Békéscsabára késve érkezett meg a forradalom. Hrabovszky László harmadéves műegyetemi hallgató hozta a hírt szülővárosába Pestről. Tőle tudták meg az október 23-i események részleteit. Hitelesen, hiszen Hrabovszky már 22-én a Műegyetem forradalmi vezérkarában foglalt helyet, beválasztották az egyetem forradalmi bizottságába, és ő volt az, aki a XI. kerületi rendőrkapitányság fogdájából – az Apró Antalné vezette pártbizottság jóváhagyásával – kiszabadította a politikai őrizeteseket. A fiatal egyetemista tanúja volt a Kossuth téri vérengzésnek, így tragikus híreket vitt Békés megyébe, miközben a Magyar Rádió napokig nem mondta el az igazat, ellenforradalmi lázadásról beszélt, és klasszikus zenét közvetített, háttérben fegyverropogással. A pesti diákot tüntető tömeg és barátai várták, a békéscsabai nyomda előtti téren a lelkes csabaiak vállukra emelték, s onnan mondhatta el, hogy az egyetemista ifjúság, a munkásfiatalok, a gyárak dolgozói és az értelmiség együtt harcol Budapesten azért, hogy a gyűlöletes rendszer soha többé vissza ne térjen.
Fekete Pál és Hrabovszky László, a két fiatal forradalmár sorsa ekkor kapcsolódott össze. Mindkettejüket a városi forradalmi bizottság tagjává választották. Fekete Pál lett az elnök. A tanár úr ezt nem tartotta véletlennek. Mint sárospataki diák magával hozta a magyar történelem és nyelv imádatát, onnan, ahol az európai műveltségű tanárok nemcsak tudásra okították a fiatalokat, hanem olyan hazafiságra nevelték, amely tettekre sarkallta őket. Fekete Pál úgy vélte, hogy a Patakról hozott lelki útravaló nélkül talán nem is vett volna részt 1956 világot megrázó eseményeiben. Amint mondja: „… gyáván meglapulva néztem volna ártatlan embertársaim legyilkolását, s lestem volna, hogy a nagy vihar elvonultával hol nyílik számomra biztonságos egzisztencia.” A másik oka elnökké választásának az volt – véleménye szerint –, hogy a TIT Békés megyei szervezete történelmi szakosztályának vezetőjeként négy év alatt hétvégenként bejárta a megye hetvenöt települését, ahol Magyarország legfontosabb történelmi eseményeit, a nemzet sorsfordulóit oktatta. Így megyeszerte mindenki ismerte, tisztelte a fiatal tanárt. Mivel anyanyelvi szinten beszélt oroszul, és a csabai forradalmárok tizenhat pontjának első követelése szintén a szovjet csapatok azonnali kivonulása volt, a forradalmi bizottság tagjai nem is találhattak volna nála alkalmasabb – tárgyalóképesebb – embert vezetőjüknek.
Fekete Pál ötven év távlatából most is kitart amellett, hogy amikor társaival kezükbe vették Békéscsaba és a megye irányítását, nem gondoltak a nyugati típusú kapitalizmus megvalósítására. A balatonszárszói találkozón (1943) a népi írók és a vezető értelmiség meghatározó része elvetette a bolsevizmust, de a fasizmust is, ugyanakkor megfogalmazták Magyarország számára a Németh László-i harmadik utat. Fekete Pál is a harmadik út megvalósításának volt a híve, ezt erősítette meg benne a Békéscsabán száműzetésben élő, hallgatásra ítélt Féja Géza író is, akivel szoros kapcsolatot tartott fenn. A harmadik út megvalósítása és a semlegesség persze csak álom maradt, hiszen a szabadság néhány napja alatt, amikor a forradalmi bizottság tagjai beköltöztek a patinás városházára, az első feladat az volt, miként szervezzék meg Békéscsaba védelmét úgy, hogy közben intézzék a város mindennapi ügyeit és ellátását.
