Szavazócédula és fegyverropogás

Van valakinek kifogása az ellen, hogy az egyik kezünkben szavazócédulával, a másikban pedig fegyverrel átvegyük a hatalmat Írországban? – tette fel a kérdést Danny Morrison, a Sinn Féin egyik vezetője 1981-ben, a párt országos gyűlésén. A kijelentés ott és akkor valósággal megdermesztette a jelenlévőket. Az ír köztársaságiak hosszú utat jártak be az ominózus mondatig, de abban soha nem kételkedtek, hogy fegyveres úton vívják ki a hőn áhított célt: az ír sziget egyesítését. Morrison rátapintott a lényegre: a vérben fogant 70-es évek után az északír politikai színtér minden szereplőjének szembe kellett néznie azzal, hogy a polgárháborúban nem létezik katonai megoldás. A Bobby Sands-féle éhségsztrájk politikai sikere végül is arra ösztökélte az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) fedőszerveként működő Sinn Féint, hogy fokozatosan függetlenítse magát az erőszakos cselekményektől. A titkos hadsereg szakított az 1918-as republikánusok radikális elveivel, és a Sinn Féin 1981-től részt vett a parlamenti és önkormányzati választásokon. Ennek köszönhetően mára a katolikus közösség legerősebb pártjává lett, Gerry Adamset és a Sinn Féin vezetőit – joggal – béketeremtőként tisztelik világszerte.
Aligha véletlen, hogy a Hamász váratlan győzelme után sokan felfigyeltek a palesztin–ír párhuzamra. (A hasonlóság Észak-Írországban régóta magától értetődő, az IRA fellegvárának számító belfasti Falls negyedben már évtizedek óta falrajz örökíti meg az IRA és a Palesztin Felszabadítási Szervezet „testvériségét”.) A tétel első látásra tetszetős: elsöprő választási sikerének köszönhetően a Hamász könnyen az IRA pályáját futhatja be, azaz a rettenthetetlen terroristák megszelídült politikusokká válhatnak. Akárcsak annak idején a Sinn Féin, egy idő után a palesztin csoport is szakít majd a „hosszú háború” gondolatával, s így kézzelfogható közelségbe kerül a végső béke – reménykednek a párhuzam hívei. A hasonlóság képzetét megtámogatják az egyes nyilatkozatok is. Aharon Ze’evi-Farkash, az izraeli katonai hírszerzés főnöke tavaly márciusban például azt mondta a knesszetben, hogy a Hamász „az ír modell átvételét fontolgatja”.
De vajon hasznosíthat-e bármit is az északír tapasztalatokból a Hamász? A párhuzam kétségtelenül csalóka. Az északír és a közel-keleti békefolyamatot már csak azért is élesen meg kell különböztetni, mert ez utóbbi de facto gyerekcipőben jár. A zöld sziget hat északi grófságában a 70-es évek elején tapasztalt heves összecsapások után a polgárháború alacsony intenzitású konfliktussá alakult át, míg a palesztin–zsidó viszály változatlan hevességgel tombolt, de legalábbis minden egyes évben ezrek életét követelte az elszabadult erőszak.
Az északír polgárháborút az egyébként megmagyarázhatatlan gyűlölettobzódáson és erőszakos jeleneteken túl – legalábbis a közel-keletihez hasonlítva – valamifajta racionalitás mégis jellemezte. Henry McDonald, az Observer írországi tudósítója találóan jellemzi a lélektani különbözőséget: „Ha az ember az 1981-es éhségsztrájk idején bebörtönzött IRA-tagokat kérdezi, mindannyian egyetértenek abban, hogy az egykori éhségsztrájk nem volt kollektív öngyilkosság. Ma is váltig állítják, hogy az akciósorozat alatt nyitva hagytak egy kiskaput, az éhségsztrájkot tehát akár fel is függeszthették volna, s ezzel életeket mentenek. A volt rabok már annak feltételezésén is derülnek, hogy bármelyik önkéntesük felrobbantaná magát mondjuk egy brit katonai ellenőrző pontnál.” Éles különbség figyelhető meg az eredeti célok alakulását illetően is. Az IRA-Sinn Féin már a 70-es években ráébredt arra, hogy a brit államot megjelenítő intézmények elleni támadásokkal nem egyesítheti az ír szigetet. Éppen ezért az IRA katonai akciói egy idő után sokkal inkább a titkos diplomácia kudarcát vagy elakadását jelezték, mintsem valamifajta puszta erőfitogtatást. A Hamász műveleteiben nyoma sincs efféle tudatosságnak, és aligha akad olyan politikusuk, aki átlátná és ellenőrizné az eseményeket. Igaz, az izraeli közéletben sem akad olyan államférfi, aki a megfelelő lélektani pillanatban kész forgatókönyvvel kopogtatna a túloldalon (Észak-Írországban John Hume és David Trimble egyaránt megtette).
