Folytatódó kurd ellenállás

Ismét hallattak magukról a törökországi kurdok. A legutóbbi napok véres eseménysorozata legalábbis megkérdőjelezi a mintegy tizenkétmilliós népcsoport állítólag folyamatosan javuló helyzetéről érkező tudósításokat. Erről általában ankarai illetékesek szoktak beszélni, akik mellesleg minden létező fórumon elmondják, soha nem volt ilyen jó dolga a nevezett kisebbségnek. Nota bene, ugyanezen illetékesek tizenöt évvel ezelőtt még hegyi törökök néven emlegették az ország délkeleti tartományaiban élő kurdokat, s ez legalábbis óvatosságra int bennünket a hivatalos török álláspont őszinteségével kapcsolatosan.
Mi is történt a héten? Törökországban zavargások törtek ki, miután eltemették a betiltott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) négy fegyveresét, akik a török hadsereggel vívott harcban vesztették életüket a délkeleti országrészben. A zavargások átterjedtek az ország más részeire, többen meghaltak Isztambulban is. Aztán szerdán pokolgép robbant a kormányzó török Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) irodáinak otthont adó épületnél Isztambul külvárosában, a merényletben két ember megsebesült. A nagyvilág némi meglepetéssel vette tudomásul, hogy a lecsillapodni látszó indulatok ellenére a kurdkérdés nagyon is eleven valóság, pedig a nyugati országokban sokan azt hitték, alapkérdéseit tekintve voltaképpen megoldódott a viszály.
Erről természetesen szó sincs. Továbbra is létezik a kurdkérdés, még ha oly sok változás is zajlott az utóbbi időben. A történtek megértéséhez világosan látni kell, hogy kurdügyben földcsuszamlásszerű események zajlottak az elmúlt években. Nem túlzás azt állítani, hogy 1999 óta több minden történt, mint a PKK húszéves partizánháborúja alatt. Kezdődött Abdullah Öcalan elfogásával, folytatódott a gerillák fegyveres harcának beszüntetésével és Irak amerikai–brit intervenciójával, majd az észak-iraki kurd önkormányzat megerősödésével és önálló életre kelésével. Rendkívül ellentmondásos módon, és továbbra is a nagyhatalmi akarat függvényeként, de Szaddám Huszein egykori birodalmában kétségkívül létezik a kurd állam csírája. Ezt a fejleményt Törökországban is figyelemmel kísérik. Annál is inkább, mert mindenki tudja, hogy az iraki–török határ voltaképpen kurd–kurd határ, legalábbis ha az innen és túl élő legnagyobb etnikai csoportot, a sokmilliós kurd közösséget vesszük alapul.
Ankara bizonyos reformokat végrehajtott kurdpolitikájában, és való igaz, e lépéseket a nemzetközi közvélemény örömmel nyugtázta. Török részről azonban szó sincs a kemáli állam fundamentumának önkényes lerombolásáról, azaz bármiféle kurd területi autonómia, önállósodási törekvés teljességgel elképzelhetetlen. Valójában Törökország uniós tárgyalásai és a hőn óhajtott közösségi részvétel késztette változtatásokra a kormányt. Mindöszszesen annyi történt tehát, hogy Brüsszelben kipipálták a feltételrendszer egyik sarkalatos pontját. Az európai döntéshozók és a török politikai vezetés aztán úgy tett, mintha némi kulturális, anyanyelvi és emberi jogi engedménnyel megoldódott volna a XXI. század egyik legnagyobb, napról napra közelítő politikai kihívása. A kurdkérdés azonban továbbra is létezik, mi több, nemzetközi öszszefüggései miatt hozzávetőlegesen 30-40 millió kurdot, azon túl pedig az egész térség biztonságát, jövőjét érinti.
