Hosszú és kanyargós út vezet Belgrádon keresztül Montenegróba, ám a tengerpart megéri a kilencszáz kilométeres zötykölődést. Petrovacban éjjel kettőkor teljes csend honol, még a város legnagyobb szállodájának bárjában üldögélő választási megfigyelők is az utolsó kortyokat fogyasztják a vranacból, Crna Gora jellegzetes vörösborából.
A település központjában aztán feltűnnek egy kopottas kis kocsma pislákoló fényei. A csapos szívesen lát még minket, kérés nélkül csapolja a Niksicko sört, majd tölti a kupicákba a rakiját. Hamar a függetlenségi népszavazásra terelődik a szó, s mint a környéken szinte mindenki, vendéglátónk is elszakadáspárti. Talán az előző napi gyújtogatások ijesztették meg, de nem enged fotót készíteni magáról, nevét sem adja semmihez. Magunkra hagy bennünket, ám alig tíz perc múlva egy nagy tállal érkezik, rajta kenyér, kolbász, olívabogyó és juhsajt. „Látom, nagyon éhesek” – teszi le elénk, s miután még kifizetni sem engedi az életmentő falatokat, megértjük, hogy a kis ország sok szempontból már régen lekörözött bennünket.
Aki hajlandó félretenni a Balkán szóhoz társított negatív asszociációkat, beéri a néha alacsonyabb színvonalú szolgáltatással, ilyen esetek után hamar megejti a térség varázsa.
A kedves városkák, a csodás tengerpart, a jó zene, a kitűnő konyha és a helyenként kétezer méteres magasságba emelkedő „fekete” hegyek ráadásul hatalmas lehetőségeket rejtenek. Az idegenforgalom rohamosan fejlődik, úton-útfélen építkezéseket látni, s már a szemetesautó sem a városok szélén borítja ki rakományát, mint tette pár éve. Ráadásul úgy tűnik, gondolnak a jövőre, s az üdülővárosokban nem építenek toronyházakat, óriáshoteleket. Remélhetőleg továbbra is az egyre igényesebb, de így is elérhető árú családi panziók játsszák majd a főszerepet az idegenforgalomban, igaz, többen attól tartanak, Montenegróban is bekövetkezik a tömegturizmust és árrobbanást jelentő Horvátország-szindróma. Mindenesetre az épülő létesítmények többsége kifejezetten ízléses.
Petrovacban a tengerparti sávban jellegzetes régi kőházak sorakoznak, többségükben étterem is üzemel, mögöttük pedig a legtöbb helyen ugyanilyen stílusban, a környezethez igazodva emelkednek az új épületek.
A kisemberek szintjén a Szerbiához fűződő viszony egyik sajátos fokmérője a turizmus, hiszen a magára hagyott ország lakosai többnyire itt pihenik ki fáradalmaikat. Montenegró szép is, egyelőre olcsó is, s a kiválás ellenére távolról sem olyan feszült és sérelmekkel teli a viszony a szerbek és az itt élők között, mint bárhol máshol a Nyugat-Balkánon. A két köztársaság között eddig is hivatalos határ húzódott, aki át akart lépni a másik területére, korábban is csak útlevéllel tehette meg. Belgrád és Podgorica pedig kölcsönösen ígéretet tett arra, hogy nem vezetnek be vízumkényszert, és semmilyen formában sem nehezítik meg egymás állampolgárainak az életét. A szerb turisták pedig már éppúgy lefoglalták a helyet Budva, Kotor, Petrovac és a többi üdülőváros hoteleiben, mint tavaly.
– Szokott politikáról is beszélgetni szerb vendégeivel? – kérdezem az egyik petrovaci családi panzió tulajdonosától, Misótól, aki először nevetve az asztal körül ülő barátaira néz, majd határozott igennel felel.
Érdekes, hogy egy közelmúltban készült felmérés szerint Szerbiában is mintegy fele-fele azoknak az aránya, akik támogatják, illetve nem támogatják Montenegró elszakadását. Az intézményrendszer és a politika különválása korántsem jelenti tehát azt, hogy az élet minden szintjén megszűnne az együttműködés, sőt ennek talán épp az ellenkezője az igaz, már amennyiben sikerül megnyugtatni a kedélyeket, s a két független, de közös értékekkel és múlttal rendelkező ország szoros partnerséget épít ki egymással.