Békéscsaba az ötvenes években a tiszántúli magyar haderő irányító központja volt, ennek következtében szovjet részről a legfontosabb katonai célpontok egyike. A törzsparancsnokság irányítása alatt álltak Szentes, Mezőtúr, Karcag, Debrecen, Hódmezővásárhely katonai alakulatai. Fekete Páléknak a forradalom első napjaiban sikerült meggyőzniük az alakulatok tisztikarát – a politikai tisztek kivételével –, hogy a forradalmat vér nélkül kell megvívni, s hogy a siker záloga a nép és a hadsereg egysége. A lelkesítő, hazafias beszédek hatására sok katona csatlakozott a forradalmárokhoz. Még a békéscsabai ávósok egy része is önként leadta fegyverét Hrabovszky László agitálására. Fekete Pál emlékei szerint az úgynevezett békéscsabai katonai puccs majdnem véres tragédiába fulladt. Tóth István alezredes, hadosztályparancsnok, a forradalmi bizottság tagja őrlődött hazafias meggyőződése és a pártbizottság zsaroló fenyegetése között. Az alezredes meggyőzésében jelentős szerepet játszott Cs. Pál újságíró, a sztálini rendszer kritikátlan kiszolgálója, valamint Majoros János, az ávós őrnagyból lett megyei első titkár. Végül Tóth, három gyermekét és feleségét féltve, engedett a fenyegetésnek: október utolsó napjaiban páncélosokat és tüzérségi lövegeket vont össze a laktanya területén, s letartóztatta a forradalmi bizottság egyes tagjait, semmisnek mondva ki a bizottság működését. Erre óriási tömeg gyűlt össze a békéscsabai színház előtt, s a tüntetők elindultak a laktanya felé, hogy a letartóztatottak szabadon bocsátását követeljék. A laktanya előtt ágyúk csöve, gépfegyverek fogadták a felajzott tömeget, amely kórusban kiáltozta: „Vesszenek az árulók!”
A lehetséges véres sortűz előtti pillanatról Fekete Pál az Utolsó szó jogán című könyvében ezt írta: „… megérkezésemkor a tömeg hangtalanul utat nyitott, és az őrség beengedett a kapun. Tóth alezredes feldúlt lelkiállapotban volt, és szinte megkönnyebbüléssel fogadott. Elmondtam neki, itt rövidesen vér folyik, ha azonnal nem cselekszünk. A foglyokat ki kell engedni és neki végleg meg kell szabadulnia a pártbizottság zsarolásaitól. Tóth alezredes nagyot sóhajtott, és a következő, felejthetetlen mondatot mondta: »Meglásd, mindketten lógni fogunk!« Meglehet – válaszoltam –, de az utca kövén nem fognak százával vérbe fagyva feküdni.” Ezután a foglyok kiszabadultak, Tóth alezredest és Fekete Pált a tömeg közrefogta és a tanácsházára kísérte. Mindketten megjelentek az épület erkélyén, és megölelték egymást. Üdvrivalgás fogadta a jelenetet. Ezért a tettéért Tóth István alezredes, hadosztályparancsnok később tizenöt év börtönt kapott.
Fekete Pálnak megadatott, hogy az invázió előtt még egyszer megmenthette városát. November 2-án két irányból szovjet páncéloshadoszlop nyomult Békéscsaba felé. A 18. gépesített hadosztály alakulatai Békés felől jöttek a szarvasi úton. A megszállókat dühös tömeg fogadta: Ruszkik, haza! – kiáltozták, és kőzáport zúdítottak a tankokra. Az oszlop megállt, az ágyúk csövei, a golyószórók a tömegre irányultak. Fekete Pál erre így emlékezik: „… a tragédia utolsó perceiben érkeztem a helyszínre. Nye sztrilájetye! – kiáltottam többször egymás után, és közben közeledtem a tankok felé. Nemsokára előkerült az egység parancsnoka, egy magas, fekete podpolnyikov, akivel az ő nyelvén próbáltam egyességre jutni. Igyekeztem meggyőzni, hogy félrevezetett emberek, hogy nálunk nincsenek fasiszták, a magyar nép jogos önvédelmi harcát vívja úgy, ahogyan ők tették 1941 és 1945 között. Kértem, ne engedje, hogy a két nép barátsága közé a gyűlölet ékje kerüljön. A szovjet tiszt arcvonásai megenyhültek, talán mert anyanyelvén szóltam hozzá. Hangsúlyozta, hogy ő katona, parancsot teljesít, s nem öldökölni jött. Kezet fogtunk.”
