A középkor megvetette az állatot, és különféle bűnök jelképét látta benne – írja Bálint György Az állatok dicsérete című könyvecskéjében. – Napjainkban sokan a másik végletbe esnek, és azt mondják, hogy az állat tisztább és erényesebb, mint az ember. Óvakodjunk az ilyen túlzásoktól – kapjuk a tanácsot –, vegyük végre tudomásul: az állat nem rossz és nem jó. Az állat állat.” (Analógiaként Márai Sándor véleménye a házasságról: „A házasság se nem jó, se nem rossz, házasság.”) Bálint György hozzáteszi: „Minden állat őszinte, és nem ad mást, csak »mi lényege«. Ez, sajnos, egyre nehezebben sikerül az emberek között.”
Mintha meg akarná cáfolni ez utóbbi állítást az a kiállítás, amely az angyalok városában, a Santa Monica-i tengerparton látható. Egy kanadai fotográfus, Gregory Colbert több mint harminc expedíciót követően – India, Egyiptom, Srí Lanka, Namíbia, Kenya, az Antarktisz, az Azori-szigetek, Borneó felkeresése után – ember és állat kapcsolatát mutatja be. Míg Bálint György az állatok életében megfigyelt mozzanatokból az irónia sokféle eszközével, a keserűség hangjával, lírai állásfoglalást tartalmazó mondataival bontakoztatja ki a túlnyomórészt az „állatok dicséretét” zengő kis remekműveket, addig Colbert a harmónia, a barátság, a béke, a közös sors, az egymásrautaltság, a nyugalom és csend szférájában tárja elénk a viszonyt óriásira felnagyított képein. Azazhogy az állatok ugyanabban a síkban mozognak, mint az ember, és tulajdonságaik is látszólag azonosak.
Darwin a világ teremtése helyett a világ fejlődését hirdette, és arra figyelmeztette a megbotránkozókat, hogy ne szégyelljék őseiket. A kanadai fotóművész ezt a nézetet erősíti képeivel. Akár a jaguár, az orangután, a majmok, a királysasok, medvék, tapírok és krokodilok, akár a tigrismacska, a vadászsólyom, a rinocérosz, a szarvasok, a tehénantilopok vagy az elefántok kerültek lencsevégre – de mindig az ember mellett.
Vajon mikor döbbent rá Hannibál, hogy az elefánt elavult harci eszköz? Colbert fényképein az elefánt is a béke követe. Még akkor is, ha több háborút jegyeztek fel vele kapcsolatban, mint békét. Különben is, csak a háborúnak van többes száma, a békének nincs.
Előítélet ellen nincs fellebbezés. De miért vannak előítéleteink az állatokkal szemben? „A macska nem rossz, a nyúl nem gyáva, a liba nem buta, a galamb nem szelíd, az oroszlán nem a vadon királya” – írja Bálint György. Bárhogy ítél azonban az ember, mindenre van filozófiája. Úgy tartják, az ember jó, csak a környezete fertőzött. Colbert képein a környezet nem az!
A kanadai fotóművész nagyszerű társat talált egy japán építészmérnök, Sigeru Ban személyében, aki úgynevezett nomád kiállítóhelyiségeket épít különböző városokban – és itt a különlegesség – elhagyott tárgyakból! A Santa Monica-i tengerparton például 152, hajókon használt konténerből született meg a hétezer négyzetméter területet magában foglaló két hatalmas fedett csarnok, amely meghökkentő látványt nyújt a tengerparton. Képzeljük el ebben a csarnokban Colbert spirituális képeit zenei aláfestéssel és folyamatos filmvetítéssel – és akkor paradicsomi állapotba jutunk.
Az édenkertben lehetett ilyen ember és állat kapcsolata. A képek olyan ártatlanságot sugallnak, amikor az ember tökéletesen azonos volt önmagával. Szív, agy, gondolat, tett hibátlanul illett bele a teremtés rendjébe, hogy aztán a lázadással, a bukással, az ártatlanság elvesztésével, a halandóvá válással felboruljon minden. Ebből a kettősségből született a hazugság, a képmutatás, az önzés, a békétlenség és a csalás. A száműzetés olyan világba, amelyből csak áldozatok árán van visszatérés. És minél nehezebb a visszatérés, annál tisztultabb, spirituálisabb a kép.
A Hamu és hó című kiállítás nagy port vert fel világszerte. Az első nomád múzeumot Sigeru Ban 2005 tavaszán építette fel New Yorkban, a Hudson folyó partján, ahol már Colbert volt a társa. De letette névjegyét a 2000-es hannoveri expó idején is a japán pavilonnal, illetve a papírból készített menedékhellyel az Egyesült Nemzetek Szervezetének épületében.
