Kották a légópincében

Hosszú ideig Tusa Erzsébet számított az egyik legautentikusabb Bartók-zongoristának. Férje, Lendvai Ernő muzsikus és Bartók-kutató alapvető hatással volt játékára, akárcsak Pásztory Ditta, Bartók özvegye.

Hogyan szeretett bele Bartók műveibe?
– Bartók iránti vonzalmam elsősorban néhai férjem, Lendvai Ernő szellemi hatásának köszönhető. Zeneakadémista korunkban fegyverténynek számított, amikor ketten előadtuk Bartók Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című darabját. 1948-ban meglehetősen merész vállalkozás volt Bartók-művet játszani. Akkoriban Bartók szálka volt a kultúrpolitikusok szemében, ugyanakkor e darabnak még semmiféle előadási hagyománya nem volt. Egész életre szóló elkötelezettség alakult ki bennem Bartók zenéje iránt. A másik döntő tényező Pásztory Dittához és szintén a kétzongorás szonátához fűződik.
– Hogyan találkozott Bartók özvegyével?
– Az a megtiszteltetés ért 1961-ben, hogy Bartók egyik fiatalkori műve, a Scherzo ősbemutatójára engem kértek fel szólistának. Ezt a darabot azért szerettem és szeretem ma is, mert az ifjú zeneszerző személyes hangján szól, akár egy vallomás. Két irány érezhető benne: Bartók zenei gyökerei és a későbbi művek megelőlegezése. Ditta asszony az első sorban ült. Ekkor döntött úgy, hogy a kétzongorás szonátát újból előadja velem.
– Mit tanult tőle?
– A legfontosabb talán az volt, hogy mindig ugyanolyan intenzitással, koncentrációval, teljes töltettel játszott, de sosem egyformán. A hosszú próbák során egyetlen üresjáratot nem hallottam tőle.
– Az Egyesült Államokban is adtak közös koncertet?
– Nem, mert Ditta asszony azt mondta, oda soha többet nem kíván visszatérni. A Bartókról szóló visszaemlékezésekből is jól ismert, hogy rendkívül nehéz életük volt az Egyesült Államokban.
– Ismerte Bartók Bélát, találkozott vele?
– Sajnos nem, mert mire én akadémista lettem, ők már Amerikában éltek.
– Férjével miért nem folytatta a koncertezést?
– Akadémista korában ínhüvelygyulladása alakult ki, emiatt fel kellett hagynia a rendszeres zongorázással. A tudományos munkának szentelte az egész életét.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– A férjemmel és Bartók muzsikájával egyszerre találkoztam. A második világháborúban ugyanabban a házban laktunk a Csepregi utcában. A bombázások idején a légópincébe húzódtunk. Egyik alkalommal egy fiatalemberre lettem figyelmes, aki mindig aktatáskával járt, és mint kiderült, kottákat cipelt benne. Hamarosan kiderült, hogy az aktatáskában Bartók-kották lapulnak. A férjem ismertetett meg Bartók Béla műveivel s azokkal a rejtett törvényszerűségekkel is, amelyek Bartók zenéjének alapját jelentik, illetve amelyeket ő fedezett fel elsőként.
– Végül mi döntötte el, hogy zongorista lesz?
– Kisebb feltűnést keltettem egy magánvizsgai teljesítményemmel a Zeneakadémián. Volt ugyanis egy íratlan szabály, hogy magánvizsgázó növendék legfeljebb jelest kaphat, dicséretest nem, és évtizedek óta nem volt példa rá, hogy valakit kiemeljenek. Dohnányi Ernő azonban kiemelt, és elhatározta, hogy átveszi művészi fejlődésem irányítását. De ekkor jött az ostrom, és szegény Dohnányit mint nemkívánatos egyént elüldözték az országból, ő is Amerikába emigrált.
– Miért hoztak szemléleti forradalmat Bartók muzsikájának értelmezésében a férje által felfedezett törvényszerűségek?