Nem szabad megfeledkezni arról például, hogy Montenegró eddig is külön elnökkel, miniszterelnökkel, kormánnyal, parlamenttel rendelkezett, az üzletekben pedig nem dinárral, hanem euróval fizetnek.
Az első lépés a közös sikerek felé a most még katasztrofális állapotban lévő közlekedési hálózat fejlesztése lehetne, hiszen a keskeny hegyi utakon képtelenség a kereskedelem lebonyolítása. Belgrád éppen ezért jelenleg a távolabb lévő, mégis gyorsabban elérhető és fejlettebb infrastruktúrával rendelkező görög kikötőket használja, ám ennek nem kell feltétlenül így maradnia. Ezt követhetné a téli sportlehetőségek kihasználása, elvégre némi építkezéssel Montenegró Európa egyik új síparadicsoma lehetne. A függetlenség ehhez nagy segítség lehet, hiszen Podgorica maga dönti el, mire mennyit költ. A folyamat azonban minden bizonnyal sokkal lassúbb és nehézkesebb lesz, mint ahogy azt ma az ünneplő tömeg gondolja.
Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a véreskezű Ratko Mladics egykori boszniai szerb parancsnok bújtatása csak indok volt sok más probléma mellett, ami miatt Belgrád még jó ideig nem léphet be az Európai Unió kapuján. Szerbia távol tartásának hátterében persze jelentős részben Brüsszel belső problémái állnak, kezdve azon, hogy a hatályos nizzai szerződés értelmében a közösségnek nem lehet huszonhétnél több tagja, vagyis még a múltjával Európa szerint végleg leszámolt s gazdaságilag néhány uniós tagnál fejlettebb Horvátország tagsága is igen kérdéses. Az európai alkotmány elfogadása változtathatna ezen, de ez már tényleg nem Belgrádon és Podgoricán, sokkal inkább a régi EU-tagokon múlik.
Montenegró parányi, alig 650 ezres lélekszámú ország lesz, amely aligha zavar sok vizet, képviselői az Európai Parlamentben sem foglalnának el sok helyet, a kohéziós pénzek hamar megtérülhetnének, háborús bűnökről pedig senki sem beszél, hiába montenegrói származású például az egykori boszniai szerb elnök, Radovan Karadzsics. A probléma inkább az, hogy Szerbiának meg kell értenie, immár senki sem akar közösködni vele.
Podgorica úgy döntött, kezdetben tizenegy önálló külképviseletet nyit, az elsőt Belgrádban, a másodikat pedig Brüsszelben. Olli Rehn bővítési biztos már a függetlenségi népszavazás másnapján jelezte, lát uniós perspektívát Crna Gora előtt, még ha az esetleges belépés időpontjára ma még senki sem merne garanciát vállalni. Az viszont, hogy kedvező partnerségi egyezmények révén a montenegróiak a szerbeknél várhatóan jóval könnyebben vállalhatnak majd munkát legálisan nyugaton, önmagában sokat javíthat az életszínvonalon. (Az év végén várhatóan szintén az önállóság útjára lépő, javarészt albánok lakta 1,8 milliós Koszovóban is a több százezer, főként Németországban és Svédországban dolgozó munkavállaló által hazaküldött pénzek jelentik a megélhetést, persze a feketegazdaság mellett.) Az egyéni gondokon és félelmeken való felülemelkedés azonban nem könnyű.
A piaci árusok például attól félnek, hogy a kettészakadás után vámokkal terhelve, vagyis a mostaninál jóval magasabb áron szerezhetik be áruikat. Ők az egységben érdekeltek, s ezt nem is rejtik véka alá.
