Ülünk a Thália Színház színpadán, két oldalról látunk rá a kereszt alakú játéktérre. Alighogy elhelyezkedtünk, s az utolsó színész is befut, bemenekül a színpadra, azaz közénk, a keresztben fekvő pódium elé, ránk csapódik a vasfüggöny ajtaja. A döndülő kapu, amit hiába döngetnek, rugdosnak, feszegetnek a szereplők, többé nem nyílik ki. Az egybezártság nyilvánvalóvá válik, színészek és közönség számára egyaránt. Valahol fönt, kétoldalt megfigyelőlámpa világít, mint a szögesdróttal körülvett lágerek szögletében. Az alaphangulat máris a szorongás, s amint a történések eluralják a játékteret, ez fenyegetettséggé, rettegéssé fokozódik.
A kívülről ide menekült, mert üldözött jézusi tanítványok a bibliai történet ide vonatkozó korának eseményeit élik, s a hétköznapi ember és az elhivatott követő érzései kavarognak bennük. A jogos félelemé és a rájuk bízott feladat nagyságának dermedt felméréséé.
A kereszt alakú színpad, amin egymásba kapaszkodva próbálják megerősíteni magukat, közösséggé kovácsolni halandó, fenyegetett, egyénre szabott életüket, természetesen már önmagában is jelkép. A szenvedéstörténet univerzális szimbóluma, s emitt, a kolozsváriak előadásában, a szentírásbéli jelkép rávetül, és magyarázatul szolgál a Tanítványok című dráma többrétegű cselekményének is. Visky András színműve ugyanis önnön és családja, s általuk az egész kitelepített-kisemmizett, „rendszerellenesnek” minősített áldozatok kálváriájára utal a romániai gulágvilágban. Vagy bármely ártatlanul üldözött, igaztalanul meghurcolt közösség szenvedéstörténetére.
A tizenkét tanítvány nevét (ingének hátára festve) viselő szereplő szövegéből mindegyre ki- és áthallik az ötvenes-hatvanas évek „regáti” (óromán királysági területeken kijelölt) kényszermunkatelepeinek jelen idejű története. Tudni való, hogy a kolozsvári költő-drámaíró, Visky András családját (amúgy természetesen ártatlan) lelkész apja miatt száműzték, s a gyermekekkel – börtönbe zárt férjétől elkülönülten – kitelepített anyjának kálváriáját már Júlia című, megrendítő monodrámájában is megírta (címszerepét Kolozsvárott és a budapesti Thália Színházban Szilágyi Enikő játszotta, ugyancsak Tompa Gábor rendezében). Mi, akik még megéltük és megszenvedtük „polgári” szüleink miatt azt a korszakot, de akik nem, azok is, kanyújtásnyira a szereplőktől, dermedten ülünk a nézőtéren, és megborzongunk az ismerős, kapkodóan szorongásos párbeszédek, mondatfoszlányok hallatán, a lecsupaszított szöveg és a tragikus groteszk játékmód élménycsiholó hatása alatt.
A bibliai személyiségek ember közelivé és személyes ismerősünkké válnak, az író karakterizáló készsége s a színészek egyénítése nyomán még jobban kirajzolódik az egyes emberek tragédiáját fakasztó, milliók vesztét okozó-hozó kor.
Különösebb cselekményt nem teremt az író, e tekintetben is rokonságot fedezhetett fel a darab és az abszurd drámák között a rendező Tompa Gábor. Rá is játszatja színészeit a Godot-ra várva alapgondolataira, hisz mi sem jelenthetett reménytelenebb várakozást, mint a guláglét. Várakozást a megváltásra, mert a fizikai szabadulásra semmi kilátásuk nem lehetett. A szabadsághiány, a totális rabság tragédiáját élik a szereplők, a mindenkor üldözöttek, s csak töredékes emlékeiket egymásba illesztve próbálják újrafogalmazni történetüket, egykorvolt életüket. Bogdán Zsolt és Hatházi András – kivált becketti jelenetükkel –, Bíró József, Salat Lehel, Dimény Áron, Orbán Attila, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Molnár Levente, Galló Ernő, Sinkó Ferenc intenzív játékukkal és igen, a színházművészet iránti elkötelezettségükkel felizzítják a levegőt, és Carmencita Brojboiu beszédesen szegényes, zsákvászon jelmezeiben önvizsgálatra késztetik a sorsukban kényszerűen osztozó közönséget.
(Visky András: Tanítványok. Rendező: Tompa Gábor. A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka a Thália Színházban.)
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