– Ő bebizonyította, hogy Bartók muzsikája az európai zenei hagyomány szerves folytatása, tehát nem önkényes különcködés. A férjem másik nagy felfedezése abban állt, hogy az aranymetszés, amely a képzőművészetben, az építészetben és a természetben régóta ismert jelenség, a zene időbeliségében is jelen van. Ez az úgynevezett Fibonachi-sor, amelyben mindig az utolsó két szám összege adja ki a következőt, tehát 2, 3, 5, 8, 13 és így tovább. Bartók zenéjében a legkisebb sejttől a legnagyobb ívig ugyanaz a rend és arány érvényesül. Ha az arányokat elcsúsztatjuk makroirányba, kiderül, hogy bolygóközi pályákra és galaktikus nagyságrendekre érvényesek, ha pedig mikroirányba csúsztatjuk el, a szubatomi részecskék pályái írhatóak le velük. Az ember és a zenész életének az ad méltóságot, hogy éppen a mi világunk az a szűk kis tartomány, amelyben létrejöhet a művészet, de olyan törvényszerűségek alapján, amelyek a makro- és a mikrovilágban egyaránt megtalálhatók. A felfedezés szenzációszámba ment, és jelentőségét az is mutatta, hogy a svájci National Zeitung címlapon közölte. Az ötvenes években Szombathelyen laktunk, nyugati rádiókat is hallgattunk, és egyszer Berlinből közvetítették Bartók II. zongoraversenyét, Anda Géza volt a szólista. Csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy én is megtanuljam. De csak az akadémiai tudásom állt rendelkezésemre, és szinte minden hangot külön meg kellett tanulnom, mert fogalmam sem volt az összefüggésekről. Ám amikor megismertem ezt a rendszert, olyan volt, mintha megtanultam volna egy új nyelvet.
– Pályája során tudását továbbadta, nemcsak idehaza, hanem külföldön is. Sok tanítványa van például Japánban. A tanítást mennyire tartja fontosnak egy előadóművész életében?
– Miután befejeztük a Zeneakadémiát, 1948-ban rangos díjat nyertem a genfi nemzetközi versenyen, ám a hazai sajtó nemhogy nem örvendezett, de egyáltalán nem írt róla. Beláttam, hogy nem számít, ha valamit elérek, ezen okulva elmentem vidékre tanítani. Tizenkét éven át tanítottam vidéken, nagyon szerettem. A növendékeimet mindig biztatom, hogy menjenek vidékre, mert ott lehet missziót csinálni, és amit az ember kitalál, azt meg is tudja valósítani. Szombathelytől Szegedig több vidéki városban tanítottam, majd Ausztráliában, Új-Zélandon és Japánban is. Nálam a művészi és a tanári pálya nem vált ketté. Meggyőződésem, hogy egy zenetanár nem boldogulhat művészi érzék nélkül és fordítva. Amikor egy zenész a pódiumon játszik, és a személyiségének kisugárzása van, azzal is nevel.
– Bartók zenéjét mennyire értik Ausztráliában, Új-Zélandon és Japánban?
– Nyilvánvaló, hogy teljesen más kultúrákról van szó. Egy goethei vagy egy dantei gondolatkör ismeretlen ezeken a tájakon. Az az igazság, hogy az európai növendékeknek sincs túl sok fogalmuk róluk. A japánokat olyan őszinte tudásvágy és nyitottság jellemzi, amely az európai növendékekben kevésbé van meg. Úgy tapasztaltam, hogy a japánok Bartók és Debussy muzsikájára a legfogékonyabbak az európai zeneszerzők közül.
– Férje munkásságát mennyire építi bele a tanításba?
– Amennyire csak lehet. Sok fiatal doktorált már a Lendvai-anyagból, és sok karmestert vezetett jó megoldásokhoz a férjem elméleti háttere. A férjem halála után különös gondot fordítottam arra, hogy a könyveihez hozzá lehessen jutni. Részben saját pénzből kiadattam a munkáit, azokat is, amelyek egyszer régen megjelentek, de már hozzáférhetetlenek. A legfontosabbakat angolra és németre is lefordíttattam. Aztán a világ minden tájára, nyolcvannégy külföldi egyetemnek, 6–8 kötetes Lendvai-csomagokat küldtem szét. Biztos vagyok abban, hogy a jövő kultúrájának hasonló dolgokkal kell foglalkoznia. A maga rendszereivel és összefüggéseivel Bartók zenéje is eszményi kiindulópont olyan világszemlélet kialakításához, amelyben a tudomány és a művészet gyökere egy. Más szóval olyan megismerési formára van szükség, amelyben egyesül a pontos információ és a költői vízió. Ennek megvalósítására törekedtem én is.