Bijelo Polje közel fekszik a határhoz, vasútállomására lassan döcög be a Belgrádból érkező gyorsvonat. A kocsikról diákok szállnak le, akik odaát tanulnak. Mint mondják, attól félnek, hamarosan nem lesz lehetőségük erre, s otthagyva társaikat be kell érniük a montenegrói lehetőségekkel. A politikusok ezt cáfolták, ám errefelé is kevesen hisznek nekik. Egyébként már Crna Gorában is működik orvosi, jogi, közgazdasági, gépészmérnöki és idegenforgalmi kar, szerb részről pedig elhangzottak olyan ígéretek, hogy mindkét félnek megfelelő konstrukciót dolgoznak ki az iskolák számára. Bármily sorsfordító is a vasárnapi döntés, senkinek az életét sem törheti ketté – hangzik az indoklás.
– A mi Milónk majd megoldja, mint ahogyan azt is elintézte, hogy ne háborúzzanak felénk – mondja a panziós Miso barátunk, így adván bizalmat Milo Djukanovics kormányfőnek. A politikus egyébként a Balkán talán legellentmondásosabb figurája, hiszen még Szlobodan Milosevics volt elnök révén került csúcsvezetői posztra, majd a Dubrovnik elleni, máig fájó utóhatású támadást is támogatta. Gondolkodásmódja azonban évről évre finomodott, az azóta meggyilkolt Zoran Djindjicshez közeledett, hibáiért bocsánatot kért, s maga is nagy szerepet játszott az egykori rezsim megdöntésében. Djukanovics Európa legrégebb óta, tizenöt éve hatalmon lévő kormányfője, s az általa patronált népszavazás sikere után biztosra veszik, hogy ő irányítja majd az új köztársaság első kormányát is annak ellenére, hogy a lakosság mintegy harmadát kitevő szerbek többsége nem kormányfőként, hanem a cigarettamaffia keresztapjaként és a Belgrád-barát, unionista Dan napilap főszerkesztőjének, Dusko Jovanovicsnak a gyilkosaként tekint rá.
A szerbek körében népszerű cirill betűs újság egykori főszerkesztőjének címlapon rögzített fotójával mindennap megemlékezik a géppisztolyos támadásról, amely – mint az a jobb felső sarokban szereplő számból kiderül – 730 nappal ezelőtt történt a szerkesztőség parkolójában. Podgoricai irodájában a kormányfő egyik közeli munkatársával beszélgetve szóba is hozom a gyilkosságot, ám kérdésemre, hogy kinek állt útjában a főszerkesztő, a hölgy csupán sokat sejtetően széttárja karját.
Ám az „igen” tábor hívei vasárnap mit sem törődtek a közelmúlt sötét foltjaival. Podgorica és a többi város utcáin estig csak az elszakadáspártiak mindenhol feltűnő „Da” feliratú táblái utaltak a népszavazásra, valamint az, hogy az idősek legszebb ruháikat felöltve álltak sorba, hogy szavazatukat az urnába helyezhessék.
Vasárnap este háromnegyed tízkor, mindössze negyvenöt perccel az urnazárás után már ismertették az első részeredményeket. A szakadárok előnye mindössze 1,3 százalék volt (győzelmükhöz legkevesebb 55 százalékra volt szükség), ám ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy valóságos népünnepély kezdődjön a városban. Az utcákat dudáló autók lepték el, Podgorica pedig valóságos zászlótengerbe borult. Djukanovicsot hősként ünnepelték, s mindössze néhány, az utcán szembejövő borús tekintet jelezte, hogy a végül csupán fél százalékra soványodott előny, vagyis mintegy ötezer-nyolcszáz szavazatnyi különbség éppolyan nagy pofon volt egyesek számára, mint amekkora eufóriát váltott ki a többségből. Podgoricának szembe kellett néznie azzal, hogy a szerb kisebbség autonómiát követel magának a független Montenegróban. A Szerb Néppárt vezetője, Dobrilo Dedeics egy lapinterjúban fejtette ki, hogy saját iskolákat, kulturális intézményeket akarnak, s még a közszolgálati médiát is felosztanák a nemzetiségek arányának megfelelően. A Crna Gora-i szerbek szinte ugyanazt a nyelvet használják, mint a többség (még ha a kiejtés jobban hasonlít is a horvátra, az írásmód pedig latin betűs), a durva incidensek sem gyakoriak, így aztán helyzetük nem hasonlítható öszsze a védelemre náluk sokkal inkább rászoruló vajdasági magyarokéhoz vagy a koszovói szerbekéhez. Jelzésértékű, hogy a montenegróiaknak egyelőre nincs saját szótáruk és nyelvkönyvük, ám nem állnak nemzetközi megszállás alatt sem, mint a koszovóiak.
