Ukrajna visszafordíthatatlanul elindult a demokratikus fejlődés útján – értékelte a választásokat a nemzetközi megfigyelők többsége, akik ezúttal nem találtak kivetnivalót a voksolás menetében. Pedig a tirádákat elhomályosíthatta volna, ha az EBESZ és a NATO kiküldött képviselői felteszik maguknak a kérdést: hogyan maradhatott ki egymillió ember a választói névsorból, vagy miért haladt olyan vontatottan a szavazatok összesítése? Az is kérdések sorát vethette volna fel, hogy miként tárgyalhatott a leendő koalícióról jóval a végeredmény kihirdetése előtt az elnök megbízásából a harmadik helyezett párt vezetője. Igazán nagy újdonságnak legfeljebb az számít, hogy az ukrán pártok minden eddiginél többet – 5,3 millió dollárt – költöttek politikai hirdetésekre, maga a választás pedig összesen 200 millió dollárba került.
Persze nem szabad lekicsinyelni mindazt, ami történt, hiszen Ukrajna nagyon messziről indult el az átalakulás útján. Legfeljebb kijózanító a felismerés, hogy a történelem lépcsőfokait nem lehet átugrani, a helyi geopolitikai és kulturális adottságokat semmibe venni, s a demokrácia sem olyan áru, amely csak úgy egyszerűen exportálható. Tudták ezt az ukránok már a választások előtt. Erről árulkodott az általános kiábrándultság, amelyet csak még döbbenetesebbé tettek a felmérések rideg számai. A kijevi Politikai és Szociálpszichológiai Intézet januári közvélemény-kutatása szerint az intézmények közül legtöbben (57,9 százalék) az egyházban bíznak, a második helyen a fegyveres erők állnak 47,8 százalékkal. A sajtó iránt minimális a bizalom, a demokrácia letéteményeseinek számító intézmények esetében pedig egyértelműen negatív a mérleg. A politikai pártokat 41,4 százalékkal többen utasítják el, mint amennyien bíznak bennük, lényegében ugyanilyen az arány a bíróságok (40,9), az ügyészség (39,8) és a helyi hatalmi szervek (37,2) megítélésében. Nem dicsekedhet a parlament, a verhovna rada és a kormány sem, hiszen 30,2, illetve 24,2 százalékos az előny a bizalmatlanoknál, de 7,8 százalékkal nagyobb az elutasítók tábora még a társadalmi szervezetek esetében is. A mostani választás megerősítette ezeket a számokat, amelyek már 15 hónapja sem voltak sokkal jobbak, csak akkor senki nem akart hinni a szemének. Nem lehetséges a Kelet és a Nyugat gyors integrációja. Hasonló módon mutatták az eredmények azt is, hogy nagyon messze került a politikum a néptől, a jelenlegi hatalomhoz köthető Mi Ukrajnánk bukása pedig egyértelműsíti Viktor Juscsenko helyzetének gyengülését, egyúttal hosszú időre előrevetíti a politikai bizonytalanságot.
Az ukrán választók megbüntették Juscsenkót, kifejezve ezzel, hogy számukra kudarc volt a „forradalom” első éve. Mindenki számára érzékeny fordulat volt, hogy a mesterségesen felpumpált 12,1 százalékról 2,4-re lassult a gazdasági növekedés, amivel párhuzamosan az árak nagyjából megduplázódtak. Nem történt meg a külföldi tőke várt beáramlása sem, a politikai bizonytalanság, a korábbi privatizációs ügyek felülvizsgálata körüli vita óvatossá tette a befektetőket. Hasonló kimértséggel közeledett Ukrajnához az Európai Unió is, s a helyzetet súlyosbította a gázszállításokról Oroszországgal kirobbant konfliktus. Külföldön és otthon egyaránt kiábrándulással fogadták a „narancsos” erők egymás ellen fordulását.
