Össztűz a Kaczynski testvérekre

Nincs még veszve Magyarország! – fejezte be köszöntőjét a lengyel himnusz első sorának parafrázisával a két nép barátságát szimbolizáló emlékmű felavatásakor Sólyom László köztársasági elnök. Jó lenne hinni ebben, az ország erkölcsi állapotát nézve azonban nincs túl sok ok az optimizmusra. Vegyük mindjárt a Lech Kaczynski bemutatkozó magyarországi látogatása körül történteket, a fogadtatás ugyanis bővelkedett aggasztó jelekben. Először is megdöbbentő, ahogy a két nép valóban kivételes történelmi kapcsolatát semmibe véve igyekezett a magyar politikai elit pártoptikán keresztül szemlélni az eseményt. Csakis ennek lehet köszönhető, hogy a kormány durva és sértő módon úgy tett, mintha nem is tett volna látogatást Magyarországon a lengyel elnök. A diplomáciai protokollban kirívó udvariatlanságnak számít, hogy a miniszterelnök és környezete mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülje a találkozót a vendéggel. A lengyel fél eleve kétnaposra tervezte a látogatást, s csak a fogadtatást látva rövidítette azt le.
A hivatalos Magyarország részéről ez a hozzáállás érződött a vizit minden mozzanatában. Ezért volt az, hogy a civil kezdeményezésekre egyébként oly érzékeny liberális sajtó még véletlenül sem figyelt fel arra, hogy egy maroknyi ember, a győri Pilsudski Történelmi Társaság és a lengyel kisebbségi önkormányzat tagjai a politikát felülírva kisebb csodát tettek azzal, hogy tető alá hozták ezt a napot, amelynek megkoronázása volt az emlékmű leleplezése. A hatalom arroganciája, az ideológiai központú, szemellenzős magatartás beárnyékolt mindent. A rosszul értelmezett lojalitás, az igazodási kényszer miatt nem lehetett igazán kiemelkedő a kisalföldi városban sem az esemény. Hiába volt ott a neves vendég, a világhírű, Magyarországon utoljára 22 éve járt táncegyüttes, a helyi média lefojtottan csak a szocialista polgármestert látta meg az egész eseményben. Különösen szomorú ez, hiszen valóban kiemelkedő kezdeményezésről van szó, s a lengyel elnök ezért jött el Győrbe. Arról ő igazán nem tehet, hogy egyébként két hét múlva nálunk választások lesznek, s megjelenése sokak szerint nem illik a képbe.
A Kaczynski testvérek ugyanis hatalomra kerülésükkel arra hívták fel a figyelmet nemcsak Lengyelországban, hanem az egész térségben, hogy valamit elhibáztunk. Nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt a többség szeretné, az elmúlt jó másfél évtizedben kiépült politikai, gazdasági, társadalmi berendezkedés elfáradt, elnehezült, sok tekintetben hazug, álságos, és illő lenne végre már befejezni a rendszerváltást. A Jog és Igazságosság által felállított látlelet valós. Mutatja ezt a lengyel társadalom kiállása is a párt mellett, a töretlen népszerűség. Lehet, hogy a PiS nem találja majd meg a megfelelő receptet, előbb azonban talán meg kellene várni, miként is kívánja orvosolni a bajt. Csak hát sokan megrettentek már a diagnózis érdekek sorát sértő élességétől is, így lehetőség szerint minél gyorsabban szét kell bombázni Kaczynskiék elképzeléseit. A módszer ismert már 1992-ből, amikor öt hónap alatt megbuktatták a rendszer alapjait érintő változásokat tervező lengyel kormányt. A posztkommunista és a szociálliberális körök egy részét egyesítő fura felépítmény most sem hagyja magát. Nem érdeke a bankprivatizációk felülvizsgálata, a még mindig túlságosan átható titkosszolgálati hálók megszaggatása, a korrupció letörése, és a társadalmi szolidaritás erősítése, a szociális igazságosság helyreállítása. Sokaknak nem jó az, ha az emberek felemelik a fejüket, s elkezdenek gondolkodni. Aki ehhez lehetőséget kíván nyújtani, azt időben szét kell lőni. Úgy tűnik, Varsóban már bevetették a nehéztüzérséget is, s kemény hónapok várnak a sorból kilógó Kaczynskiékra.
