A nagy ábránd

K ö n y v e s h á z

Szívesen írják regényük élére a szerzők: minden, ami alább következik, csupán a képzelet műve. Ugyanis ezzel az átlátszó trükkel szeretnék felhívni olvasóik figyelmét arra, hogy alkotásuknak igenis köze van a valósághoz. Vajon Kristóf Attila miért hagyta el ezt a mondatot? Talán nem akarta, hogy olvasói azt higgyék, amit ír, valóság vagy akár valóság is lehetne? Helyette ez olvasható Sztálin utolsó álma című politikai krimijének mottójaként: „Az összeesküvés-elmélet arra törekszik, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant.” Az olvasó épp ezért szereti az összeesküvés-elméleteket: rendet tesznek a fejében, helyükre rakják az apró ismeretdarabokat, és ezáltal új világot építenek fel – helyette. Lehet, hogy nem igazit, de logikusat. Az igazán jó elméletek talán még működni is kezdenek a végén. Épp ez bennük a játék. Vagy a valóság?
Szellemi játékra hívja olvasóit is Kristóf Attila, aki A pokol pillangói című regényében mutatkozott be először politikai krimiíróként. Új művét azonban túl egyszerű volna politikai kriminek nevezni, sokkal inkább tény- és fikcióregény egyszerre. Sztálin utolsó álma ugyanis – ha igaz volt, ha nem – az elevenünkbe vág. Ezért bárhogyan bizonygatja írója, hogy regénye a fantázia szüleménye, az abban felrajzolt összeesküvés-elmélet még igaz is lehet. Itt, nálunk – és máig érvényesen. A Kristóf által felvázolt teória ugyanis máig része a közbeszédnek, bár „szakértő források” folyton cáfolják. Csakhogy negyvenöt évig olyan világban éltünk, ahol megtanultuk, az az igaz, amit a legerősebben tagadnak, a leghevesebben cáfolnak. Ez nem más, mint hogy szovjet-orosz irányítással máig működik az a nemzetközi titkosszolgálati hálózat, amelyik az ideológiát terjesztette, amíg azt kellett, manapság pedig a birodalom gazdasági érdekszféráját tágítja. Sztálin nagy álma, sugallja az író, az volt, hogy halála után is éljen a birodalom. S íme, az álom beteljesedett. A birodalom, ha megfogyva, ha kicsit viharverten is, de él, sőt éledezik, és egykori vazallusai, miként Magyarországon is tapasztalhatjuk, ma is felfelé fordítják a tekintetüket, miközben apró vezetőjére néznek.
A regény bő hetven év történetét követi végig attól a pillanattól, hogy Sztálin az erdőszélen egy tízéves elvadult kisfiúra bukkan. Iván Blohin nem véletlenül kerül az útjába – e könyvben amúgy sincsenek véletlenek –, Sztálin anyja küldte csellel a fiának. (Emese álma, idézhetnénk magyar megfelelőjét.) Iván nemcsak fizikai adottságait tekintve mutat hasonlóságot a Gazdával, de szellemi képességei is kimagaslóak, ezáltal alkalmassá válik arra, hogy Sztálin általa valósítsa meg az álmot, benne jelölje ki szellemi utódját. Iván Blohin és hat társa, akiket a szovjet birodalom legjelesebb tudósai választanak ki és tanítanak, lesz a magja annak a szervezetnek, fedőnevén limnológiának, amely a legnehezebb időkben is terjeszti és érvényesíti az eszmét, de legalábbis őrzi a lángot. Nevelésük hasonló a janicsár gyerekekéhez, feltétlen engedelmességre és hűségre szoknak. Sztálin, aki végül megölet mindenkit, aki a Limnológiai Intézet működéséről tud vagy abban részt vállalt, nemcsak gondoskodik a csoport anyagi jövőjéről, hanem személyesen is foglalkozik vele. Iván, a kiválasztott abban a kiváltságban is részesül, hogy Koba–Szoszó–Sztálin–Gazda (mind-mind Joszif Visszarionovics egy-egy lelkiállapota) legbelső bizalmasa lesz. Iván nem bizonyul hálátlannak: nemcsak feltétel nélkül szereti, de pontosan érti is, mit akar, mit gondol atyuskája. E kettő ugyanis csak együtt vezethet a kívánt eredményre.
De nem történelem-lélektani tanulmány a Sztálin utolsó álma, hanem vérbő krimi politikai intrikákkal, gyilkosságokkal, kémkedéssel és persze szerelemmel, még ha a szereplők érzelmi élete a közember számára egy kicsit szokatlan is (kominternes). S bár jó volna bízni abban, hogy minden jóra fordul, a végkifejlet még hátravan. Kristóf Attila korunkig ható vízióját a történelem, ha igazságos, nem igazolja. Amíg az igazság kiderül, figyeljünk oda a regény részleteire is, bővítsük általuk történelmi ismereteinket. Kristóf ugyanis nem fáradozik azon, hogy maga találja ki az eseményeket, épp elég fordulatot kínál számára a valóság. Csupán néhány helyen játszik alkotó módon a történelmi tényekkel és a tény nélküli lehetőségekkel. (Tudjuk például, Sztálin és Hitler a valóságban soha nem ültek egy asztalnál.)
A könyv erénye, hogy pontos elemzését adja az orosz birodalmi gondolatnak, amely Nagy Pétertől Sztálinon keresztül Gorbacsovig és Putyinig túlélt rendszer- és évszázadváltásokat, ott sündörgött a nagy világesemények körül, sokszor ma sem tudjuk, mikor mekkora része volt bennük. Iván Blohin végignézi a birodalom rogyadozását az ötvenhatos magyar forradalomtól a peresztrojkáig, miközben egyetlen pillanatra sem engedi el az irányító fonalat.
Vajon él-e még Iván Blohin? Vagy a fia? Nem kizárt, hogy most is éppen mellettünk ül. Ne higgyünk a szemünknek! – tanítja Kristóf Attila.
(Kristóf Attila: Sztálin utolsó álma. Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006. Ára: 2420 forint)