A Princz Gábor vezette menedzsment 1998-ra a szakadék szélére sodorta Postabankot, és az Orbán-kormány ahelyett, hogy sorsára hagyta volna, vagyis a legkevesebb közpénz felhasználásával kivezette volna a piacról, úgy döntött, megmenti a pénzintézetet a biztos csődtől. Sokan ma is e megoldás mellett érvelnének, bár utólag egyre többen állítják: kár volt ennyi pénzt és energiát beleölni a bank talpra állításába. Főleg, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a feltőkésítésére ráfordított 153 milliárd forintos állami kiadással szemben a Medgyessy-kormány „potom” százmilliárdért privatizálta a Postabankot, pedig annak a diákhitelezésben jogerős bírósági ítélettel megerősített privilégiuma volt.
Azok, akik a kampány hevében a konszolidáció során a bank leánycégével kötött üzleteket kurkászták, és azt igyekeztek bebizonyítani, a Postabank feltőkésítése azért került 150 milliárdba, mert úgymond szándékosan túlkonszolidálták a bankot, hogy a Fideszhez közel álló cégeket zsíros haszonnal járó üzlethez segítsék, cirkuszba illő mutatvánnyal kápráztatták el heteken át a nagyérdeműt. Érdekes, hogy ugyanezeknek a „tényfeltáróknak” egy szavuk sem volt a Postabank áron aluli eladása ellen, mint ahogy Princz Gábor sajátságos bankári működése sem késztette őket tényfeltárásra, de még a bank tevékenységével kapcsolatos nyilvános (Állami Számvevőszék által jegyzett) dokumentumok elolvasására sem. Azt, hogy a korábbi sajtóhírek is hidegen hagyták az álbotrány gerjesztőit, már említeni is fölösleges.
Ama „Kehi (Kormányzati Ellenőrzési Hivatal) -jelentés”, amit annak idején titkosítottak – mint utóbb kiderült –, nem jelentés volt, hanem tervezet, amelynek megállapításait a Postabank tételesen, szakmai érvekkel cáfolta. A jelentés készítője ahelyett, hogy felvette volna a kesztyűt, és megalapozott érvekkel lesöpörte volna a bank észrevételeit, hátrahagyva csapot-papot és a fércművet, odébbállt egy másik munkahelyre, ahol sokkal jobban fizetnek. A „jelentését” ennek ellenére nem semmisítették meg, hanem – a szabályokat betartva – titkosították, és hátrahagyták az utókornak. 2003-ban az Állami Számvevőszék sem talált kivetnivalót a Postabank konszolidációjában, vagyis az ominózus jelentés készítője valóban árnyékra vetődhetett.
A Kehinek ennek ellenére a 2002-es kormányváltás után valóban jelentést kellett volna készítenie a konszolidációról, ám az ellenőrzést a hivatal a kormányváltás után nem folytatta, sőt Medgyessy Péter a vizsgálatot a Postabank privatizációja előtt leállította. 2003 tavaszán a Kehi elnöke a titkos – és mint fent kifejtettük, megalapozatlan – jelentéstervezetet átadta a nyomozó hatóságnak, mégpedig éppen a Postabank volt vezetői ellen folyó büntetőeljárás iratismertetési szakaszában. Az iratok között pedig – véletlenül – rábukkant a dokumentumra a fővádlott Princz Gábor ügyvédje. Princz rögtön körbenyilatkozta a sajtónak, hogy lám, lám, túlkonszolidálták a bankot. Nem annyi az annyi, vagyis jóval kevesebb az irányítása alatt felhalmozott kára a banknak. Mintha Princznek bármi köze is lett volna ahhoz, hogy a hátrahagyott szemétkupacot milyen hatékonysággal takarította el az Orbán-kormány. Mint ismert, Princz Gábort és társait körülbelül 36 milliárd forint vagyoni kárt okozó hűtlen kezeléssel vádolja az ügyészség.