A kiállítás május közepéig látható. Özönlenek az emberek a tárlatra, pedig tizenöt dollár a belépő. Május közepén aztán lebontják az épületet, és a konténerek mennek a süllyesztőbe vagy a szeméttelepre. Érdekes: amíg a nomád múzeumban sétáltam, eltűntek a felsőbbrendű ember Neander-völgyi indulatai.
A temetők különbözőek. A temetői szokások is országonként mások, és mint látni fogjuk, változnak is. Los Angeles leghíresebb sírkertje egy 107 éves temető, amely a város közepén, a Paramount Stúdió szomszédságában található, magas irodaépületek árnyékában. Az épületek közül ki-kivillan a város egyik jelképe, a Hollywood-emlékmű a hegyoldalon. Jó helyen járunk. Merthogy nem könnyű rábukkanni a parkra, amely úgy rejtőzködik a Santa Monica Bulevard házai között, mint a szégyenlős kisgyerek a hivalkodó felnőttek között. Pedig a Hollywood Forever temető hírneves halottaihoz jó beköszönni. Lelassítanak. Elgondolkoztatnak. Irányítanak? Ez a temető is bizonyítja élők és holtak összetartozását, kötelékét.
Kosztolányi Dezső sorait mormolom a világ e távoli pontján: „Szeretem a temetőket. Nem mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…” A magyar temetők cifrasága helyett a Hollywood Foreverben az egyszerűség uralkodik. Pedig a halottak többsége a fényből érkezett az örök sötétségbe. S ha egyszerű a temető, kifürkészhetetlenül gazdag is. Sírkövek helyett szerény, kicsi táblácskák jelzik a gyepszőnyegen az élet végét. A táblákon két évszám és egy név. Ennyi. Semmi több. Hiába a térkép, így sem könnyű megtalálni a keresettet. Kevés a virág is. Egy-egy szál itt vagy ott – hervadó emlék. A falsorba helyezett urnákon ugyanígy.
A Hollywood Forever legnevesebb lakója sokáig a némafilmek legnagyobb sztárja, Rudolph Valentino volt. Harmincegy éves korában, 1926-ban bekövetkezett halála gyászba döntötte a női szíveket. Évtizedeken keresztül látogatták és halmozták el a sírját virággal. Egyikük felvásárolta a Valentino mellett lévő nyolc sírhelyet, nehogy méltatlan szomszédja legyen. Később aztán egy nyughellyel odébb mégis rocksztár költözött a sírkertbe, Dee Dee Ramone, akinek a sírkövén – a kevesek egyikén – néhány szó is áll: „OK, I gotta go now.” (Oké, mennem kell.) Itt nyugszik – többek között – Eva Gabor, Dean Martin, Jane Mansfield, Burt Lanchester, továbbá a vonzó megjelenésű orosz származású színésznő, Nathalie Wood, a sajátos humorú Jack Lemmon, valamint a Hidegvérrel című könyv írója, a csodagyerekként feltűnt Truman Capote.
„Ha valakinek tehetséget ad az Isten, korbácsot is ad hozzá; és a korbácsot kizárólag önostorozásra szánja” – írta Capote. Másutt pedig: az alkotói válság „megváltoztatta az írásról vallott felfogásomat… az igaz és a tényleg igaz közötti különbségről vallott nézetemet”.
A temető máig leghíresebb lakója azonban Marilyn Monroe, akiről Norman Mailer így vallott: „Férfiak, akik tudósai voltak a szerelemnek, öt kontinensen ácsingóztak utána, mert Marilyn volt a megváltó, a szex Stradivarija…” Minden év augusztus 5-én, a színésznő halálának évfordulóján emlékmisét tartanak a tiszteletére. De már nem érkezik a vörösrózsa-csokor, amelyet húsz éven át volt férje, Joe DiMaggio, a Yankee híres baseballjátékosa küldött. Ettől függetlenül mindig díszíti virág a falat, amely mögött Monroe urnája áll.
Itt hamvasztották el buddhista szertartás szerint 2001-ben George Harrisont, a Beatles legszorgalmasabb és legszerencsésebb tagját is, akinek a hetvenes években megjelent All Things Must Pass (Minden mulandó) című albuma egyike lett minden idők legkeresettebb nagylemezeinek. Harrison hamvait utána Indiába vitték, ahol a Gangesz folyó vizébe szórták.