A szovjet invázió mégis bekövetkezett, a katonai túlerő ellen nem lehetett mit tenni. Fekete Pál tanár visszatért polgári foglalkozásához. A történelemórán az 1514. évi Dózsa-parasztfelkelés volt a téma, de a tanár úr akkor még nem tudta, hogy 1957. február 15-én ez lesz az utolsó történelemórája, utoljára áll a katedrán. Késő este végzett a dolgozók esti iskolájában, amikor hazafelé tartva a kapu előtt az utcán hozzálépett az egyik tanítványa. Az osztálybizalmi volt. Beszélgetésünk közben a csaknem nyolcvanéves Fekete Pál itt kissé halkra fogta a hangját és hozzám hajolt. Feszült csend lett, beesett arca kipirosodott. „Ma sem tudom elfelejteni – mondta tagoltan –, hogy a sállal bekötött fejű kis asszonyka mit suttogott a fülembe, és ezzel néhány napi haladékot nyertem: »Gépíró vagyok a pártbizottságon. Tegnap lent voltak Pestről. Itt volt Marosán is. Egész éjjel tárgyaltak. Azt mondták, példát kell statuálni. Mindenkit összeszednek ma éjjel, aki részt vett a forradalomban. Ön az első a listán, akit felírtak. Klaukó [Klaukó Mátyás új megyei párttitkár] és Bielek [Bielek Károly pártfunkcionárius] azt mondták, ön a fő ellenség, a főbűnös. Még bíróság elé sem kell állítani. El kell fogni, amíg meg nem szökik. Agyon kell verni, mint egy kutyát, és elásni valahol, ahol senki sem talál rá. Higgyen nekem, igazat beszélek. Meneküljön!«”
Fekete Pál nem menekült el. Kislánya és állapotos felesége szeme láttára hurcolták el a pufajkások. Az ötvenhatosok általában nem szívesen beszélnek a vallatásokról, a kínzásokról, a megaláztatásokról. Így sokszor megszépül a múlt, és az ütlegelők, akiknek egy része ma is közöttünk él, olykor megdicsőülnek. Fekete Pál nem a hallgatást választotta. Részletesen beszélt a brutális vallatásokról, kínzásokról, a békéscsabai „föld alatti pokolról”, a Munkács utcai ávós főhadiszállásról.
A tanár úr kutatásai és a birtokába jutott dokumentumok bizonyítják, hogy nem volt veszélytelen a kommunista diktatúra ellen fellépni Békés megyében. Nemcsak az ávósok, a rendőrök, a pártbizottság funkcionáriusai, ötvenhat után a karhatalmisták léptek fel erőszakosan, gyilkoltak a törvény nevében vagy törvénytelenül a magyar falvakban, hanem a sötétben dolgozó erők egyszerűen eltüntettek embereket. Hol a Tiszában, hol a Körösben vagy elhagyott kutakban találtak agyonvert embereket, akik szembe mertek szállni a hatalommal. A rendőrhatóság általában öngyilkosságnak tüntette fel ezeket az eseteket. A kádári megtorlás éveiben összesen négyszáztizenhét embert végeztek ki a pesti kisfogházban, míg Békés megyében több mint ötszáz ember élete végződött erőszakos halállal. A rémuralom 1963-ig tartott. Fekete Pált hónapokig vallatták, mielőtt bíróság elé került. F. Ferenc, B. Sándor és Z. ÁVH-verőlegények gumibottal eszméletlenre püfölték, ütötték a talpát, a fejét, a veséjét, majd kilökték szakadt ingben, mezítláb az udvarra a februári éjszakába. A tanár úr végigsorolta stációit: volt a szegedi Csillagban, Márianosztrán, a gyűjtőben, Gyulán, Jászberényben, Vácott és a hírhedt „Lordok Házában” Sopronkőhidán. A politikai rabok iszonyatos dolgokat meséltek a vallatásokról: kiverték az áldozatok fogát, elrepesztették az állukat, eltörték oldalbordáikat, széttiporták a nemi szervüket. Fekete Pál megdolgozása előtt találkozott a vallatóteremben egy Polgár János nevű fiatalemberrel, akinek füléből, orrából folyt a vér, és akit a csuklójára erősített bilinccsel F. István ávós főtörzsőrmester két pribékkel a szekrény tetejébe vert kampóra akasztott. A vád az volt ellene, hogy egy akcióban társaival elvágták a Csabán tartózkodó szovjet egységek valamennyi telefonkábelét. A fiatalember ugyan túlélte a borzalmas kínzást, de elméje elborult és intézetbe került.
