Magyartalanított bizonyítvány

Nincs szó magyarokról a Románia uniós felkészültségét minősítő brüsszeli országjelentésben. Nem ez az első, és nyilván nem is ez lesz az utolsó olyan eset, amikor csalódunk abban az Európai Uniónak nevezett intézményesített közösségben, amelyhez a rendszerváltozás idején oly sok reményt fűztünk. Az itt és most jogosnak tekinthető fanyalgáson ezúttal túllépve, nézzük inkább az erdélyi magyarság helyzetét mellőző brüsszeli értékelést alapvetően befolyásoló körülményeket.
Romániában 1990 óta demokratikus választásokon döntenek arról, hogy ki kerüljön hatalomra. Voltak, s ma is vannak hiányosságai, antidemokratikus elemei ezeknek a megméretéseknek, de öszszességében legitimnek nevezhetők azok a politikai erők, amelyek kormányzati pozícióba kerülnek. Legitim ily módon az a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is, amely 1996 és 2000 között a koalíció tagjaként, ezt követően külső támogatóként, 2004 végétől pedig ismét kormányzati tényezőként van jelen a bukaresti politika alakításában. Az RMDSZ politikusai megfigyelőként jelen vannak az Európai Parlament ülésein, s a szövetség egyedül képviseli Romániát a kontinens jobbközép erőit tömörítő néppártban. Programjában a romániai magyarok érdekvédelmi szervezeteként határozza meg önmagát, és a választásokon eddig maga mögött tudhatta az erdélyi magyar szavazók túlnyomó többségét. Az előbbiekből egyetlen dolog következik: Európában az RMDSZ-t a Romániában élő magyarsággal azonosítják, azaz minden felvetésre az a válasz, hogy miért nem szólnak Markó Béláéknak az ügyintézés érdekében. Brüsszelben senkit sem érdekel az RMDSZ politizálása, így az uniós döntéshozók számára huszadrendű kérdés, milyen érdekeket is képvisel a bukaresti parlamentben a magyar szövetség. Nem érdekli – és magunk között szólva, miért is érdekelné – Európát, hogy miként tudja összeegyeztetni Markó Béla az erdélyi magyarságot ért diszkriminációk elleni fellépést a román integrációért felelős miniszterelnök-helyettesi pozícióval. Ma az RMDSZ vezetőitől tájékozódnak Brüsszelben, amikor a romániai magyarok helyzetéről van szó, s a magyar szövetségnek ezúttal Románia mielőbbi csatlakozása deklaráltan elsődleges kérdés. Ez az egyik döntő oka annak, hogy a román felkészültségről szóló jelentést nem „terhelte” a magyarok helyzete.
Az RMDSZ álláspontján kívül még egy politikai tényező befolyásolhatta volna a brüsszeli ítészeket, ez pedig a budapesti kormány. Magyarország egy az unió huszonöt tagországa közül, véleménye nem hagyható figyelmen kívül. Hányszor vetette fel kétoldalú vagy többoldalú uniós tárgyalások során Gyurcsány Ferenc az erdélyi magyar közösség problémáit, amikor Románia csatlakozása került szóba? Volt-e olyan diplomata, aki külön feladatként kapta a budapesti kabinettől a kisebbségben élő magyarok melletti kiállást, az ez irányú brüsszeli lobbitevékenységet Bukarest integrációja kapcsán? A válaszokat tudjuk. Közben a kormány kezdeményezésére az Országgyűlés az EU-tagok közül másodikként ratifikálta Románia csatlakozási szerződését, pedig annyit mindenképpen várhatott volna, hogy a bukaresti törvényhozás fogadja el a kisebbségi törvényt. A jogszabály jelenlegi formájában való megszavazására ma már semmi esély nincs. Érdekérvényesítésre maradt az Európai Parlament (EP), ahol egyébként a magyar képviselők valóban egységesen, a pártpolitikai érdekeiket félretéve léptek fel a szomszédos országokban élő magyarok mellett. Kivételek persze itt is voltak, a szocialista Dobolyi Alexandra például épp a napokban segített be a román lobbinak, kijelentve: nincs gond a Babes–Bolyai Egyetemen az anyanyelvű oktatással. Az EP súlya egyébként köztudottan elhanyagolható. A nyilatkozatok kemény lobbitevékenység nélkül elszállnak a levegőben.
