Rút szibarita választás

Egy biztos – gondolta Jezovics –, maga Kazinczy is zavarba jönne, kinél nagyobb elmét, finomabb mívű gondolkodót és roszszabb költőt kutatva sem találnánk, ha kényszerítenénk az identitás szó megfejtésére. Huha! – zökkent meg maga Jezovics is –, ez a megoldhatatlanság határát súrolja.
Pedig mily alapszóvá, veszélyesen éles fegyverré és dédelgetően beburkolóvá vált az új történelmi ember fogalomtárában. (Jezovics érezte, maga is a megfogalmazás idióta fontoskodójává dermedezik, midőn kitekintett késő márciusi ablakán alant a jól-rosszul hullámzó Sas-hegy oldalára, s érezé – mért ne érezte volna? –, hogy magyar. Urambocsá! – tette hozzá magában mintegy enyhe röstelkedéssel, mintha valami bensőleg szemérmetlen dolog, eszme, netán fájdalom jutott volna borongó hajnali tudatába.)
Nem is olyan egyszerű ez, nem is olyan könnyű. Mert bár múltja felületes homályából idegen (?), félidegen, különös vagy berzenkedően kellemes érzetek bukkantak elő, mint az, hogy feltehetően porosz–szláv, délszláv, szerb–horvát vagy ónémet, csehecske, netán morva (?) felmenői is voltak, lehettek, öreg élete folyamán soha nem merült föl őslelkében, hogy ne lenne magyar. Gyökérzetig, ahogy a nyavalyás harmincas években s későbben, irodalmi öntudatosodván, kamaszkorában is érzette.
Nem szokta nézegetni a pasztellszínesen rajzolt úgynevezett családi címer képét, amelyen hőkölő angyalok s kardos sasok keringtek, de a nemesi levélke hosszadalmas fejtegetését 1668-ból valami Kistankócz és Ivanócz előnévről igen, hol az aláírók közt Frangepán éppen úgy kalligrafálódott, mint Zrínyi – talán ő maga sem, de mégis hősiesen magyar –, amelyet I. Lipót császár adományozott, hitelesítendő azt, hogy nemes, ám főleg, hogy magyar.
Na de egy irattal nem elég magyarnak lenni – ezt érezni kell. Érzé. Soha egyetlen pillanatra sem merült föl önlelkében az a végzetes súly, amely elrántaná e népségtől-katonaságtól. S hozzá még az az aláírás, melyet a negyvennyolcas tizenkét pont hitelesítői és fogalmazói közt talált, Máté keresztnévvel kiegészítve családi nevét.
Nos, ha magyar volt.
Az emberi egyed történelmi érzete-helyzete talán valójában az az identitás, amelyet megfelelő szóval Kazinczyék se tudnának magyarítani: identitás, azonosság. Persze. Önazonosság. Ennyi még jócskán derengett diákkori latinjából, valóján szerette is ezt a szót, bár fontoskodónak tartotta bőrén kívül megnevezni eme történelmi értelmezést.
Emlékezett áldott fényű unokabátyjára, apja nővérének a fiára, aki pofonegyszerűen válaszolt kutakodására, „ahogy nő a körmöm, a hajam…”, s akit egyetlen másodpercre sem érintett-zavart, hogy Bródy az atyai neve. Magyar volt, egyszerűen, testestül-lelkestül, egyúttal Nyugat-imádó és a jó paraszti íróktól mégis idegenkedő világpolgár, ki inkább Kosztolányit olvasott, semmint Veres Pétert. Azzal együtt, hogy bármikor „vitam et sangvinem”.
A latin szótár – ajaj, ha már azt kell nézni! – sorjázta: idem, eadem, idem (is, ea, id) ugyanaz, ugyanő, éppen az… quidquid honastum est, idem est utile… ami erkölcsileg jó, az egyúttal hasznos is…
Kazinczy is az azonosság, önazonosság szót használtatná, ha volna még ideje kinézni a kufsteini vár fogságából. Drága, drága Kazinczy, milyen bűnrossz verseket írt, s mekkora lánglélek vala mégis!
Egyszerűen magyar vagyok, Kazinczy, Kölcsey nélkül is – mégis ők. Ők is. Ha Isten kijelentheti magáról: „Vagyok, aki vagyok – Jahve”, mi, gyönge emberek is saját magunk kellene hogy legyünk.
Tamási felülmúlhatatlan s véletlen egyszerűséggel adta 1928-as New York-i négere szájába: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…” Hohó, döbbent vissza Jezovics egyik minap hallott nagy külföldi írónk fájdalmas mondatától.
„Miért szereti ön ennyire New Yorkot?” „Itt nem kell mássá válnom, mint ami vagyok – felelé a korai külföldi magyar halhatatlan. – New Yorkban vagyok otthon. Nem kell mássá válnom…”
Elfacsarodott Jezovics szíve, eme korai halhatatlannak mily keserves lehet a nappal, az éj, az alkony, az este. Hogy tudnék biztonságosabb bőrbe bújni, mint az én gyepedt magyarom, magyar bőröm? Keserves sors egy közrendűnek éppúgy, mint egy íróhalhatatlannak. Szenved ez a fiú.
De akkor, addig ki ő? Mi ő? Netán német? Olasz? Francia? S főleg angol? Folyton le kell fordítania önmagát egy másik nyelvre? Hogy ő angol magyar? Német magyar? Ez egy belső mérkőzés? Szenvedő egy-egy, hat-három vagy négy-öt? Mennyire áll a mérkőzés? Ha New York az egyetlen hely, ahol „nem kell mássá válnia”.
Nem könnyű. Biztosan megvannak azok a súlyos okok, amelyek idegenné teszik saját honjában, biztos oly üldöztetéseknek, kínzásoknak, megalázásoknak lett kitéve, hogy – bár kénytelen idehaza „nyaralni-telelni” egy csöndeske magyar faluban – New York az igazi. A biztonság. Az akármilyen nyelven, de óvó biztonság.
Jezovics sajnálta eme férfiút, aki maga is elég éltes már ahhoz, hogy „szívet cseréljen az, aki hazát cserél”. Inkább csak kisóvárog, honnan esik le egy angol, külföldi biztonsági öv fulladozó identitásában.
Szegénykém kire fog szavazni? Hol találja meg a rubrikák közt azt az idegenet, angolt, németet, amely megvédi magyarságától? És a mi identitásunk az a „rút szibarita váz”?
Mi a rút szibarita vázra szavazunk? Mert mi itthon vagyunk? Itthon érezzük az identitásunkat, magyar nyelven, magyar körben? Mialatt hogy mondja Berzsenyi?

„Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.”

Identitás, identitás – ingatta fejét a nyomorult Jezovics –, nekünk a rút szibarita vázra kell szavaznunk?
Na ja, na ja – motyogta –, ez a mi identitásunk. Hazánk? Mindenesetre otthon kell lenni benne. Talán mégis üdítőbb érzemény, mint New York. Milyen szomorú volt annak a pufi írónak a dörmögő arca! Nincs identitása?