Ládafia

Azt gondoltam, faragok egy bábut. Persze nem akármilyet, hanem egy csodabábut. Olyat, amelyik tud táncolni, vívni, bucskázni a levegőben. Ha én azzal elindulok világot járni, nemcsak a mindennapi kenyeremet keresem meg, hanem a mindennapi boromat is” – mondja Dzsepetto Carlo Collodi meséjében, a Pinocchióban. Aztán elmegy az asztaloshoz, tuskót kér tőle és kifaragja. Ilyen Dzsepetto-félék nálunk is élnek. Egyiküket Néder Norbertnek hívják.
„Először Marika néni gyermekbábcsoportjában találkoztam a bábszínházzal Biatorbágyon a könyvtárban. Most Prospero Bábszínháznak hívják. Nyolcadik után nagyon lefoglalt az iskola, csak gimi után tértem vissza hozzájuk. Közben kijárták az árnyjáték iskoláját. Egészen magas színvonalon művelték. Hogy legyen papírunk, Marika néni beíratott bennünket a C kategóriás bábcsoportvezető-képzőbe. Ott kinyílt a világ. Megismertük az ősi formákat, találkoztunk a régi technikákkal. Ifjak voltunk, és erősnek éreztük magunkat. Láttuk, hogy valami fantasztikus dolog lüktet a túloldalon, ahol a népmese összefügg a saját világával, a múlt század népi kultúrájában még erősen őrzött világszemlélettel, amelyben született. Egy teknő például ház lehet, a bábok természetes anyagokból is készülnek. A világban, amely a szemünk elé tárult, ott dobogott a mesék szíve. A falon innen azonban minden »kocka« volt, steril és idegen. Éreztük, a túloldalon van a helyünk.
A C-s tanfolyamon ismertem meg Szász Zsoltot, ő volt az egyik vizsgáztató. Elmentem a nyári táborukba. Na, itt vannak ezek a körtetuskók, bábot faragunk belőlük – mondta egyszer. Megkérdezte, ki látott már szalagfűrészt. Ketten láttunk. Majd levágtuk a kezünket, de megküzdöttünk a tuskókkal. Zsigeri szinten érintett meg a dolog. Jó volt, hogy fából kellett faragnom. A feladat végeredménye egy olyan színpadkép lett, ahol három fából faragott báb üldögélt egy levágott széldeszkákból összeütött várfal előtt. Mikor elkészültünk, gyújtottunk néhány gyertyát, és elmentünk vacsorázni.
Mire visszaértünk, a többiek mind ott ültek, és csöndben szemlélték az alkotásunkat, pedig nem mozdult benne semmi, csak egy elemlámpa világította meg a várfal mögötti területet. Mintha egy börtönbe besütne a hold. A fény hatására egymás mögötti terek alakultak ki, ez igézte meg a nézőket. Rájöttem, végtelenül egyszerű eszközökkel óriási dolgokat lehet művelni. Ekkor határoztam el, hogy négy hónap alatt építek egy bábszínházat. Négy év múlva sem sikerült. Egy marionettszínpadot hoztam össze csupán, de nem fejeztem be.
Sokáig nem tudtam eldönteni, ötvös legyek, lakatos, asztalos vagy csontfaragó. Minden akartam lenni. Rájöttem, minden csak a bábszínházban lehetek. Igaz, nem e szakmák alapos ismeretében, de javíthatok órát, kalapálhatok rezet, dolgozhatom ötvösként, fafaragóként. Enyém lehet az egész világ. Olyan ez, mint a Fehérlófia. A Vasgyúró jól tudott vasat gyúrni, a Hegyhengergető jól tudott hegyet hengergetni, a Fanyűvő meg jól tudott fát nyűni. A Fehérlófia azért volt erősebb, hogy bár nem tudott mindent olyan jól, de mindegyikhez értett.
