Akinél a pénz van, az diktál – ez volt az egyik végkövetkeztetése annak a tanácskozásnak, amelyet az Első Magyar Látványtár létrehozásának 15. évfordulója alkalmából rendeztek a közelmúltban Tapolca-Diszelben műgyűjtők, galériások, művészettörténészek és kortárs művészek részvételével –, s ez a helyzet nagyjából megfelelne annak, ami mindig is jellemezte a művészek világban elfoglalt helyét. A második következtetés azonban már nem annyira természetes: a galériák sem el-, sem megtartani nem tudják a művészeket, azaz képtelenek a művek eladásával olyan jövedelmet biztosítani a számukra, hogy idejüket kizárólag az alkotótevékenységnek szenteljék.
Tucatnyinál is kevesebb olyan festő van ma Magyarországon, aki képei eladásából meg tud élni, de a szobrászok sincsenek könnyebb helyzetben: a millennium évében ugyan igen sok köztéri megbízást kaptak, azóta azonban alig-alig állítanak szobrot, a kisplasztika pedig nálunk sosem volt olyan népszerű, hogy a gyűjtők sorban álljanak érte a műtermek előtt. Hasonló a grafikusok helyzete is: az egyedi rajztól mindig is idegenkedtek a vásárlók, hiszen anyaga miatt nem olyan tartós, mint a festmény, a sokszorosított grafikával szembeni ellenérzés oka pedig éppen az, hogy nem csupán egyetlen példány készül belőle. A művészeti oktatás ugyan sokat tehetett volna azért, hogy a közönség ne a mű anyagát, technikáját értékelje, hanem a kvalitását, a rajztanításban azonban sosem volt Kodály-módszer.
Vegetáló galériák
Hasonlóan ahhoz az állami mecenatúrához, amely a rendszerváltozás előtt volt, s amely az egyik oldalon viszonylagos biztonságot teremtett a művész státust élvezőknek, a másik oldalon lépten nyomon politikai és művészi megalkuvásokra kényszerítette őket, alkotásaikat elsősorban ideológiai szempontok szerint kontrollálta. A rendszerváltozás utáni első években ügyes menedzserek „rabolták le” a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány vagyonát, így a vagyon kedvezményezettje, a Magyar Alkotóművészek Szövetsége hatezer tagja évek óta költségvetési gyorssegélyekre szorul. Az alkotómunkát pályázatok révén segíteni hivatott Nemzeti Kulturális Alap pedig, amely éveken át csak a kultuszminisztériumon belüli alapprogramként működött, az utóbbi hónapokban inkább botrányai révén hallatott magáról, mint jól célzott, hatékony támogatásairól. A múzeumok kortárs művészektől alig vesznek képet, a kereskedelmi galériák többsége pedig – értő és fizetőképes közönség nélkül – csak vegetál.
Diktálni tehát senki nem diktálhat, hiszen pénz jóformán senkinél nincs, a művészek azonban mégis élni, dolgozni szeretnének. Az egyik legtehetségesebb fiatal szobrász, az 1969-ben született, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József és Jovánovics György növendékeként 1995-ben diplomázott Zsemlye Ildikó például a főiskola elvégzése után azt folytatta, amit már korábban elkezdett: restaurátorként dolgozott. Épületplasztikák megújításában vett részt, de régi pénzek tisztítására is vállalkozott, amikor erre Ausztriában lehetősége nyílt. Még főiskolás volt, a művészképzőre járt, amikor 1994-ben megkapta a Derkovits-ösztöndíjat, amelynek összegét éppen akkoriban emelték, így három éven keresztül jelentős segítségnek számított.
Drága festékek, vásznak
„Mivel akkoriban édesanyámnál éltem, nagyon nagy gondjaim nem voltak – idézi föl indulását tíz év távlatából –, amikor viszont külön költöztünk, a gondok állandósultak. A mégoly rangos díjak, ösztöndíjak is legfeljebb néhány hónapra oldották meg a problémáinkat.” A legnagyobb gondot természetesen egy műterem megszerzése jelentette. Három éven át egy kollégájával közösen bérelt egyet a Lehel úti „kollektív” műteremházban, valóban előnyös, havi 1800 forintos bérleti díjért, 2004 elején azonban nem hosszabbíthatta meg a bérletet. Utána két éven át egy kőbányai gyár egyik hetven négyzetméteres, utcára nyíló, fűthető helyiségét bérelte, s „művészettámogatás” címen nem a piaci 80-100, hanem „csupán” 54 ezer forintot fizetett érte havonta. Nemrégiben fölmondta ezt a bérletet, a szolnoki művésztelepen ugyanis megpályázott és egy évre meg is kapott egy műtermes lakást, amelynek a havi bérleti díja 12 ezer forint.
