Kiárusított ország

A héten tartott véleménynyilvánító uniós csúcsértekezlet négy fő témaköre az innováció, a kis- és közepes nagyságú vállalkozások helyzete, a foglalkoztatás és az energiapolitika volt.
A fenti kérdésekre vonatkozó és unalomig ismételgetett általános álláspontok mellett a kedélyeket azonban minden bizonnyal jobban borzolta az olasz pénzügyminiszter, Giulio Tremonti által fogalmazott nyilatkozat, amely az unióban újonnan jelentkező gazdasági protekcionizmust igyekezett minél több ország bevonásával elítélni. Tremontit mindenekelőtt az hozta indulatba, hogy két francia energiaipari cég a Suez és a Gaz de France egyesült annak érdekében, hogy elkerüljék a Sueznek egy olasz energetikai cég, az Enel által történő felvásárlását. Az április 9-i olasz választások által is sarkallt Tremonti most azt várja, hogy az unió liberálisabban gondolkodó tagállamai, mindenekelőtt Nagy-Britannia, Dánia, Írország és Svédország támogatni fogja a protekcionizmus elleni harcot. Persze az unió régi tagállamai közül valahány csak addig híve a szabad piacnak, amíg az nemzeti érdekeivel összhangban van, és ez az olaszokkal sincs másképp. Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso a csúcstalálkozónak küldött üzenetében arra hívta fel a kormányfők figyelmét, hogy ragadják meg az alkalmat, és tereljék Európát a növekedés és a munkahelyteremtés vágányára: „Európa nem fogadhatja el a gazdasági nacionalizmust… mi, egy egységes piacon, nem építhetünk akadályokat egymás ellenében”. Az európai miniszterelnök, ha jobban ismerné az új tagállamok gyakorlatát, rögtön jó példákat is felmutathatott volna a gazdasági nacionalizmusra hajló régi tagállamoknak. Ugyanis az unió egyik sokszor hangoztatott elve a legjobb gyakorlat átvétele. Ennek keretében mint legjobbat, ajánlhatta volna a magyar gyakorlat átvételét. Megemlíthette volna, hogy míg ők görcsösen ragaszkodnak minden vállalatuk nemzeti tulajdonban maradásához, a magyarok minden aggodalom nélkül négy év alatt teljes mértékben liberalizálták az ország külkereskedelmét, az élelmiszer-feldolgozó iparukat átengedték a nyugat-európai befektetőknek, noha az élelmiszer-ipari vertikum volt az egyetlen olyan gazdasági szektoruk, amely az ország ezeréves történelme során nettó exportot produkált. Ugyanezt tették a többi feldolgozóiparral, a kereskedelemmel, a hírközléssel is úgy, hogy azok 40-80 százaléka most uniós befektetők kezében van.
A Pénzügyminisztérium a hazai bankszféra egészét adta át a nyugati bankoknak, mégpedig úgy, hogy először azt az adófizetők pénzén feltőkésítette, s ennek az összegnek a privatizáció során csak a töredékét kapta vissza. Azt persze Barrosónak el kellene hallgatnia, hogy mindennek következtében a munkahelyek egyharmada szűnt meg, a magyar ipar gyakorlatilag felszámolódott, az életszínvonal jelentősen romlott, és a fizetési mérlegben olyan mértékű hiány alakult ki, amely éppen most fenyegeti az országot nemzeti fizetőeszközének összeomlásával.