A békéscsabai forradalmi bizottság ellen lefolytatott perben Szegeden első fokon Mátyás Miklós őrnagy hadbíró Fekete Pál tanárt mint elsőrendű vádlottat a BHÖ 1/1. pontja alapján a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés vezetése miatt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. Az élet fonákja – magyarázta Fekete Pál –, hogy Mátyás Miklós hadbíró Békéscsabán a forradalom mellé állt, és letartóztatta az ávósokat. Aztán a volt „forradalmár” ítélte el a bizottság elnökét. A múltbeli kisiklását tehát jóvátette azzal, hogy rögtön felesküdött a Kádár-rendszerre, és 1957 februárjában Mány Erzsébet felkelőt, valamint Farkas Mihály honvéd főhadnagyot agyonlövette. Az volt a bűnük, hogy fegyverrel szembeszálltak a garázdálkodó karhatalmistákkal. Feketéék másodfokú tárgyalását már a budapesti Fő utcában rendezték meg. A tizenöt vádlott szerencséjére a tárgyalás előtt Kelemen Imre főhadnagy, a Felsőfokú Katonai Népbíróság irodavezetője értesítette egyik volt katonatársát, Nyilas Sándor volt katonai ügyészt – aki a vádlottak között ült –, hogy mindenki vonja vissza a fellebbezését, mert Gyurkó Lajos vezérőrnagy, ülnök követelésére a bíróság hajlandó a halálos ítéletek kimondására is és a további szigorításokra. Három életet ez a figyelmeztetés mentett meg. Fekete Pál életfogytiglani ítéletet kapott, Tóth István honvéd alezredes tizenöt év börtönt, Hrabovszky László egyetemi hallgatót pedig tíz év börtönre ítélték. Több főtisztet is keményen megbüntettek, mint például Biczó Gyula honvéd alezredest, Galánffy János honvéd alezredest, akik hat év börtönt kaptak; vagy Huzsvai Gyula rendőr alezredest, akit három évre ítéltek. A hatodrendű vádlottat, Zsíros Andor MÁV-kalauzt nyolc év börtönre ítélték.
Kádár János és híveinek megtorlására a hetedíziglen volt a jellemző. A bosszú Fekete Pál családját sem hagyta érintetlenül. Tanárnő feleségét eltávolították a város iskolájából, lakásukból kitették, és teljes vagyonelkobzás mellett Dombegyházára helyezték egy általános iskolába. Rövid idő múlva két pici gyermekével (a második gyermek Fekete Pál letartóztatása után két hónappal született) innen is száműzték a helyi párttitkár intézkedésére. Amíg férje börtönben ült, Fekete Pálné tizennégy helyen próbált megtelepedni, a gyerekekkel együtt lakott téglagyárban, odúkban, míg végül Szegeden talált otthonra a szüleinél. Protekcióval óvónő lehetett. Fekete Pálnak szabadulása után előbb Békéscsabán kellett jelentkeznie a rendőrségen. Ott egy „ales elvtárs” felajánlotta, hogy ha Fekete Pál időnként ír egy levelet, és bedobja a kapu alatt, akkor nem kell fizikai munkát vállalnia, újra tanár lehet. Egy kis besúgás nem a világ – biztatta az alezredes. Fekete Pál hosszú hallgatás után csak tömören ennyit mondott: „Nem tudom megtenni ezt a gaztettet. Inkább vissza a börtönbe.”
Válaszával megpecsételődött az élete. Csongrád megyét 1986-ig nem hagyhatta el rendőrhatósági engedély nélkül. Bár szinkrontolmácsi szinten beszélte a német és az orosz nyelvet, ennek ellenére először Szegeden, a Tisza pályaudvaron rakodómunkásként helyezkedhetett csak el. Feleségével és gyermekeivel egy padlásfeljáróban laktak. Aztán a Pick szalámigyár nyersbőröket tároló raktárába került. De megfordult a szegedi téglagyár agyagbányájában is, ahol csak politikai üldözöttek dolgoztak. Nagy emelkedést jelentett a család életében, hogy évekkel később a családfő a Déléphez került segédmunkásként, majd a Csomiéphez tették, ahol elvégezhetett egy ácstanfolyamot, és egy ácsbrigád vezető épületburkolója lett 1988-ig, nyugdíjaztatásáig. Éjszakánként titokban műszaki munkákat fordított. Fekete Pál arra is felhívta a figyelmemet, hogy büntető nyugdíjba küldték. Kevesen tudják, de létezett egy olyan törvény, hogy aki öt évnél többet ült a börtönben, az nem kaphatta meg a munkában eltöltött évei után járó nyugdíjat. Magyarországon elég sok ilyen nyugdíjas volt. Ennyi nélkülözés, üldöztetés, megaláztatás a családi összetartozást is kikezdte. Ez Fekete Pál tanár úr legnagyobb fájdalma, vagyis az, hogy a hatalom keze mindenhová elért, és sok tízezer politikailag üldözött család lelkét így vagy úgy deformálta.
Fekete Pál búcsúzóul csak annyit mondott: „Az egy dolog, hogy nem engedték betölteni emberi hivatásomat, nem engedték, hogy neveljem az ifjúságot, hogy taníthassak. Ellopták életem értelmének nagy részét. Az viszont fáj, hogy hiába harcoltunk, hiába voltunk tisztességesek, hazafiak. Az ország egyik fele megint szemben áll a másik felével. Így nem jutunk előre. Mégis bízom a megmaradásunkban, és abban, hogy minden széthúzás ellenére felülkerekedik bennünk a józan ész.”
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