A helyzet a jövőben sem ígér nagy változásokat. Politikai értelemben mindenképpen bizonytalan időszak elé néz Ukrajna. A politikai tábor ismét összekovácsolódhat, ám mitől lenne stabilabb Julija Timosenko új kormánya, mint a szeptember előtti volt? Juscsenko már akkor is túl soknak tartotta az ambiciózus „Julka” hatalmát, amely most csak növekedne, ha kormányfőként életbe léptetné a politikai reformokat. Az elnökiből parlamentivé és elnökivé alakuló politikai berendezkedés megszilárdulásáig még várható néhány megrázkódtatás, amelyeknek a hatását növelhetik a személyi ellentétek. Eleve konfliktusokat teremt a Mi Ukrajnánk, valamint a Julija Timosenko Blokkja (BJUT) között a gazdaságról vallott elképzelések különbsége. A BJUT növelné a szociális kiadásokat, kordában tartaná az árakat, felülvizsgálná a korábbi privatizációkat, és szinte biztosan felmondaná az orosz–ukrán gázmegállapodást is. Így aztán nem lenne olyan meglepő, ha az elnöki tábor előbb találná meg a közös hangot egykori ellenfelével, a Viktor Janukovics vezette Régiók Pártjával.
Immár többedszer igazolva Samuel Huntington tételét, a választás nyilvánvalóvá tette az országon belül húzódó kulturális, mentális, orientációs törésvonalakat is. A pártok szerinti megoszlást nézve Ukrajna három jól elkülöníthető részre szakadt. A tíz orosz ajkú keleti és déli területen a Régiók Pártja győzött, a birodalom előszobájának nevezhető legnyugatibb részen, a Kárpátokon túli, a lvivi és az ivano-frankivszki körzetekben a Mi Ukrajnánk, míg tizennégy nyugat- és közép-ukrajnai megyében Julija Timosenko Blokkja diadalmaskodott. A két „narancsos” erő között csak az arányok változtak, a voksok kulturális értelemben vett megoszlása két nagyjából azonos részt rajzol ki. Elemzők ezzel kapcsolatban egyre gyakrabban emlegetik, hogy a mostani választás felgyorsíthatja Ukrajna hosszú távon valószínűleg elkerülhetetlen föderalizációját is. Mint fogalmaznak, a győztes pártok tovább erősítik a regionális különbségeket, hiszen nemcsak politikai, hanem kulturális értelemben is eltérő területek nevében lépnek fel. Amint a kijevi Alkalmazott Kutatások Központjának vezetője, Volodimir Feszenko mondja, elkerülhetetlen a bújtatott föderalizmus folyamatának felerősödése. Emlékeztet arra, hogy a nyugati és a keleti országrész markáns elkülönülése már a vitatott elnökválasztások során is szembetűnő volt. Mindezt figyelembe véve felmerül a kérdés, nem hibáztak-e a hatalom pártjai, amikor láthatóan nem vették figyelembe, hogy Juscsenko az elnökválasztás „harmadik” fordulójában erős nemzetközi hátszélben is csak csekély különbséggel verte Janukovicsot.
Sokan már azt is a föderális berendezkedés felé tett első lépésként értékelték, amikor néhány hete a harkovi városi önkormányzat a regionális nyelvekről szóló, Ukrajna által 1993-ban ratifikált európai charta alapján helyi szinten hivatalossá tette az ukrán mellett az oroszt. A szociológusok nem lepődtek meg ezen, hiszen minden felmérés mutatta, hogy a város lakóinak többsége támogatna egy ilyen döntést. Viktor Nebozsenko ukrán politológus megjegyzi, hogy látva a helyi képviselő-testületek összetételét, a választások után az ország déli és keleti övezetében több helyütt is követhetik a harkovi példát. Ez növelheti a feszültséget e régiók és a minden ilyen törekvést elutasító központi hatalom között. Mint fogalmaz, az e területekre jellemző nyelvi és vallási kettősség a gyakorlatban már Ukrajna föderalizációját jelenti, a társadalom azonban még olyan gyenge, beteg, hogy minden ilyen hatás kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Nebozsenko úgy véli, a megoldást a kétnyelvűség általános bevezetése jelenthetné, nem pedig a régiónkénti megosztottság.
