Gyurcsány és a Rubicon

A Rubicon című történelmi magazin a 2005/10–2006/1-es tematikus számában Adolf Hitler személyével foglalkozott Ki ez az ember? címmel. Ungváry Krisztián a német történészvita kapcsán – melynek témája a náci és a kommunista rendszerek tudományos összehasonlítása – azt boncolgatta, hogy Magyarországon ezek a kérdések miért nem váltak mindmáig kellő mélységben a közgondolkodás részévé, s miért nem született róluk történetfilozófiai szakmunka. Ungváry megállapította, hogy nálunk sokkal kevesebb a történész, olvasótáboruk is a töredéke a németországinak. S akik tehetnék, azok sem folytatnak a problémakört illetően igazi tudományos vitákat, hanem rendszerint elbeszélnek egymás mellett. Többnyire már ott elakad a dolog, hogy felszabadulásnak tekintsük-e a szovjet bevonulást, vagy inkább a hivatalos békemegállapodásokat felrúgó megszállásnak, s így a mélyebb problémák megvitatásához a történészek már nem is tudnak egy asztalhoz ülni. A kérdés tematizálása tehát mindmáig a napisajtóra maradt.
Abban minden épeszű magyar ember egyetért, hogy soha többé holokausztot, soha többé gulágot, soha többé nácizmust, soha többé sztálinizmust. Soha többé hamis mítoszokkal terhes, véres diktatúrát. Csakhogy a napisajtó sajátos szerepkörénél fogva alig képes többre, mint hogy fontos témákat épp csak megpendítsen, illetve hogy a jelmondatszerű igazságokat visszhangozza, amelyeket nem is mindig tud elszakítani vállalt politikai irányultságától.
A Rubicon Hitler-számának különös aktualitást ad az MSZP-s választási propagandagépezet sajátos, önleleplező működése. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, az MSZP kormányfőjelöltje a hitleri „Ein Volk, ein Reich, ein Führer” jelmondatára hajazó kampányszlogennel lépett az elmúlt hetekben a választópolgárok elé. A Fidesz válaszképpen arra kérte a politikust: ne használja ezt a rosszízű, a történészeket és a még élő áldozatokat a vészkorszakra emlékeztető terminológiát. Az MSZP és a miniszterelnök-jelölt azonban elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. De vajon az-e a legnagyobb baj, hogy Gyurcsányék – talán nem is tudatosan – ekkora öngólt rúgtak maguknak a Népszabadságban is megjelent, antidemokratikus húrokat pengető hirdetéssel? S elintézhetők-e a történészek és a túlélők aggodalmai azzal, hogy hiszen a szavakat nem lehet kisajátítani, s hogy a párhuzammal a Fidesz csupán választási fogást keres politikai ellenfelén? Nem az ad-e nagyobb, valódi kétségekre okot, hogy a szavak mögött ott a baljóslatú fedezet?
A Rubicon, ha nem is a maga teljességében, de több szempontból számba veszi, milyen hatékony elemekből tevődött össze a magának nagy népszerűséget és jelentős ellentábort szerző hitleri kül- és belpolitika. Megmutatja azt is, milyen beteges diktátori személyiségvonások és azok akadálytalan működése vezethetett a holokauszt tragédiájához. Milyen várakozások, ábrándok, hamis önképek helyét töltötte ki személyével a középszerűség géniuszát megtestesítő történelmi figura. Milyen szellemi és kulturális közeg tette lehetővé, hogy számosan igaznak higgyék az elvetélt művész által fölfestett kulisszákat. Mindezek tekintetében tanulságos az összevetés. Hitler és propagandagépezete ugyanis mestere volt annak, hogyan mondja a vereséget győzelemnek, illetve álgyőzelmekkel hogyan ellensúlyozza tehetetlenségét. (Lásd Magyarország pénzügyei Gyurcsány és Kóka, illetve az EU olvasatában. Sokmilliós kampány a dübörgő gazdaságról, a növekvő jólétről.) Hitler nagy találmánya volt, hogy a német társadalom sokféle gondja és baja helyébe egyetlen, könnyen legyőzhető, védtelen társadalmi réteget állítson. De nem valami ehhez hasonlót látunk-e, amikor Gyurcsány hol a pápánál, hol Bush elnöknél, hol Putyinnál feketít be egy jól körvonalazható társadalmi réteget? Az orosz elnöknek egyenesen arról számolt be, hogy ő a „nyilasuralmat dicsőítő” jobboldal ellen folytat hősies küzdelmet.
