Galénosz és Oreibásziosz

Pamphilus Montius (+1553) professzor életéről viszonylag kevés adatot őrzött meg az utókor emlékezete. Még születési évszáma is bizonytalan, talán 1463-ban látta meg a napvilágot. Abban azonban nincs vita, hogy Bolognában született, és élete jelentős része e városhoz kötődött. Filozófiával, főként logikával, illetve orvoslással foglalkozott, és ezeket a tudományokat a páduai és a bolognai egyetemeken tanította. Ő maga Alexandro Achillini (1463–1512), a hírneves filozófus és a kisagy kutatásában jelentős eredményeket elért anatómus tanítványa volt. Montiusnak köszönhető, hogy mestere összes műve egybegyűjtve megjelenhetett 1545-ben Hieronymus Scotus velencei nyomdájában.
Manapság talán kicsit szokatlan az orvostudomány filozófiával való társítása, de a reneszánsz tudósok számára a két diszciplína egyidejű művelése teljesen természetes volt. Talán elmondhatjuk, hogy napjaink gyógyító tudománya is ebbe az irányba fejlődik, hiszen az egészség vagy a betegség mibenlétének megértése, a gyógyítás mind szélesebb ismereteket igényel. A Hippokratésznak tulajdonított vegyes szerzőségű gyűjtemény, a Corpus Hippocraticum szerint az orvos, ha filozófus, az istenekhez hasonló. Érthető, hogy a reneszánsz sokoldalúság-eszménye felelevenítette ezt a régi hagyományt. A XVI. századi orvosok gyakran törekedtek az ember „működésének” megértésén túl a világmindenség egészét kiismerni.
Így volt ezzel Pamphilius Montius Bononiensis, másképpen Panfilo Monti is, akinek filozófiai munkásságát egyetemi előadásain túl nyomtatott műveinek tanulmányozásával is nyomon követheti az utókor. 1525-ben például megjelentette Logica parva című munkáját Bolognában. Műveinek nagyobbik része orvosi jellegű. Mesteréhez hasonlóan a Krisztus előtt 130–200 körül élt Galénosz teóriáját követte, egészítette ki és kommentálta, valamint készített egy praktikus, önálló kis orvosi könyvecskét Methodus medendi címmel. E munkának több kiadása is ismert; kinyomtatta az augsburgi Heinrich Steiner 1540-ben, valamint 1545-ben a velencei Scotus.
Heinrich Steiner kiadása több szempontból is érdekes. Az augsburgi nyomdász hosszú ideig csak protestáns vitairatokat jelentetett meg, később azonban érdeklődése a reneszánsz által újra felfedezett és preferált klasszikusok, valamint az itáliai humanista szerzők, Petrarca, Boccaccio felé fordult. Sőt Montius könyvén kívül egyéb, igen jelentős orvosi könyveket is kiadott, 1536-ban például Paracelsus Wundarzney című sebészeti munkáját is megjelentette. A négy évvel később kiadott Methodus medendi címlapja díszes, reneszánsz metszet. A lap négy sarkában négy címerpajzs látható: az elsőben koronás sas, a másodikban kivont karddal vágtató páncélos lovas, a harmadikban kereszt, a negyedikben kitárt ablak látható. Alul és fölül középen puttók, kétoldalt antik oszlopok. A könyv első ajánlását a szerző a filozófus Sebastiano Foscarini velencei patríciusnak írta 1539 novemberében.
Montius könyve nemcsak címében és első mondatában utal a görög származású római orvos, Galénosz hatalmas életművére. A bolognai szerző a maga részéről kora Arisztotelész–Galénosz vitájában – kit illet elsőbbség – az utóbbinak nyújtja a pálmát. A munka általános elméleti kérdésekkel, filozófiai problémákkal kezdődik. Megismerhetjük belőle a Galénosz által meghatározott négy temperamentumot (sanguinicus, cholericus, melancholicus és phlegmaticus), amely az antik felfogás szerint a négy testnedv, a vér, az epe, a nyirok és a nyál eltérő keveredésének eredménye. Az emberi szervezet „működésének” ismertetése után konkrét betegségekről és gyógymódokról is olvashatunk, végül a fontosabbnak vélt alapanyagokról, a hashajtó hatású Cassia Fistulától a Soldanelláig. A fejezetek nélküli rövid traktátusban egy kiválóan szerkesztett egyszerű index segíti az eligazodást.
Pamphilus Montius könyve Magyarországon nem lehetett különösebben gyakori; az ismert régi könyvjegyzékekben nemigen találkozhatunk vele, és fennmaradt hazai példányai is ritkák. Ennek több oka is lehet. A legkézenfekvőbb, hogy az ezerötszáznegyvenes években más problémák megoldásával volt elfoglalva az ország. Egy példány azonban biztosan volt nálunk is, és ennek használója nem elégedett meg Montius okfejtésével, hanem alaposan kiegészítette a könyvet további orvosi tudnivalókkal. Az íráskép alapján az ezerötszázötvenes évek után készült bejegyzések egytől egyig a pergamoni születésű bizánci orvos, Oreibásziosz (326–403) gyűjteményéből származnak. Oreibásziosz nem önálló munkái miatt volt jelentős, hanem inkább azért, mert Hippokratésztól kezdve hűségesen közvetítette a görög orvosok tudását. Többek között Galénosz munkásságát is ismertette, sőt egy elveszett munkája külön is foglalkozott Galénosszal.
Nem tudjuk, ki lehetett a bejegyzés készítője, aki a humanisták filológiai pontosságával hivatkozott az idézetek helyére is. Az azonban biztos, hogy rendkívül tájékozott, művelt, kora tudományosságát alaposan ismerő orvos lehetett.