Boldog jövő

Ebben a nagy kampányolásban mintha megszűnne az élet. Pedig a polgárok, emberek vagy nemzettársak, kinek melyik tetszik, mégiscsak mindennap felkelnek, elmennek dolgozni, vásárolnak, gyereket nevelnek, olvasnak, tévéznek, élik az életüket. És a választások után is lesz élet; kérdés, kinek milyen. Vannak kételyeim. Aktuális példája ennek az Alkotmánybíróság döntése, amely szerint ha a parlament nem határoz másképpen, június 1-jétől bármelyik tizennyolcadik életévét betöltött leány kérheti meddővé tételét, azaz sterilizálását. Ha nem lenne igaz az állítás, hogy a baloldali médiafölény 80 százalékos, akkor nem kellene szólni, hiszen „köztéma”, sőt közbotrány lenne. Azaz a nyilvánosság tematizálná a közbeszédet, és hetek óta nem folyna másról a vita, mint erről a fenyegetésről. Mengele doktor mesterséges szelekciójától Huxleyig mindenről szó esne. Komoly szakemberek, demográfusok, szülészek és teológusok, szépírók és közírók, családanyák és soha nem volt családanyák vitatkoznának a szőlőkre és bányákra pazarolt újságoldalakon. A televíziót sem az uralná, hogy szinglinek jobb lenni vagy fülbevalós technósnak. Ebben az esetben ugyanis az Életről van szó, illetve annak elutasításáról. Ha nem figyelünk, valóra válik a rémálom, alig cseperedett lányok dönthetnek úgy rövid távon, hogy minden fogamzásgátlónál biztosabb egy műtét, aztán utánunk az özönvíz – kit érdekel, mi lesz tíz tizenöt év múlva?
Önrendelkezési jog? Jogomban áll megfosztani magamat, esetleg azt a férfit, akivel összekötném az életemet, a gyermektől, gyermekektől? És hogyan történik a vallomás? Az ifjú ara a nászúton pironkodva közli, hogy momentán meddő? És feltehetőleg az is marad, ha valami orvosi varázslattal nem tudják visszafordítani azt a leheletvékony összeköttetést, ott, a testen belül, ami ahhoz szükséges, hogy az a kis bumfordi fejű valami célfotóval beérjen a női petesejt biztonságos melegébe.
Bár a trendi magazinok komolyan pedzegetik az egyedülállók, a gyerektelenek vagy az extrém szexuális orientációjúak boldogságát, hála istennek, az egészséges magyar észjárás családban és gyerekekben gondolkozik. Egyelőre. Kérdés, hogy a külső világ ingerei menynyiben képesek befolyásolni a generációk életmódját. A nagymamámnak hat gyereke volt – hat büszkeségem, mondogatta –: öt fiú és egy szem leány, az anyukám koszorújában. A következő generáció átlagban legalább négy gyereket mutatott fel. A hetvenes években – nem érdemes letagadni – többször felszólították az újságírókat, népszerűsítsék a háromgyerekes családmodellt. Akkor már látható volt, hogy az abortuszok magas száma, a házgyári lakások szűk volta drámaian csökkenti a születések számát. Elindult a magyar nemzet vészes fogyása. Amikor a halálozások száma évek óta meghaladja a születések számát, minden létező eszközt be kéne vetni ahhoz, hogy több gyerek szülessen. Igen, hogy ne haljon ki a magyar nemzet. Lehet nevetni, mi már csak ilyen szentimentális kövületek vagyunk, inkább keresztelnénk, mint temetnénk. A szél azonban nem erre fúj: a filmkritikusok megjósolták az idei Oscarok után, hogy mostantól a homoszexuálisok, a transzszexuálisok, a transzvesztiták és a leszbikusok szerelmi drámáinak „megindító és gyöngéd” ábrázolásai uralják a hollywoodi mozit. Egy amerikai rajzfilmsorozatban, amikor a tanár bácsit nővé operálják, reklamálja a menstruációját. Valaki felvilágosítja, hogy ha nem jött meg, azt jelenti: terhes. Végre, akkor mehetek abortuszra, örvendezik a férfiből nővé operált izé. Steril nők, nővé operált steril férfiak: boldog jövő.