Gyurcsány vagy elszigetelt erők elleni küzdelemre fecsérli ezek szerint erejét és az ország pénzét, vagy ő maga és Batiz András hazudik azt illetően, kik tartoznak szerintük a fentebb vázolt körbe, illetve kiket kívánnak ilyen színben feltüntetni a hazai és a nemzetközi politikai porondon. Legújabb hasonlata a telepre hurcolandó veszett kutyákról, melynek kapcsán nem hajlandó megnevezni, kiknek szán ilyen sorsot, szintén nem a demokrácia vízióját kelti fel hallgatóságában esetleges győzelme esetére. Gyurcsány mutatványa, melynek során mint Lohengrin-karikatúra, a bélgyulladásban kimúlt hattyúkat fogta be kampányhajója élére, míg a propagandagépezet napokig jegelte a valós információkat a madárinfluenza megjelenéséről, szintén párhuzamot mutat a goebbelsi mechanizmussal. Ahogyan az is, hogy a mindenhol jelen lévő nemzetmentő szerepkörében tetszelegve azt próbálta majmolni, amikor néhány évvel korábban, a nagy tiszai árvíz idején Orbán Viktor személyesen is megjelent a katasztrófa helyszínén, anélkül, hogy színházat csinált volna a közszereplésből.
A Hitler-szakértők a jelenség megértése szempontjából fontosnak tartják a Führer apakomplexusát is, amely a túl szigorú, kegyetlen, rideg apaképpel függ össze, s nagyban motiválja azt, hogy Hitler miképp alakít ki ellenségképet, s ahhoz miképp viszonyul. Albert Speer spandaui börtönnaplójában ezt írja róla: „Általában elmondható, hogy csodálta, amit gyűlölt, pontosabban: csak azt gyűlölte, amit egyszersmind csodált is. Ez egyaránt vonatkozott a zsidókra és Sztálinra. Az egész kommunizmusra.”
A párhuzamot ez esetben maga Medgyessy Péter szállítja nemrég megjelent kötetében: „Eleinte azt éreztem, talán apakomlexusa van. Kötődik is hozzám, meg túl is akar nőni rajtam.” Medgyessy néhány sorral följebb a saját megpuccsolása kapcsán mentegeti az SZDSZ-t és Gyurcsányt is, s meg nem nevezett vezetőkre, egy arctalan csoportra keni a megbuktatását. E gesztusait azonban inkább magyarázni lehet, mint hinni.
Hogy Gyurcsány ölelése halálos, azt pártjában és azon kívül már számosan megtapasztalhatták. Ők pontosan tudják, ki mögé állnak be, ki mögül nem hátrálnak ki, s azt is tudják már (hiszen a maguk bőrén tapasztalhatták), hogy egy ilyen embertől mi várható. A hatalomvesztés rémképe mégis elegendő indok legalábbis önmaguk számára, hogy mindezek ellenére miért is támogatják.
A jobboldal igyekezete, hogy Gyurcsánnyal kapcsolatban felnyissa a választók szemét, nemcsak azért érinti fájdalmasan a szocialistákat, mert igazak, hanem azért is, mert idáig a baloldal és médiaértelmisége Orbán Viktor kapcsán minimussolinizott, s félelemkeltő beszédeket emlegetett minden következmény, valós alap és tapasztalat nélkül. Vádjaik mögött elsősorban a hatalomféltés, az irigység, a tájékozatlanság és a kollektív önáltatás húzódott meg. Gyurcsány ellenben valóban kóros önértékelési problémákkal küzd, tényleg hatalmi kórban szenved, valóban kész céljai érdekében antidemokratikus eszközök bevetésére. Viszonya a valóságérzékeléshez és az igazmondáshoz minimum problémás. Ha Gyurcsány újra hatalomra jut, ha a fenyegetéseit a szólásszabadság korlátozásáról és a telepre vitt kóbor ellenzékről beválthatja, gazdasági, politikai ámokfutását a magyar nép szavazataival legitimálja. Ebben pedig belső pártbéli ellenfelei, áldozatai, elvakult hívei és a dicséretét zengő cselédsajtó médiamunkásai egytől egyig bűnösek lesznek.