A lengyel változások azonban túlmutatnak önmagukon, így sokaknak áll érdekében külföldön is, hogy ne lehessen sikeres a nemzeti érdekek hatékony képviselete, a társadalmi szolidaritásra alapozott filozófia. Megkezdődött hát a lejáratás, a hibák, a botladozások felnagyítása, s ha kell, az ellenérdekelt média nem riad vissza a tények elferdítésétől sem. Ebből a megfontolásból fakad, hogy a koalíciós tárgyalások kudarcba fulladásáért például a világsajtó nagy része gondolkodás nélkül Kaczynskiékat hibáztatja. A jelenlegi, kényszerkormányzás politikailag nem korrekt megoldás a sajtó szemében, így azt már észre sem hajlandók venni, hogy a PiS közben kimondottan jó, hogy ledarálja a két szélsőségesen populista pártot.
A hazai médiatálibok egyenesen a 80-as éveket idézik, amikor a Szolidaritás jelentett hatalmas veszélyt az éppen regnáló rendszerre, ezért aztán le kellett járatni nemcsak a mozgalmat, de biztos, ami biztos, egész Lengyelországot is. Ismét eljött az idejük azoknak, akik a szennyes munkát annak idején is elvégezték. No, de hol van az újságírók új nemzedéke?! Miért nem háborodik fel senki? Megfélemlített, egzisztenciálisan függő az egész újságíró-társadalom, vagy csak jó hallani és kritikátlanul elfogadni, hogy a Kaczynski testvérek által felvázolt „negyedik köztársaság” a politikai katolicizmus szélsőséges változata, a PiS klerikális, kirekesztő, Európa-ellenes vezetőik egyszerűen homofóbok, Lengyelországban pedig csak a populizmus a nyerő. Így aztán a legnagyobb példányszámú magyar politikai napilap a lengyel vendéget egy lejárató vezércikkel köszönti, össztüzet zúdítva a két Kaczynskira, akiknek a fentieknél is nagyobb bűnük, hogy kivívták Orbán Viktor rokonszenvét. Nem számít, hogy a Fidesz és a PiS viszonya azért ennél kicsit árnyaltabb. Mindezt betetőzi azzal, hogy álszent módon a látogatás legfőbb mondanivalóját a homoszexuálisok jogait védők mennybe emelésében látja. E megközelítésben folyamatosan megszépülnek a lengyel liberálisok, akikkel kapcsolatban csak azt felejti el megjegyezni a magyar sajtó, hogy mellesleg jobboldaliak is, mint ahogy a két szélsőséges erő, a Lengyel Családok Ligája meghatározása jobboldali nemzeti katolikus, míg az Önvédelem nem baloldali, hanem egyszerűen csak populista. Enynyit a hazai sajtó egészét átható szakmaiságról, ahol már a külföldi események is csak hazai áthallásban értelmezhetők. Gyengébbek kedvéért néha még zárójelben oda is írják, hogy Kaczynskiék alatt Orbánt, a Lengyel Családok Ligája alatt pedig a MIÉP-et kell érteni. Természetesen azzal a téves és leegyszerűsítő megközelítéssel sem lehet mit kezdeni, amikor Csurka István lapja azzal próbálkozik, hogy kisajátítsa Kaczynskiékat, egyenes párhuzamot vonva pártja és a PiS között.
Nehéz ezért hinni Sólyom László optimizmusában, bár a győri ünnep hangulata mégiscsak erősíti a reményt, hogy a civil kezdeményezések, a normális gondolkodás felül tud emelkedni a kisszerű, minden oldalt átható aktuálpolitizáláson. Nem szabad elfeledni azt sem, hogy ezt az emlékművet az 1956-os poznani és budapesti felkelés, illetve forradalom 50. évfordulóján avatták, amely így ezeréves barátságunk részeként különösen emlékeztet arra az évre, amelyben a lengyel és a magyar nép beleszólt a világtörténelembe, nyilvánvalóvá téve a kommunista rendszerek valódi természetét.
Ez a nap minden keserű felhangja ellenére is csak megerősíthette az ismert Petőfi-vers – Medgyasszay László országgyűlési képviselő előadásában magyar és lengyel nyelven az emlékműnél elhangzott – sorainak örök igazságát:
„Két nemzet van egyesűlve bennünk, /
S mily két nemzet! A lengyel s magyar! /
Van-e sors, mely hatalmasabb, mint /
E két nemzet, ha egy célt akar?”