A katonaság után elmentem egy értelmi fogyatékosokat foglalkoztató rehabilitációs műhelybe. A fogyatékosokra mindenki rászólhatott, hol ide, hol oda osztották be. Néhányan megváltoztattuk a helyzetet, ahány műhely, annyi műhelyfőnök lett. Egy hónap múlva a heti két verekedésből havi egy összekapaszkodás lett. Mindenki meglepődött, hogy ez ilyen egyszerű.
Mikor a műhely nehéz helyzetbe került, és új fenntartóra volt szükség, már nem volt ilyen könnyű az átalakulás. Az általam képviselt merész, a függetlenség felé vezető megoldás helyett a többség a biztosabbnak tűnő, de erős függőség útját választotta.
Akkor jöttem rá, ez nem az én háborúm. Ki is rúgtak. Egy évig munkanélküli-segélyből éltem, közben gyereket vártunk. Döntöttem, lépek: ha négy évig nem sikerült bábszínházat csinálnom, akkor majd most. Arra gondoltam, a játék és a báb összetartozik. Nem volt se pénzem, se műhelyem, de kétszázezer forint hitelt kaptam nagy nehezen. Elkezdődött a néha csúnya, néha csodálatos harc a megmaradásért. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, feladom. Már nem tudtam senkitől kölcsönkérni, és másnap vissza kellett adnom ötvenezret valakinek. Döntöttem: ha ezt most nem tudom megadni, akkor elmegyek a sarki asztaloshoz, ledolgozom a napi tíz órát, utána megiszom a sörömet, és kész. Még abban a percben kopogtak az ajtón. Viktor barátom érkezett ezzel a kérdéssel: van neked a Disznólápában egy réted, igaz? Mit kérsz érte? Mondtam neki, én azt kétezer forintnyi aranykoronáért vettem, legyen ötvenötezer. Benyúlt a zsebébe, letette a pénzt.
Hat év múlva fizettem ki az összes adósságomat. Akkorra lett gépem, műhelyem, termékeim, piacom, és keresték az árumat. De az adósságaimat mégis a bábszínházzal törlesztettem akkori hitelezőimnek. A Ládafia első történelmi aktusa az ifjúsági klubbal kezdődött. Valami forradalmi dolgot szerettek volna május elsejére. Szereztek egy fickót, a Lacit, aki pecsenyét sütött, miközben szövegelt: a négyes vágányra pecsenye érkezik…
A buli a régi vasútállomás épületéből kialakított faluház kertjében zajlott. Nem akarsz bábszínházat csinálni? – kérdezték tőlem. Nem! Inkább elmondok egy mesét, meglátjuk, lesz-e benne báb. Aztán elkezdtem agyalni. Az Együgyű Mihók, az jó lenne. Végül is mi kell hozzá? Egy konyha. Építhetnék forgószínpadot. Találtam egy deszkát, kézifűrésszel kifűrészeltem. Kellettek ágak erdőnek. A színpad meg úgy lesz, hogy van az a fakerekes, szamár húzta kiskocsi, a hátuljára fúrunk egy lyukat, beleteszünk egy stiftet, az lesz a forgószínpad. És lesz egy srác, akinek ördögarca van, ő mozgatja majd az ördögöt, és kell egy asszonyka. Edina volt az aszszonyka, Janka lányom anyukája, akkor még nem volt asszonybáb. Mihók tenyeres-talpas csávó. Egy tölgyfa deszkát körbevágtam, kanálszerű kezeket meg jó nagy lábakat csináltam neki, a zsákba meg mindenféle rongyokat tömtem, körbetekertem madzaggal, az lett a teste és a feje. Az ördög meggyfaágból lett, eleve vörös volt a színe, csak be kellett olajoznom. Fekete rongyot nyomtam alá, a lábak is abból voltak. Fél nap alatt meglett a két báb, még kellett egy kutya. Végül egy girhes madzagmacska lett. Fölpakoltunk mindent a szamárkordéra, és fölmentünk a kertbe. Talán próbáltunk is. Janó, aki az ördögöt mozgatta, hogy ne izguljon, előtte bepecsenyézett és megivott négy sört. Ez betett neki. Edina fejét bekötöttük, kapott egy seprűt, én meg kiálltam, és elkezdtem mesélni, ahogy jött. De ez akkor újdonság volt. Átment. Nehéz pillanat volt, amikor az ördögnek meg kellett szólalnia. És akkor az ördög megszólalt, mondtam én, a mesélő, de Janó hallgatott. Akkor odamentem, és elkezdtem mozgatni Janót, ő meg a bábot.