A hivatalos Kijev már-már hisztérikusan reagál minden ilyen igényre, „szeparatizmussal” vádolja emiatt a délkeleti régiók politikusait. Azzal a nyilvánvaló ténnyel keveset törődik, hogy az ország mintegy felében nem hivatalosan „oroszul” folyik az élet. Az okok egyértelműek. A hatalom világosan látja, hogy a jelenlegi Ukrajna történelmi gyökereiben nem egységes képződmény. A Kijevi Rusz az orosz földek inkább Moszkva felé orientálódó egysége volt. Az elmúlt másfél év négy szavazása nyilvánvalóvá tette, hogy a geopolitikai orientációban is kifejeződő civilizációs, kulturális hagyományok ma is élnek, s az ukránok nem politikai programok, hanem eszerint voksoltak. A „narancsos” forradalom ráadásul még inkább felerősítette, illetve tudatosította, sőt ütköztette ezeket a különbségeket. Juscsenkóék oroszellenes irányultságú, a Donyec-medence lakosságát egyöntetűen „lebanditázó” ukranizációs projektje mozgósította a keleti régiókat, felerősítette a civilizációs öntudatot. Ezeket az új keletű problémákat különösen szembetűnően demonstrálja a Krím helyzete, ahol a félsziget hárommillió lakosából kettő orosz ajkú és identitású. Itt már nem csupán az orosz nyelv hivatalossá tételéről szóló népszavazás előkészítése folyik: a krímiek többsége nem is tartja magát ukránnak.
S hogy ez a probléma nem kizárólag a keleti régiókat érinti, azt mutatja a kárpátaljai ruszinok esete. Ők Ukrajna függetlenné válása óta hiába követelik, hogy Kijev ismerje el őket önálló népcsoportnak. Még 1991-ben 78 százalékos többséggel referendum is döntött arról, hogy autonómiát kérjenek Ukrajnán belül, a fiatal állam azonban retteg minden ilyen úgymond engedménytől. Kijevet az sem zavarja, hogy a ruszinokat mindenütt elismerik nemzetiségnek, csak Ukrajnában nem. Magyarkérdés ugyan Ukrajnában nincs, de továbbgondolva a fentieket, Kárpátalján is lehetne még bővíteni a kisebbségi jogokat. Jellemző egyébként, hogy e Juscsenkóékhoz alapvetően lojális kisebbség fő ereje, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) milyen megalázó helyet kapott a Mi Ukrajnánk listáján. Hasonló módon hoppon maradt a szocialistáknál Gajdos István, így 1991 óta először nem lesz magyar képviselő a verhovna radában. E példák sora is igazolja, hogy Ukrajna előbb-utóbb lépéskényszerbe kerül, s vagy elmozdul egyfajta német föderációs modell irányába, vagy súlyos konfliktusokkal kell szembenéznie. Először feltehetően a Krímben.
E problémák is felvetik az egész választás egyik alapkérdését, miszerint túlzott volt hinni az Európai Unió befolyásának mindenhatóságában. A felek óvatosan közelítenek egymáshoz, nehezen lépik át a történelmi, civilizációs és fejlődésbeli árkokat. A nyugati álmokat másfél éve Kijev központjában, a Majdanon megtestesítő Amerikát viszont csak geopolitikai célok vezérlik. Így aztán Ukrajna is gyorsan szembesül azzal, hogy leginkább önmagára számíthat, és nem úszhatja meg a modernizációs kényszer, az átmenet gyötrelmeit.
origo.hu
Emberfeletti munkával mentettek életet a rakamazi rendőrök
