Fenti idézet Cseh Katalintól való.

Ő van ott, a túlsó parton. Elérhetetlen messzeségben. Ahová nemhogy a szerelmet, de a kulturális örökséget sincs kedve átvinni az embernek. Nemhogy a fogában tartva, de egy szatyorban sem. Helyette nézzünk néhány láthatatlan munkát, amiért nem járt fizetés.

„Szegény ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:

– Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.

Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg a bélét.

– Jaj, cselédem – simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat –, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten.

Együgyű eszemmel föl nem tudtam érni, mi azon az örülnivaló. Annál jobban örültem annak, mikor a Jóisten először felejtette el megadni a mindennapi kenyeret.

– Kertészpecsenye lesz a vacsoránk – újságolta édesanyám.

Az ám, csakhogy ahhoz a pecsenyéhez nem kellett bicska. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Visszakívántam a mindennapi kenyeret.

– Jaj, lelkecském – sóhajtott édesanyám –, most már a kenyér is nagy úr lett, elszokott a házunktól.

Rossz esztendő járt, mostohán hozta a föld a termést. Amit meghagyott a fagy, elverte a jégeső, leégette a forróság.

– Az idén aszalt almát termettek az almafák – hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos tarisznyát.

Az is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk.

Éhesen ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Hamar Heverné rám kiáltott a muskátlis ablakukból:

– Te, fiúcska, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton.

Szép, kövér levelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával, abból lesz énnekem jó vacsorácskám.

Gazdag Hamar Heverné nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.

– Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez, Dióbél? – kérdezte tőlem.

De én már nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a kenyérrel, s már a kisajtóban beleharaptam. De abban a percben eszembe jutott édesanyám, s a falat nem ment le a számon.

»Lesz öröm, ha hazaviszem neki« – gondoltam magamban, s belemarkoltam a papsajtba. Most már sokkal ízesebb volt, mint azelőtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, s visszakínálta az ajándékot.

– Én már megettem a másik karajt – mondtam fülig elvörösödve.

Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. Az pedig a hajában főtt krumplinak az ünneplős neve; nem rossz étel az, ha jól megsózza az ember.

– Hanem tudod mit? – törülgette meg a szemét édesanyám. – Eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jólesik neki, ha hazajön a szőlőből.

Hanem azt már én nem értem ébren. Hamar elnyomott az álom a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal.

– Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.

– Minket se kell félteni, apja! – erősködött édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. – Jó az Isten, ma is ad az annyit, mint tegnap.

Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta, örült is annak édesanyám nagyon, mert így nekem adhatta.

– Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.

Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

– Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!

– Mit ugyan? Tán fürjecskét? – ugrottam elé lelkendezve.

– Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is – ragyogott a szeme édesapámnak, s kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. – Nézd e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere.

Akkor tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.”

Móra ez, bizony, a Mindennapi kenyerünk a Dióbél királyfiból, és járt ezért fizetés? Hát nem járt.

Folytassuk vele, Móra Ferenccel, az egyik nagy csodánkkal:

„– Giá-gá, giá-gá – ennyit felelt a ludacska erre is nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle ez az engedelmesség. Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Felvég, alvég minden gyereke összeszaladt arra hírre, hogy nagy ebéd lesz nálunk.

– Érzem a drága jó szagát! – szippantott nagyokat a konyhaajtóban a kalaposék Marcija. – Azt mondta szülém, nekem is ilyent süt, ha olyan jó deák leszek, mint az Annus néni fia.

Lelkem édesanyám erre a szóra csak kiszaladt a liba mellől az ajtóba, s megsimogatta a gyerek kócos üstökét.

– Hát aztán csakugyan olyan leszel, Marcikám?

– Olyan szeretnék lenni – kapta Marcika válla közé a fejét.

– Segítsen meg szándékodban az Isten – törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának. – Nesze, Marcikám – adta a kezébe a gyereknek, aki akkorára tátotta a száját csudálkozásában, hogy befért volna rajta az egész ludacska.

Szülém pedig hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy dolgozgat vele, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csendesség a tornácon.

– Nini, de elillantak a vendégek – kukkantott ki az ajtón a gyerekekre.

Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés kalapos Marcit, ahogy a lúdcombbal birkózott.

– Jaj, csak soká enné, hogy soká nézhessük! – sóhajtott a favágóék Piroskája a kis bátyja fülébe.

Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordta a kis éhesek közt.

– Vegyetek hamar, míg el nem hűl, lelkecskéim!

Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s csak akkor kapott észbe az édesanyám. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! De aztán megint vigasztalódott, ahogy az örömtől kipirult kis arcokat látta, s megvigasztalódva tette vissza a tűzhelyre a tálat.

– Elég lesz ez az egy darab az én fiamnak. Nem volt az nagyétkű soha életében.

Abban a percben léptem be a kisajtón. Édesanyám boldogan ugrott ki az ajtócsattanásra, s nevetve-sírva borult a nyakamba.