Az 1990-es évekre kérdésessé vált a temető jövője, mert a tulajdonosok már nem tudták fenntartani. Egy fiatal testvérpár mentette meg a fölszámolástól, akik 1998-ban 375 ezer dollárért megvásárolták a sírkertet, és a temetési kultúra forradalmát hirdették meg. Mindenekelőtt rendbe hozatták a sírokat, a hozzájuk tartozó épületeket, a mauzóleumokat, a parkot, utána megnyitották a Forever Stúdiót. Videobiográfiákat kezdtek gyártani, amelyek ma már minden temetési szertartáshoz hozzátartoznak. A vetítőteremben számítógép segítségével portréfilmet nézhet meg a látogató a kiválasztott személyről. Tizenötezer ember videoéletrajzát tárolják a stúdióban, amelyek interneten is megnézhetők.
Most újra temetnek a Hollywood Foreverben. Vehet itt magának vagy szeretteinek végső nyughelyet bárki ezer dollártól ötvenezer dollárig. Nyári estéken, a csillagok alatt, a sztárok mellett filmvetítések, irodalmi rendezvények is vannak.
„A halottak az élők vis-a-vis-jai? – írta Kosztolányi 1910-ben. – Itt vannak közöttünk… Beépítkeznek a város szívébe?” Ezt éreztem a Santa Monica Bulevard mellett.
Nyolcévi renoválás után újra megnyitotta kapuit a Getty-villa. Kétszázhetvenötmillió dollárt költöttek rá. Jean Paul Getty (1892–1976) a XX. század leggazdagabb polgárainak egyike volt. Apjától örökölt olajkereskedése alapozta meg vagyonát, amely – szinte felfoghatatlan – hárommilliárd dollárra rúgott. Nagy műgyűjtő volt, 1954-ben létrehozta a Getty Múzeumot Malibuban. A kétezer éves római villát – amely a herculaneumi Villa dei Papiriinek a másolata – 1970-ben építették, és négy évvel később vált a Getty Múzeum részévé.
Az embernek tátva marad a szája a paradicsomi állapotok láttán. A kilátás is pompás, a távolban a Csendes-óceán övezi a vidéket. Aki ide betéved, jócskán visszamegy az időben, mert az eredeti műremekek a görög, az etruszk és a római kultúrát idézik. A legrégebbi darab Kr. e. 6500-ból való, és a kor, amely feltárul előttünk, Kr. u. 400-ig tart. Senki sem emlékezne a jó szamaritánusra (J. P. Gettyre), ha jó szándékán kívül semmije sem lett volna. De pénze is volt! A mi örömünk, hogy Getty arra fordította a pénzét, amiről hálával emlékezik meg az utókor. Szókratész állította: „Az a ház a legkellemesebb és egyben a legszebb, amelyben a legbiztonságosabban helyezheti el vagyonát az ember.” A Getty-villára tökéletesen érvényes, amit az athéni filozófus mondott. Jóllehet, mint lapunkban nemrégiben megírtuk, a rossz nyelvek szerint az ókori gyűjtemény jelentős része legalábbis gyanús forrásokból származik. Tavaly novemberben kezdődött meg a múzeum volt igazgatőnőjének pere Rómában.
A villába ingyenes a belépés, de olyan nagy az érdeklődés, hogy februárban már csak augusztusra tudtak előjegyzést elfogadni! Óránként szabályozzák ugyanis, hogy hányan tartózkodhatnak a helyszínen.
Olyan a kert is, amilyen az ókori mediterrán kert lehetett. Leanderek, édes ibolyák, rózsák, háromszázféle virág körös-körül, ezerkétszázfajta fa – olajfa, cédrus, ciprus, tölgy és így tovább. A legkirályibb, helyesebben: a legcsászáribb kertet Hadrianus létesítette. A római világ minden emlékét oda gyűjtötte. A Getty-villa „kicsiben” hasonló. Az itt dolgozó kutatók a mai napig boncolgatják a kor életstílusát, szokásait, a kert jellemzőit. Egyikük, egy történész éppen egy borivó edény képeivel bíbelődött, amikor ráköszöntünk. Elmondta: azt próbálja kideríteni, hogy a rómaiak milyen arányban vegyítették a bort a vízzel a különböző alkalmakkor.
Ez volt az a pillanat, amikor irigyelni kezdtem az embert, aki olyasmivel foglalatoskodik, ami messze esik életünk árnyékaitól: az irigységtől, a kapzsiságtól, a pénztől és a hatalomvágytól. Legszívesebben ruhát cseréltem volna vele, mint Mark Twain koldusa és királyfija, csak hogy belekóstolhassak az édes gyümölcsbe, amely az élet értelmét adja. De már késő volt. Valahol elvesztettem egy órát, amelyet még ma is keresek.
Mindenesetre a Los Angeles-i múzeumlátogatások megerősítettek abban, amit Móricz Zsigmond nővére, Móricz Ida fogalmazott meg: „Annyi szépség van a világon, s csak arra szabad figyelni.”
Vége
origo.hu
Mutatjuk, hogyan került Gyurcsány és a Momentum a totális süllyesztőbe