Montenegró s a várhatóan az év végén szintén függetlenné váló Koszovó útja azonban modellértékű lehet, hiszen az általuk bejárt út nemcsak a mesterségesen összetákolt „birodalmak” életképtelenségét bizonyítja a huszonegyedik század Európájában, hanem azt is, hogy az önrendelkezés joga valamilyen formában mindenkinek kijár.
Borisz Tadics szerb elnök már csak hivatalból sem lehet elszakadáspárti, ám a hivatalos eredményt elfogadta, s ezt az elsők között tudatta Podgoricával. Szerbia mindörökre Montenegró barátja marad – tette hozzá. Tadics elnökké választása előtt néhány nappal Magyarországon járt, s kérdésemre akkor azt felelte, hogy Koszovó esetleges különválása esetén a mintegy tízszázaléknyi szerb lakosságot igen erős autonómiával kell megvédeni. Azt nem mondta ki, de már külföldi lapok is pedzegetik, hogy az autonómia, bizony, a Vajdaság részéről is jogos igény lehet. Ráadásul ott nemcsak a magyarok, de még a szerbek is azt mondják, inkább tartoznának Újvidék részleges, mintsem Belgrád teljes fennhatósága alá. Az ilyen jellegű kérdések Észak- és Nyugat-Európa számos országában már régen megoldódtak. A legsikeresebb példaként a Finnországhoz tartozó Aland szigeteket emlegetik, ahol a svédek példátlanul széles önállósággal rendelkeznek. Ezért is érthetetlen, hogy a finn származású Olli Rehn miért ennyire érzéketlen a magyar kisebbségek ügyét illetően.
Az utóbbi napokban többször felmerült, hogy a koszovói és boszniai szerbek példáját követve a Montenegróban élők is útnak indulhatnak, hogy a Vajdaságban kezdjenek új életet. A folyamat káros következményei ismertek: a magyarellenes támadások elkövetői legtöbb esetben betelepült szerbek voltak. Montenegró esete azonban ebben a tekintetben nem hasonlítható sem Koszovóhoz, sem Boszniához, hiszen nincs háború, s az anyagi lehetőségek miatt sem érdemes váltani.
Szerbiát illetően a Karagyorgyevics-dinasztia koronahercege, Alekszandar állt elő egy javaslattal: állítsák vissza a monarchiát. Az angol királyi családdal is rokonságban álló „árnyékuralkodó” kijelentette, büszke szerb voltára, s szeretne tenni valamit a hazájáért. „A korona békét jelent, szolgálja a demokrácia értékeit, védelmet nyújt mindenki számára” – fogalmazott a belgrádi Blicnek, hozzátéve, hogy a montenegróiakat testvéreknek tekinti, függetlenül attól, melyik országban élnek.
Tito marsall annak idején úgy próbálta megoldani az ország nemzetiségi problémáit, hogy a szerbek és a Karagyorgyevicsok két világháború közötti hatalma helyébe egyetlen diktatórikus párt uralmát állította. Egy ideig még a Bulgária, Albánia és Görögország fölött is hatalmat gyakoroló kommunista föderáció gondolatával is eljátszott. Hogy ez a politika hová vezetett, azt a kilencvenes évek pusztító háborúi megmutatták.
Szerbia és Montenegró pályáját sokan hasonlítják az egykori Csehszlovákia, a későbbi Cseh és Szlovák Köztársaság, majd a különvált Csehország és Szlovákia által bejárt úthoz, elsősorban talán a folyamat békés volta miatt. Nem lehet véletlen, hogy a referendum koordinálásával az Európai Unió egy szlovák diplomatát, Frantisek Lipkát bízta meg, aki végül elégedetten nyugtázta a vasárnapi eseményeket. Podgoricában azt remélik, Európa júliusban már új országként tekinthet Montenegróra.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