Miután az ominózus Kehi-jelentéstervezetet csak az nem ismerte meg, aki nem akarta, a dokumentummal kapcsolatban államtitokról beszélni botorság volna, hiszen az eljutott Keller László közpénzügyi államtitkárhoz is, aki – szokásához híven – a tervezetben leírtak alapján – nem ismervén a bank cáfolatát – bűnpártolás és vagyon elleni bűncselekmény gyanúja miatt feljelentést is tett ismeretlen tettes ellen. A nyomozást 2005 tavaszán – a Keller-feljelentések zöméhez hasonlóan – bűncselekmény hiányában megszüntették.
Felmerül a kérdés: vajon kinek az érdeke volt a kiszivárogtatott jelentéstervezet kapcsán a botrány dagasztása? Az elsőfokú ítéletre váró Princz Gáboré? A választási kampány hevében akarták lejáratni az Orbán-kormány tagjait úgy, hogy egy füst alatt megpróbálják a Princzről kialakult közvélekedést is átformálni? Avagy a kampány hevében az államtitoknak minősülő jelentéstervezet kiszivárogtatásának valódi oka ama kártérítési per volt, amelyet az Orbán-kormány indított a magyar állam nevében a Postabank auditor- cége, a Deloitte and Touche Könyvvizsgáló és Tanácsadó (D&T) Kft. ellen? Akárhogy is nézzük, nem hagyható ki ez a lehetőség sem, hiszen az elsőfokú bíróság tavaly azt mondta ki, hogy a felpereseket, a magyar államot és társait ért kárért fele-fele arányban felel a magyar állam és a D&T. Mint arról korábban beszámoltunk, a 2001-ben indult perben azért követelt az állam 170 milliárdos kártérítést az 1994 és 1998 közötti könyvvizsgáló cégektől, mert tevékenységükkel az akkori adatok szerint hozzájárultak ahhoz, hogy a bank működéséről, gazdasági teljesítményéről hamis kép alakuljon ki. A könyvvizsgáló cégek által auditált mérlegek alapján került sor az 1997-es, illetve az 1998-as tőkeemelésekre, majd a bank konszolidációjára, ami összességében 170 milliárd forintjába került az államnak. A másik két érintett auditorcég felelősségét nem állapította meg a bíróság, így ők mentesülnek a kártérítés alól, ám a D&T Kft.-t érzékenyen érintheti az öszszeg fele, vagyis a 85 milliárd forint, ha azt megítélik az állam javára.
Nekik nagyon nem mindegy, hogy ama 40 milliárd forintos Reorg Rt.-nek átadott kétes követeléscsomagot milyen áron értékesítette az állami „romeltakarító” cég, hiszen a minél magasabb bevétel enyhítette, avagy sokkal inkább enyhíthette volna a kárt.
Mindazonáltal lehetséges, hogy csupán a választási kampányokban megszokott habveréssel álltunk szemben. A kormánypárti sajtó idegeit most az a kérdés borzolja, miként szer zett meg a Fidesz egykori kampányfőnökének cégügyeit intéző ügyvéd az egykori Postabank-vagyonból 1,7 milliárd forint értékű cégeket alig tízmillió forintért a PB Workout Kft.-n keresztül. Elárulom: sehogy. Mert nincs az az épelméjű cégvezető, aki egymilliárdos céget milliókért verne dobra. És nincs az a rendőrhatóság, amely egy ilyen reflektorfényben lévő ügyben – mert ez az „ügy” is szerepel ama fércműben, amit Kehi-jelentésként emlegetnek, és amely két csatornán is (Monostori Lajosné Kehi-elnök és Keller László jóvoltából) eljutott a nyomozó hatósághoz – ne azon nyomban rendelné el a vizsgálatot, hanem, vállalva a bűnpártolás ódiumát, bűncselekmény hiányában megszüntetné azt. Márpedig ez utóbbit tette a Lamperth Mónika irányította rendőrhatóság.
