vagy elszomorítottam. Hosszú-hosszú bocsánatkérő levelet. Nagy, kerek betűkkel írnám, régi iskolai tollammal, és kék borítékba raknám. Az angyalokkal küldeném el a már régen nem létező címekre. Lehet, hogy valaki a megbántottak közül meg is kapná.
Emlékszem életem egyik gyalázatos csínytevésére. Egyszer koldus nyitott be házunkba, megállt az udvar közepén, és hangosan imádkozott. Futottam a nagymamához, jelentettem a szokványos eseményt, ő pedig azt mondta: „Vigyél neki, fiacskám, egy kis darab kolbászt meg kenyeret!”
Szót fogadtam, volt az asztalon az előző napi vacsoráról maradt kolbászdarabka, fogtam, s egy karéj kenyérrel kifutottam az udvarra. A koldus felém fordította a tarisznyáját, amelyben az adományokat gyűjtötte. „Kolbászt küldött a szüle és kenyeret!” – szóltam hangosan. Megköszönte, és elballagott. De én csak a kenyeret dobtam a tarisznyájába, a kolbászt a zsebemben rejtve visszavittem a konyhába. A koldus hálálkodva távozott.
Amikor szüle néhány perc múlva a boltba szalajtott valamiért, az utcán találkoztam az előbbi koldussal. A gang bejárati kapujának lépcsőjén ült, a térdére fektetett koldustarisznyában kutatott. A kolbászt kereste, riadt volt a tekintete. Nem találta. Döbbenten rám nézett, de én elfutottam.
Ám azóta is hiába futok, bármerre járok, a tekintete utolér. Mindenhová követ, nem tudom feledni. Rimánkodó és vádló egyszerre, egy kétségbeesett, éhes ember néma jajkiáltása. A rám zúduló ágyútűzben a fronton, a lövészárok mélyén is felvillant előttem, cipeltem magammal, mint a rossz lelkiismeretet.
Volt még egy másik feledhetetlen gyermekkori élményem, amely olykor-olykor álmomban is visszatért kísérteni.
A mi házunkban az volt a szokás, hogy a mama tréfás neveket adott az állatoknak. És beszélgetett is velük: „Egyél Mucuska – mondta a borjúnak, miközben megsimogatta –, hogy szép tehén legyen belőled!” S a borjú mintha értette volna, a mama kezéből minden étket elfogadott. Az egyik malacunkat Dudinak hívták. Annak gondozását rám testálták. Én viseltem gondját a malacnak, néha friss herével kedveskedtem neki. Amikor meglátott, boldogan röfögött. Ő is érezte, hogy az én malacom. Naponta többször is megvakargattam a füle tövét. Azt szeretik a kocák. Olyan, mint a szerelmeseknél a kézsimogatás.
Közben disznó lett a kismalacból. És egy téli reggelen, a disznóölés jeles napján, amikor én is ott ténferegtem az udvaron, hirtelen megdöbbenve látom, hogy a böllér Dudit vonszolja ki fülénél fogva az ólból. Az én malacom lesz az áldozat, tekintve, hogy ő a legsúlyosabb. Lábait megfeszítve ellenkezett, békétlenkedve és riadtan röfögött, nem tudta mire vélni a durva bánásmódot. S ekkor valószínűleg meglátott engem, és felsikoltott. Nyilván segítséget kért tőlem. Az ápolójától. De nem volt segítség, leteperték. Kiáltását még mindig hallom.
Tudom, hogy oda kellett volna futnom lihegve, kipirultan, s kiszabadítani, megmenteni. Csak annyit tettem, hogy nem ettem este a disznótoros kolbászból.
És bocsánatkérő levelet kéne küldenem annak a bosnyák kislánynak is, akivel egyszer belgrádi diák koromban találkát beszéltem meg a Kalimegdánon, de aztán valamiért meggondoltam magam, és nem mentem el. Talán még most is ott ül reám várva.
Emlékszem arra is, amikor ifjú koromban Cervantest olvasva jókat hahotáztam. Na de ilyet! Harcol a szélmalmok ellen. Azt hiszi, hogy táltos a lova. Azóta bizony elnémult bennem ez a kacarászó jókedv, mert sok mindenre rádöbbentem az életem során.
És azt is megtanultam, hogy mindenki táltos paripát nyergel fel magának, amikor az élet nagy harcát vívja, de az álomparipából a végállomáson gebe lesz. Bocsáss meg te is, bús képű lovag s te is, gebék gebéje, Don Quijote lova, Rosalinda. Nemes paripa vagy a szívemben.