Ahogyan pályatársai jó része, a műtermi nehézségek miatt Zsemlye Ildikó az elmúlt években igen sokszor vett részt olyan művésztelepeken, szimpóziumokon, amelyek a kollégákkal való együttlét mellett a zavartalan alkotómunkát biztosították legalább egy időre. Jó néhány műve a nyíregyházi vagy a kecskeméti művésztelepen készült. Vonatot ábrázoló sorozatának első darabjait a Karcagon dolgozó Győrffy Sándor szobrászművész segítségének köszönhetően önthette bronzba. Hogy ezeket, a többi alkotással együtt egy igen igényes katalógusban is publikálhatta, az a pécsi kisplasztikai biennálén öt éve megkapott fődíjjal járó összegnek köszönhető. Mivel alapvetően optimista alkat, úgy fogalmaz: „A díjak, ösztöndíjak mindig akkor jönnek, amikor a legnagyobb szükség van rájuk.” Hogy képes humorral, iróniával, sőt öniróniával szemlélni a helyzetet, jól jelzi, hogy a vonat mellett plasztikáinak visszatérő szereplője egy parányi Trabant 601-es személyautó. Éveken át ő is ezzel a típussal közlekedett művésztelep és műterem között, de örül, hogy a napokban megnyíló gyűjteményes kiállítására a Helsinkiben működő Magyar Kultúra Házában már nem ezzel utazik.
László Dániel festőművész művein is van állandóan visszatérő motívum, mégpedig egy csendélet, amely a hegyes, erdős tájban elhelyezett asztalon látható. Mintha csak a régi idők mestereinek művein megjelenő harmóniát kívánná megidézni, mert saját maga és kortársai helyzetét egyáltalán nem tartja harmonikusnak, irigylésre méltónak, sőt úgy véli, a képzőművészet helyzete a legmostohább ma Magyarországon. „Sok oka van ennek – magyarázza –, többek között az, hogy hihetetlenül sok festőt képeznek, miközben a fiatal művészeknek lehetősége sincs, hogy afféle mikrovállalkozást elindítsanak saját mesterségükön belül. A vászon, a festőeszközök sokasága, a keret, a műterem működtetése befektetést igényel, több hónapra, évre előre, miközben ritkán, szabálytalan időközökben lehet egy-egy művet eladni, tehát az árát is nagyon be kell osztani.”
Amikor öt évvel ezelőtt végzett, a főiskolát már egyetemnek nevezték, a pályakezdés gondjai azonban nem változtak. Szabadúszóként dolgozik, mára, mint mondja, már túljutott az első sokkokon. Talán azért ilyen gyorsan, mert lakásproblémája egyelőre nincs, feleségével, két gyermekével a szüleinél él, műteremként az egyik szobát használja. Kollégáihoz hasonlóan ő is gyakran pályázza meg a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) valamelyik vidéki műtermét, Egerben, Hódmezővásárhelyen például. Tavaly az év felét így töltötte el, kollégák társaságában, de a családjától távol, a művészi keresés nehézségeit az ideiglenesség érzésével súlyosbítva.
Kényszeredett lépéstartás
Igaz, a képlet meg is fordítható: a művészi munkához kötődő bizonytalanság legyőzésében nagy szerepe van, lehet az egymást értő, segítő alkotók együttműködésének. László Dániel kereste ezt a közösséget természetesen a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában is, de nem találta meg. Mint mondja, elsősorban azért, mert azok az intermediális törekvések s a nyugati trendekkel való olyan kényszeredett lépéstartás jellemzik a stúdiót, amelyekkel nem tud közösséget vállalni. Néhány kortársával együtt viszont pár évvel ezelőtt igazi közösséget hozott létre, megalapították a Sensaria művészcsoportot, amely nem csupán közös kiállítások rendezésére vállalkozik, de a kortárs művészet és a korábbi évtizedek művészete közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésére is.
Hamarosan a Szombathelyi Képtárban nyílik meg az a nagy kiállítás, amelyen három generáció művein keresztül mutatják be a magyar festészet utolsó száz évének egy szeletét. A tárlat kapcsán persze a nagy elődök sorsa, egzisztenciális helyzete is szóba kerül. László Dániel úgy véli, hogy legyen szó akkora mesterekről, mint Rudnay Gyula, Csontváry Kosztka Tivadar vagy mások, ők is hasonló problémákkal küzdenek, mint a mai alkotók. „Az utóbbi fél évszázadban pedig – idézi föl a szocialista évtizedeket – olyan kontraszelekció indult meg, amely művészi és morális szempontból egyaránt csődbe vitte a magyar művésztársadalmat. Vissza kellene térni végre oda, hogy a polgári társadalom tagjai elkezdjenek polgár módjára érdeklődni a művészet értékei iránt. Valaki azt mondta: meg is történik ez, csak ki kell tudni várni, hogy mikor.”
