Terrorista

KULTÚRSOKK

Megkezdődött a kis magyar terror elleni háború. Kicsi, savanyú, de legalább a miénk. A hadjárat e hét kedden vette kezdetét, amikor is maga a magyar miniszterelnök jelentette be, hogy egy szlovák bűnözői csoport arra készül, robbantásos merényletekkel zavarja meg a magyarországi kampányfinist.
Aznap reggel a pesti levegőben már érezni lehetett a puskapor szagát: a Népszabadság című napilap még a bejelentés előtt – meg nem erősített információként – közölte a riasztó értesülést. No comment – mondta az értesülés megerősítésére váró újságírónak Tóth András titkosszolgálati miniszter, mintegy cinkosan kacsintva ránk, újságolvasókra. És ez volt az a pillanat, amikor mi, újságolvasók, akiknek aztán tényleg van szimatuk az ilyesmihez, megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Hiszen megtudtuk, hogy tudja, akinek tudnia kell: a haza veszélyben van.
Hogy is ne lenne! Ha a Szabad Nép ilyesmiről ír, annak súlya van: legutóbbi hasonló nagy leleplezése, a Rajk-féle összeesküvés máig tananyag az iskolákban.
Mindenesetre aki ebből nem értett volna, annak a miniszterelnök azóta elmagyarázta: meg fogják védeni az országot! Merthogy végre nekünk is van ellenségünk, akitől meg kell védeni bennünket. Ez az ellenség a sötétben bujkál, cselt vet, előkészít és konspirál, zavart kelt és robbant. Egyszóval: terrorista.
A bejelentés hatásosságát némileg gyengítette, hogy I am Mónika Lamperth belügyminiszter asszony mindeközben elfelejtette megemelni a fenyegetettségi szintjelzőt. Merthogy – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – nekünk is van ilyenünk, legalábbis a belügyminiszter tavaly nyáron azt ígérte, szeptemberre meglesz a négyfokozatú magyar skála. Azt persze el tudom képzelni, hogy időközben elfelejtették a rendszert bevezetni, vagy ahogy utólag fogalmazni szoktak: mindez „lekerült a napirendről”. Ám kétségtelen, hogy vezetőink megirigyelték a tengerentúlon e téren elért eredményeket. Csak éppen nálunk – az amerikaitól eltérően – nem színek jelölnék az érvényben lévő riasztási szintet, hanem betűk, hogy azt mondja: A, B, C, D. (Igaz, a balatoni viharjelzést tavaly nyár óta némileg visszafejlesztették, de hát valamit valamiért.)
Én mindenesetre úgy sejtem, hogy most valahol a B szint körül vagyunk. Amerikában, felfokozott politikai hangulatban, az ennek megfelelő orange, azaz narancssárga szín dukál a polgárnak.
Hogy pusztán a politikai játszma része lenne a terrorfenyegetettség bejelentése, ennek sejtetése a World Trade Center lerombolása után cinikus lenne a hírlapíró részéről. De nem is én sejtetem ezt, hanem Tom Ridge, az amerikai skálát „működtető” Homeland Security volt főnöke, aki tavaly arról panaszkodott a sajtónak, hogy a Bush-kormányzat sokszor igencsak kétséges információk alapján utasította a szintjelző emelésére. Aminek aztán egy idő után az lett a következménye, hogy az amerikai polgárok kezdték félvállról venni az egészet.
A fenyegetettségi mutató pszichológiai hatásaival foglalkozó amerikai tanulmányok ennél komolyabb problémákra mutattak rá: mivel a döntéshozók csak a fenyegetettség növekedését közlik, de sem azt nem mondják meg, hogy konkrétan milyen veszélyről van szó, sem pedig azt, hogy mit tegyenek a polgárok a veszély elkerülése érdekében, mindezzel csupán idegességet, félelmet és depressziót idéznek elő a lakosság körében.
Ezek a hibák sajnos eddig a kis magyar terror elleni háborúra is rányomták bélyegüket. Nem lehet tudni, hogy pontosan ki miért és hol támad, csak azt, hogy közeleg a veszedelem. Márpedig az efféle figyelmeztetés inkább a szándékolttal ellentétes hatást ér el: ahelyett, hogy fokozná az éberséget, a polgárok aktivitását, éppen hogy csökkenti a figyelmet, és otthon maradásra ösztönöz. Nem akarom elhinni, hogy ez lenne a cél.
Amikor eleink véres kardot hordoztak végig az országon, így figyelmeztetve az alattvalókat, hogy itt a háború, rendszerint azt is tudni lehetett, honnan közeleg az ellen, és legfőképpen, milyen formában. Most csupán annyit tudhatunk, hogy van három tót atyafi (lehet, hogy mégiscsak magyarok), akik forralnak valamit ellenünk, de azt senki emberfia meg nem tudja mondani, miért. (Ahogy egy szlovákiai politikus mondotta az ügy kapcsán: „hiányzik az indíték”.)
Mindezek ellenére az is igaz, hogy az ilyen riogatások ideig-óráig azok renoméját erősítik, akik a védelmező szerepében tűnhetnek fel. Vagyis a kormányzatét. Ez pedig nem lényegtelen momentum a kis magyar terror elleni háborúban, mivel az éppen, egészen véletlenül és megmagyarázhatatlan módon, a választási kampány hajrájában vette kezdetét. Sovány vigasz, hogy a szlovákok, Szvatopluk népe, akikről annak ellenére sem tudunk semmit, hogy több száz esztendeje közösen lakjuk a Kárpát-medencét, most újra testreszabott szerephez jutnak a nagy magyar tudattalanban. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ők felhőtlenül örülnének ennek a mumusszerepnek.
Még szerencse, hogy a magyar nem az az ijedős fajta: olvasom, szintén a Népszabadságban, hogy a terrorfenyegetettség nem akadályozza meg honjainkat abban, hogy olyan helyen töltsék a szabadságukat, ahol alig néhány hete, esetleg napja történt valamilyen támadás. (Biztos olcsóbb a szállodai szoba is.)
Csak reménykedni tudok benne, hogy az idén áprilisban sem száll inunkba híres bátorságunk. Nem fog félni a magyar, és nem ijed meg – még a saját árnyékától sem.