Azért sikerült, mert nem volt tét. Arról szólt, hogy meséljünk egy mesét.
Nem sokkal később fölhívott Szász Zsolt. Nincs valami bábszínházad? De, a Mihók. Nem akarod elhozni Esztergomba? Csak akkor tudjuk eljátszani, ha a színpad közepére fúrhatunk egy tizennégyes lyukat. Bepakoltunk és elmentünk. A szamarat a kiskocsival itthon hagytuk. Ott jutott eszünkbe, hogy nincs törni való poharunk. Egy közeli boltban vettünk egy egyszerű éttermi porcelánbögrét, amit persze nem sikerült összetörnünk a kockakövön, pedig jól odavágtam. Volt azonban összevágott fatuskó és liszt. Az előadás után hetekig csiriz volt a padlón. Esztergomban is tetszett. De csak azért, mert akkor még nem volt kiforrott utcaszínház. Forradalmi idők voltak. Ott született meg igazából a bábszínházam, a Ládafia, az utcán, a közönség szeme előtt.
Később a darabot megnézte Tömöri Márta, aki korábban tanított a B kategóriában. Jó ez a darab – mondta –, csak a szöveget egy kicsit öszsze kéne rendezgetni, és kéne asszonykát készítened, mert ha a bábnak társa van, az is legyen báb, az élő szereplő mindig más szintet jelent. Rendben, gondoltam, készítek, de ki fogja mozgatni?
Az asszonyka úgy lép be a színre, hogy Mihóknak esik. Te semmirekellő, te szerencsétlen, te isten balga barma, ó, ha tudtam volna, lány maradtam volna, megvert veled a teremtő! Ezek a szövegek utólag ékelődtek be azért, hogy ne kelljen menet közben gondolkodni, ha úgy adódik. (Az Együgyű Mihók a négy évvel ezelőtti kecskeméti Ciróka bábfesztiválon elnyerte a legjobb szövegkönyvért járó díjat – K. E.)
A következő darab, a Lóvá tett kupec bemutatója előtt három nappal úgy döntöttem, nem Edina és Krisztina – akikkel addig dolgoztam – lép fel benne, hanem Horváth Márta. Nagy sértődés lett a dologból, mégis külön kellett válnunk. Nyírbátorban a bemutató után a paprikajancsi-színházas Tóni barátom két sörrel a kezében odajött az asztalomhoz, leült, és azt mondta, ez jó döntés volt. Szerintem is. Ugyanis hiába volt a két nő az egyik oldalon, én a másikon egyedül, mégis borult a színpad. Ketten sem voltak annyira erősek, hogy megtartsanak. Márta az egyetlen, aki képes erre.
Két-három évig párhuzamosan folyt a játékkészítés és a bábszínház. Még mindig ugyanazt a bababútort gyártottam, a fejemben azonban már egy komplett falu épült szélmalommal, vízimalommal, amelyet famotor hajt. Majdnem kettéhasadtam. Döntenem kellett. Játszom, vagy játékot gyártok. A játékkészítés megvár, első a bábszínház.
Eltelt tizenkét év. Most van meg mindenem ahhoz, hogy elkészüljön az a bábszínház, amely akkor négy hónap alatt akart megszületni. Az igazi Ládafia.”