A két ügyben játszott nagyhatalmi bábáskodás is alapvetően különbözik. Az amerikai ír közösség nyomására Bill Clinton annak idején átlépte a maga Rubiconját, és amerikai vízumot adott a terroristavezérként emlegetett Gerry Adamsnek. Hogy ezzel mennyire meglepte a briteket, jól bizonyítja John Major akkori miniszterelnök Amerika-ellenes kifakadása. Nem túlzás azt állítani, hogy a Sinn Féin-elnök vízuma régen nem tapasztalt diplomáciai feszültséget gerjesztett Washington és London között. Clinton azonban jól számított: Észak-Írországban közeledtek a felek, és a mindenkori amerikai kormány azóta is fontos szerepet játszik a helyi politikában. Másképp áll a helyzet a palesztinok esetében. Az Egyesült Államokban élő arabok érdekérvényesítő képessége meg sem közelíti az írekét vagy a zsidókét, arról nem is beszélve, hogy Washingtonnak deklaráltan is Izrael a szövetségese, nem pedig a Palesztin Hatóság. Condoleezza Rice nyilatkozata – „a Hamász nem állhat egyidejűleg a politizálás és a terror oldalán” – elképzelhetetlen lett volna a Sinn Féin látványos megerősödése és előretörése idején. Effajta egyértelmű elkötelezettséget az Egyesült Államok nem mutatott az északír konfliktusban. A helyi békefolyamat előrehaladtával az amerikai kormány nem habozott levenni az IRA-t a terrorszervezetek listájáról, míg a Hamásznak alighanem sokáig kell várnia hasonló gesztusra.
Kevesen gondoltak bele abba, hogy az amerikai kormányzat terroristaellenes hadjárata globális érvényűvé emelte a közel-keleti konfliktust. A palesztin szervezetek, köztük a Hamász puszta léte is valamifajta kulturális-vallási háború részeként tűnik fel, legalábbis a Bush-doktrína hívei számára. A palesztinok nemzeti önrendelkezésért folytatott küzdelmének képzetét fokozatosan felváltotta a világterrorizmushoz fűződő vélt kapcsolatrendszer. A Hamász legnagyobb tragédiája, hogy választási győzelmét követően az elemzők a nemzeti elem helyett rendszerint a globális öszszefüggéseket vizsgálták. Márpedig a palesztin–zsidó szembenállást lehetetlen orvosolni a konfliktus történelmi eredőinek ismerete nélkül. Az északír köztársaságiak megítélése másképp alakult. Az IRA-t nemigen avatták a globális terrorizmus szereplőjévé, a más fegyveres szervezetekhez fűződő kapcsolatrendszerről – leginkább 2001 szeptembere után – szóló híradások mindig is erőltetettnek tűntek. (Az alkalmankénti fegyverügyletek, a libanoni Bekaa-völgyben és Kolumbiában felbukkanó ír gerillák önmagukban nem bizonyítanak szervezett, több évtizeden át eleven kapcsolatokat.) Az ír köztársaságiakat leginkább nemzeti felszabadító csoportnak, vagy ha jobban tetszik, szeparatistának látja a nagyvilág. Arról nem is beszélve, hogy a „kulturált” északír politikai megegyezés képe kedvezőbben alakította az általános megítélést, mint a mindent felforgatni vágyó, a másik közösség teljes felszámolására szövetkezett közel-keleti erőszaké.