A mostani zavargások idején a török kormány nevében megszólaló Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök egyértelműsítette, hogy nem tűri el az elharapózó erőszakot. Feltűnő az is, hogy a zavargásokkal kapcsolatban mintha inkább Brüsszelnek, s nem a hazai közvéleménynek üzentek volna a török illetékesek. Ez is jelzi az idők szavát: Törökország komolyan veszi az uniós csatlakozási folyamatban rámért szerepet, és minden létező eszközzel a stabilitás és megbízhatóság látszatát kelti. Az sem lehet véletlen, hogy éppen szerdán jelentették be: az illetékes ügyészek elutasították Abdullah Öcalan perújrafelvételi kérvényét, indoklásuk szerint a török törvények ezt nem teszik lehetővé. Akinek van füle a hallásra, az tökéletesen érti az üzenetet. Eddig és nem tovább – vélik Ankarában, és aligha kétséges, hogy amennyiben a zavargások folytatódnak, a török kormány akár a legkeményebb eszközökkel is rendet teremt a feldúlt országrészekben.
Milyen módon lehetne megoldani a kurdok problémáit? Erre a kérdésre egészen egyszerűen nem létezik jó válasz, mert akár hiszünk a nagyfokú kurd autonómiában – amely törvényszerűen önálló államisághoz vezet –, akár nem, s helyette az egységes Törökország mellett törünk lándzsát, radikális változásra egyelőre nincs esély. Más szóval: a kelet-törökországi kurdok milliói egyelőre csak a meglévő keretekben gondolkodhatnak, Ankara esetleges nemzetállami törekvéseinek – egyfajta „bekeményítésnek” – pedig gátat szab az uniós csatlakozás vágya, és a közösség országainak figyelő tekintete. Mindenesetre nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy megjósoljuk: ha a török csatlakozásról egyszer majd érdemben, s nem csak szólamok szintjén döntenek Európában, előkerül még a kurdkérdés. Addig maradnak a méretes közhelyek. Vegyük példának okáért Olli Rehnnek, az Európai Bizottság bővítési biztosának Strasbourgból keltezett üzenetét, amelyben a túlzott erőszak alkalmazásától óvta Törökországot. Mit is jelent ez a mondat? Tessék mihamarabb megoldani ezt a csipcsup ügyet, de ne essenek túlzásokba – mintha ezt sugallná Olli Rehn. S hogy az egész zavargássorozatnak mekkora jelentőséget tulajdonítanak az európai döntéshozók, azt jól érzékeltette a bővítési biztos, amikor egyidejűleg értésre adta: Ankarának nem kell tartania attól, hogy a huszonötök a kurd tiltakozókkal szembeni kemény állami fellépés miatt megszakítanák a csatlakozási tárgyalásokat.
Abban viszont tökéletesen igaza van Rehnnek, hogy a kurdok lakta szegény délkelet-törökországi térség gazdasági talpra állítása jelentheti a végső megoldást. Valóban, a szóban forgó régió sok tekintetben elmaradt a XXI. századtól, de még a fejlődésnek indult törökországi nagyvárosoktól, iparosítottabb területektől is. A kurdok lakta Délkelet-Törökországot azonban csak közösségi csatornákon befolyó pénzekből lehetne talpra állítani (bár a legutóbbi bővítés óta kialakult forráselosztási politikát elnézve, ez sem lesz egyszerű ütközet). Más szóval: Törökországnak először be kell lépnie az unióba, s csak azután beszélhetnénk a kurdok lakta országrész felzárkóztatásáról. Létezik azonban egy másik megoldás is a kurdkérdést illetően, igaz, a többségi török társadalom tetszését aligha nyerné meg ez a módozat. Egy néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmányában Philippe Boulanger figyelmeztetett arra, hogy a kurdok – a jelenlegi vitalitásukat figyelembe véve – 2025-re többségben lehetnek Törökországban. Efelől azért joggal akadhatnak kétségeink, de az biztos, hogy a nagyvárosokba – Izmir, Isztambul, Adana és így tovább – irányuló kurd migráció növekvő gazdasági és politikai befolyása új viszonyokat alakíthat ki az elkövetkezendő évtizedekben. Törökországban sokan tudják, hogy időben kell lépniük, de bármilyen megoldást is találjanak, a kurdkérdés még nagyon sokáig elsőrangú kérdés lesz az egykori Oszmán Birodalomban.