Egyébként nagyon örvendetes ez a buzgalom a baloldali sajtóban a közvagyon védelmezésében, csak emlékeztetnék arra, hogy például a Budapest Bank privatizációja 9000, azaz kilencezer forint hasznot hozott az államkasszának, a CW Bank pedig százmilliárdos kárt, az Antall-kormány idején a kiválasztott bankok konszolidációjára mai áron számolva legalább ezermilliárdot költöttünk. És a világraszóló botrány dagasztásához még csak államtitkot se kellett volna sérteni, ott van minden disznóság részletesen taglalva a számvevőszéki jelentésekben. Az olyan privatizációs eljárásokra, mint amilyen a teljes növényolaj-ipari ágazatunk – egyetlen fillér nemzetgazdasági bevétel nélküli – átjátszása volt, most ne is fecséreljünk több szót.
Foglalkozzunk inkább a Postabank valódi botrányával! Annál is inkább, mert a Népszava számára a stop.hu által nyilvánosságra hozott dokumentumokból az derült ki, hogy „az Orbán-kormány színre lépésekor 20 milliárdosnak mondott hiányt” 152 milliárd forinttal konszolidálták. Ezzel szemben az Állami Számvevőszék azt mondja: a bankvezetés „több- éves folytatólagos törvénysértő tevékenysége következtében 1998. évre a bank veszteség 135,4 milliárd forint lett”. Csak emlékeztetőül: 1998. november végén a Postabank kockázatokat hordozó hitelállománya 215,6, a befektetései 94,9 milliárd forintra rúgtak, a függő, jövőbeni kockázatos kötelezettségeket 69,19 milliárdra becsülték a nemzetközi könyvvizsgálók, vagyis összesen 379,77 milliárdnyi kockázatos eszköz szerepelt a mérlegben, amit a bankok számára kötelezően előírt szabályok szerint 153 milliárdos tartalékképzéssel lehetett lefedni. Vagyis kötelezően ennyit kellett rákölteni, ha már nem akarták bankcsőd miatt kivezetni a piacról. Korábban valóban kevesebbre, 110 milliárdra taksálták a kétes megtérülésű, rossz hitelállományt, de ahogy Princzék kiebrudalása után az auditorcégek átvizsgálták a könyveket, újabb és újabb kockázatos ügyletekre bukkantak, így lett a végső összeg 153 milliárd. Márpedig az auditor- cégek, mint a korábban említett peres ügyből is következik, anyagi felelősségük terhe mellett mondanak ki olyan számokat, mint a 153 milliárdos tartalékképzési kötelezettség.
Nézzük, miként kell működnie egy banknak ahhoz, hogy ilyen elképesztő „eredményt” tudjon elérni. Ismét az Állami Számvevőszék megállapításaira hivatkozhatunk, eszerint a bank veszteségeit és ennek következtében az elkerülhetetlenné való konszolidációt a bankvezetés hibás, gyakran szabálysértő, gazdaságilag megalapozatlan kockázatot vállaló döntései okozták. Azt ma már senki nem vitatja, hogy ha egy bank vezetése háborítatlanul tudja hosszú éveken át a törvényt áthágni, ahhoz komoly politikai háttértámogatás, a felügyelet szemhunyása, avagy cinkossága, a könyvvizsgáló cég egy húron pendülése és a sajtó ellenőrző szerepének kiiktatása is szükségeltetik.
Ilyen körülmények között történhetett meg, hogy – mint azt az ÁSZ megállapította – 1997-re a nem kamatozó pénzeszközök állománya elérte a mérlegfőösszeg egyharmadát, ezt pedig egy bank sem képes elviselni. Már 1996-ban 10,5 milliárd pénzintézeti költséget nem fedezett a kamatkülönbözet, ez 1997-ben 17 milliárd, 1998-ban pedig 13 milliárd volt. Ez azt jelenti, hogy a bank három éven keresztül havi átlagban egymilliárd forintot meghaladó veszteséget termelt. Egy bank, amely nem kamatbevételt, hanem veszteséget termel – sajátságos.