Tőke és hagyomány
Tóth Ágnes két díja azt is jelzi, hogy talán már nincs is olyan messze ez az idő. Egyben pedig azt is, hogy mennyit veszített a magyar (művész)társadalom azzal, hogy a történelem másként alakult nálunk, mint a Lajtától nyugatra fekvő országokban – hogy ne is menjünk messzebbre, Ausztriában. Az Essl-gyűjtemény ugyanis, amely a Közép- és Délkelet-Európában dolgozó fiatal művészek számára alapított díj, az Essl Award mögött áll, Ausztria legjelentősebb kortárs és modern képzőművészeti gyűjteménye. Nemcsak úgy kapcsolódik a múlthoz, hogy a családi vagyont – amelynek a legnagyobb értéke a Baumax üzlethálózata – évtizedek alatt, más vállalkozásokhoz kötődve még a korábbi generációk idején megalapozták, de úgy is, hogy a műgyűjtésnek is hagyományai vannak a családon belül. A gyűjtőszenvedély eredményeképpen létrejött Schömer-gyűjteményt egy alkalommal Budapesten is bemutatták. Az Essl-gyűjtemény egyszerre példa tehát a megújulásra és a tradíciók őrzésére.
A Kogart Alapítvány viszont, amelyet Kovács Gábor bankár hozott létre néhány évvel ezelőtt, a Magyarországon több évtizedes törést szenvedett polgári hagyományok újjáélesztésére tett igen sikeres kísérletnek, egyben a magángyűjtői szenvedély és a képzőművészet közügyei közötti utak újrafelfedezésének tekinthető. A Kovács Gábor-gyűjtemény XVII–XVIII. századi mesterek műveivel indul, s a kortárs műveknél ér véget, ott, ahol az alapítvány munkája elkezdődik. A Fiatal Művészek Klubjának egykor helyet adó épületben működő intézmény a kortárs magyar művészet élő klasszikusai, meghatározó jelentőségű mesterei mellett a legfiatalabb alkotók munkáját is figyelemmel kíséri, segíteni kívánja.
A díj mint erkölcsi tartalék
Hogy nem az éppen aktuális trendekre, hanem az értékekre, egy-egy művész eredetiségére figyelve teszi ezt, jól mutatja a díj, amelyet Tóth Ágnes kapott: egyformán szól annak az elmélyült, szemlélődő magatartásnak, amely lehetővé teszi, hogy a fiatal művész az egzisztenciális emberi állapotot megragadja, s annak a tökéletes szakmai tudásnak, amely a régi mesterek művei és a fotorealista festmények kínálta tanulságokat feldolgozó képek alkotóját jellemzi. A művész, aki hároméves kora óta rajzol, s aki a képzőművészeti gimnáziumban textil szakon tanult, úgy fogalmaz: elsősorban „látni igyekezett”, miközben kereste a régi mesterek számára példaadó műveit is. „Nagyon fontos volt számomra Gulácsy érzékenysége – idézi fel formálódása állomásait –, de nagy élményt jelentett az is, hogy többször találkozhattam Csernus Tiborral, amikor 2001-ben egy hónapot Párizsban töltöttem. Nemcsak a festő hatott rám, de az ember is, aki negyven éve él külföldön, de ma is gyönyörűen, ízesen használja anyanyelvét.”
Gyors, át nem gondolt „kísérletek” helyett ígéretes, igényes művek megszületését segítették elő a valódi és szellemi találkozások, amire a legjobb példa a Kogart-díjat is kiérdemelt diplomamunka, az Öt érzék, amelyben a világhoz való viszonyát próbálta tisztázni, úgy tűnik, sikerrel. De hogyan tovább? Műteremproblémája egyelőre nincs, hiszen az néhány évvel ezelőtt – édesanyja segítségének köszönhetően – megoldódott, a díjak azonban legfeljebb erkölcsileg jelentenek tartalékot több évre előre, anyagilag semmiképp. Kipróbálta a tanítást is, a tudás átadása élmény számára, úgy véli azonban, a mai körülmények között a pedagógia annyi energiát vonna el tőle, hogy a festő számára túlságosan is kevés maradna. Márpedig elsősorban annak érzi magát, s ebben az érzésében az is megerősíti, hogy a sikerek nyomán kezdenek gyűjtők, galériások jelentkezni a műteremben. Erre, meg továbbra is a szülői támogatásra számítva tehát elsősorban újabb képek festésére készül, a DLA-fokozat megszerzését fontolgatja.
origo.hu
Századvég: A magyarok szerint a politikában és a médiában nincs helye külföldi beavatkozásnak