– Ó, de régen várlak, édes gyermekem!

– Hát a ludacska, édesanyám? – kérdeztem incselkedve.

– A ludacska, fiam… – babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a tornácon. – A te részed megmaradt belőle. Éppen a legjava.

– Mi-a-ó, mi-a jó? – kérdezte a küszöbön az öreg hamvas macska.

Pedig ő már akkor tudta, hogy mi a jó, mert a körme közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a mellcsontját. Mert a húst akkorára leette róla, s boldog dorombolással dörgölődzött hozzám. Bizonyosan az ebédért hálálkodott.

Édesanyám sírva fakadt, hogy engem így kisemmiztek a nagy ebédből. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy ilyen nagy ebédet nem esznek a királyok portáján se. S azt gondolhatta a jó Isten is, mert napszemével nagyon mosolyogva sütött be a szívünkbe.”

Ez pedig a Nagy ebéd volt nálunk, a Furfangos Cintulából. Mindig sírtam rajta. Ahelyett, hogy kiszámoltam volna, mennyi jár azért, ha az ember édesanyja a fél falu gyerekeire főz.

De térjünk vissza a Dióbél királyfihoz, és ne legyünk kirekesztők, vegyük ide a férfiakat is, az édesapákat:

„Fölnézett a házra. Sötétek voltak már az ablakok, csak az egyiken világlott át gyönge gyertyafény, azt megkopogtatta.

– Kicsoda az? – kérdezte belülről a Gáspár úr riadt hangja.

– Én vagyok, Törőcsik Márton jobbágy.

– Mit akarsz? – nyitották ki gyanakodva az ablakot.

– Nagy kérésem volna, nagy jó uram. Veszedelemben van az elásott kincs.

– Mit, micsoda kincs? – hökkent meg Gáspár úr. – Ki beszél itt kincsről?

– Én beszélek, nagy jó uram. Megleste valaki, mikor a kincset elásták.

– Ki leste meg? – várta a választ visszafojtott lélegzettel az uraság.

– Egy rossz ember, nagy jó uram. El akarja vinni. Rejtsék hamar máshova, nagy jó uram. De még ebben az órában. Ez az én kérésem.

– Ki az a rossz ember?

– Én vagyok, uram – csuklott le az apám feje. – Nem magamért, uram. Ártatlan gyerekemet kerülgeti otthon az éhhalál.

Kibújt a hold a rongyos szélű felhők közül, rávilágított az uraságra meg a jobbágyra. Az uraság mind a két kezével szorította a jobbágy kezét.

– Nincs nekem több akkora kincsem, mint a te becsületes magyar szíved, Törőcsik. Gyere be hozzám egy-két szóra, de csöndesen járj. Magam nyitom az ajtót.

Hajnali misére csendítettek már, mikor a jobbágy elhagyta az uraság házát. Gáspár úr maga kísérte ki a kapuig, ott még egyszer megszorította a kezét:

– Hát ebben maradunk, Törőcsik. A kisfiadat beadod hozzám a kastélyba. Együtt neveltetem az enyimekkel. Nektek is majd csak akad hely az uradalomban. Ne félj, ebben az életben én már meg nem feledkezem rólad.

Csikóbőr tarisznya húzta az apám vállát, mikor hazaért. Volt abban kalácskenyér, libacomb, marcifánk, még tán tengeri herebere is. Volt is Törőcsikéknél aznap olyan früstök, hogy olyant még a Dióbél királyfi meséjében se hallani.”

Ezen is mindig sírtam. Mi tagadás, még most is. Pedig ki kellene számolnom, mennyibe is fájna, hogy Törőcsik jobbágy jóval munkaidőn túl ilyesmikkel foglalkozik. Pedig „comingoutolhatna” is.

Talán most, anyák napján nem is virágot viszek édesanyámnak, hanem egy kimutatást. Excel-táblázatot, amiben ott lesz feketén-fehéren minden. Éjszakai virrasztás skarlátos gyerek mellett, 1970-ben, akkor húszforintos órabérben tizenkét órán át, az annyi mint 240 forint, ma 24 ezer; és így tovább. De lehet, elzavarna…

Mit lehet tenni?

Megvan! Hát hiszen a gyermekes édesanyák adómentessége éppen a „láthatatlan munkáért” járó fizetés, nem? Cseh Katalin szerint biztosan nem. Ugyanis az csak „éket ver gyerekes és gyermektelen nők közé”. Nehéz lehet megfelelni Cseh Katalinnak. Éppen ezért meg sem kell próbálni. Majd a Berg. Ők maradjanak ott, a túlsó parton, elérhetetlen messzeségben. Mi meg éljünk tovább, mint a normális emberek. És olvassunk Mórát. Meg József Attilát.

„Már egy hete csak a mamára / gondolok mindíg, meg-megállva. / Nyikorgó kosárral ölében, / ment a padlásra, ment serényen.”

Jézusom, az mennyibe kerülhetett…