Az ÁSZ jelentése kifejezetten hazárd üzletpolitikának nevezte, amit a bank folytatott. A veszteségek elfedéséhez üzleti partnereket keresett és talált Princz Gábor, persze ezek megkérték az együttműködés árát, a bank kétes követeléseit és befektetéseit ezeknek a partnereknek értékesítette sokszor úgy, hogy a vételárat is a bank adta hitel formájában. A hitelből történő üzleti körön belüli adásvételekkel papíron még nyereséget is keletkeztettek, ami a mérleg adatinak kozmetikázására volt alkalmas. Gyakran hitelképtelen ügyfeleknek is hiteleztek, cenzúrabizottságok nem működtek, Princz Gábor korlátlan, önálló döntés-felülvizsgálati jogosultsággal rendelkezett. A bankvezetés időnként igen nagyvonalú módon egyszerűen elengedte a kamatot: 1997-ben 1,2 milliárdot, 1998-ban 1,6 milliárdot a kedvezményezett féltucatnyi cég számára. A hitelek 60 százalékánál előbb döntötték el, hogy nyújtják, mint ahogy elkészült volna a döntés-előkészítő anyag, vagyis a kockázat elbírálása helyett a döntés után papírozták le az ügyletet. Furcsa módon a bank fő sajátosságává vált hogy 0, azaz nullaszázalékos kamatra helyezett ki hiteleket. 1996-ban már tízmilliárd forint kamatveszteség keletkezett a „kedvezményes” nulla kamatozású hitelekből. 1997-ben a nullaszázalékos kamatozású hitelek állománya 57,9 milliárd forint volt – mint azt az Állami Számvevőszék megállapította. Nem csoda, hogy egyesek szerették és óvták a Postabankot, amely kamatmentes hitelekkel hálálta meg a szívbéli jóságot.
Sőt, magas betétkamattal is. Az az igazi buli: tízmilliós kamatmentes VIP-hitel, magas VIP-es betéti díjjal letétbe helyezve. Csak a különbözetet kell havonta felvenni!
De ez a trehány bankirányítás még nem verte volna ki a biztosítékot a privatizációs lenyúlási technikák fürkészésén edzett firkászoknál sem. Princz Gábor csapata megmutatta, mi a magyar virtus.
Keretes írásunkban bemutatunk a Postabank által alkalmazott kreatív könyvelési technikára egy példát, amelynek eredményeként a bankvezetés által kedvezményezett külső magáncég 18 milliárd forint szabadon felhasználható tőkéhez jutott, emellett lehívhattak egy 12 milliárd forintos állami garanciát és a bank többmilliárdos kétes követelést „tolt” a bankon kívülre, ezáltal megszabadult a több tíz milliárdos kötelező tartalékképzés kötelezettségétől. A spanyol befektetési ügyletsor pedig azt példázza hogy a kimunkált trükkös technikát nemzetközi szintre is kifejlesztették.
Most mindezek fényében rögzítsük még egyszer, hogy mi borzolja a kedélyeket a demarkációs vonal túloldalán. Az borzolja, hogy a Fidesz 1998-as kampányát irányító reklámszakember magáncégeinek ügyeit intéző ügyvéd – aki ugyancsak magánszemély, és a Fideszhez tudtommal semmi köze – az egykori Postabank- vagyonból 1,7 milliárd forintértékű cégeket alig tízmillió forintért vásárolt meg a PB Workout Kft.-től.
Ugye, nem tűnik megalapozatlan előítéletnek, ha a Postabank értékbecslési gyakorlata alapján fenntartásaim vannak a konszolidáció alatt eladott cégek Princzék idején megállapított könyv szerinti értékeivel szemben?
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