A sokat emlegetett lobbizás azért fontos az Európai Unió különböző intézményeiben, mert az EU számára továbbra is idegen kérdés a nemzeti kisebbségek ügye. Nincs egyetlen olyan európai dokumentum sem, amely legalább néhány alapelvet kötelező módon leszögezne ezzel kapcsolatban. Ráadásul az unió tagországai a legkülönbözőbb módon kezelik a kisebbségek kérdését – a francia nemzetállam modelljétől kezdve egészen az olaszországi területi autonómiáig –, így a közös nevező megtalálása szinte lehetetlen vállalkozás. Mindehhez adódik az az általános, unión belüli vélekedés, miszerint a nemzeti kisebbségek ügye örökös „problémafaktort” jelent. A baszk, az északír vagy a korzikai lőporos állapotok, de akár a dél-tiroli autonómiát megelőző harci helyzet sem jelent egyértelműen biztató példát az EU-tagállamok számára, így tulajdonképpen érthető, hogy Brüsszel igyekszik kerülni e kérdéseket, illetve azok kezelésében mindig a stabilitásra helyezi a hangsúlyt. Márpedig Románia kétségkívül stabilnak nevezhető a kisebbségi ügyek emlegetésekor. Továbbá azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, mi a viszonyítási alap egy ország megítélésekor. Romániára és Bulgáriára balkáni államokként tekintenek az unióban, s ebből kiindulva korántsem az olasz vagy a finn megoldás a mérce. A véráztatta délszláv állapotokhoz képest aligha lehet megkérdőjelezni Bukarest „európai” hozzáállását, ami a nemzeti kisebbségek jogait illeti. E külső tényezők összhatása teremti meg azt a helyzetet, amikor – a budapesti lobbi hiányában – Brüsszel igyekszik kerülni a kényes témának számító „magyar kérdést” Románia megítélésekor.
Összefoglalóként, keleti szomszédunk uniós csatlakozásának véleményezésekor érdemes leszögezni néhány dolgot. Románia EU-tagsága hosszú évtizedek után nagyban megkönnyíti, tulajdonképpen zökkenőmentessé teszi az erdélyi magyarok és az anyaország közötti kapcsolattartást. A határ átjárhatósága és a magyarországi tanulás vagy munkavállalás új helyzetet teremt a magyar– magyar viszonyban. Ma már idehaza, de odaát is igen kevesen vannak azok, akik a „minél rosszabb Bukarestnek, annál jobb az erdélyi magyaroknak” elv szerint keresik a megoldásokat. Az unión belül van néhány olyan alapfogalom, amelyek mentén működhet a magyar érdekérvényesítés. Ilyen például a különböző régiók kiemelt szerepe a támogatásokban. Másrészt az kétségtelenül igaz, hogy ami Románia EU-csatlakozásáig nem valósult meg a magyar közösség joggyakorlása terén, az vélhetőleg ezután is nehezen fog zöld jelzést nyerni a bukaresti törvényhozási folyamatban. Szlovákia és a balti államok újdonsült uniós tagsága jól bizonyítja, a kisebbségek az uniós integráció előtt megszerzett jogaikat nem tudták bővíteni. Azaz, ha a végkövetkeztetést akarjuk megfogalmazni, akkor az röviden így hangzik: Magyarország ismét kihagyott ugyan egy jó érdekérvényesítési lehetőséget, de Románia mielőbbi EU-csatlakozásával – mindent egybevetve – mégiscsak pozitív lesz a mérleg.