A piramisépítők bölcsessége

Dzsószer, a fáraó gondterhelten járkált fel és alá fényes palotájában. Uni, Felső-Egyiptom kormányzója épp az imént jelentette, hogy a Nílus-parti Memphisben lázadozik a nép.
– A hálátlanok! – morogta. – Nemde mennyi jót tettem velük: kitisztíttattam a Nílus csatornáit, és újakat is építtettem, most egy arura földről kétszer annyi gabonát arathatnak, mint korábban. Dicsőséges hadjáratot folytattam a líbiaiak ellen, a zsákmányolt állatokból szinte mindenkinek jutott. Kibékítettem Hóros és Séth híveit, a két országban, Alsó- és Felső-Egyiptomban béke honol.
Még Pepe, a táncos törpe sem tudta felvidítani.
– Küldjetek a bölcs Imhotepért, a király egyetlen barátjáért – mondta az udvaroncoknak.
– Élet, erő, egészség! – köszöntötte őfelségét Imhotep. Dzsószer elmondta, mi rontotta el annyira a kedvét, hogy még Pepe, kedvenc törpéje sem tudja megvigasztalni. Imhotep háromnapi gondolkodási időt kért, majd a negyedik napon előállt a megoldással:
– Királyom, dicső tetteiddel te magad okoztad a bajt! Most, hogy csatornáinkban csillogva áramlik a friss víz, hogy a földek sokkal többet teremnek, mint korábban, kevesebb ember kell, hogy a két országnak enni adjon. Mivel a kitisztított és az új csatornákat most már csak fenn kell tartani, ott is kevesebb emberre van szükség, így alattvalóid jelentős részének egyszerűen nincs munkája, ezért a lázongás.
– Vagy úgy, most már értem. És mondd, mit csináljak?
– Ó király, Alsó- és Felső-Egyiptom ura, nagy a te dicsőséged, nagyok a tetteid, méltó vagy rá, hogy ha egyszer Ozirisz birodalmába megtérsz, olyan palotád legyen, amelyet még évezredek múltán is bámulni fog a nép. Építs tehát piramist, hogy nagyságodat örökké hirdesse. A piramis építése azután munkát ad a népnek, amely nem fog tovább lázongani.
Tetszett az ötlet a fáraónak, meg is bízta Imhotepet, hogy haladéktalanul kezdjen a munka megszervezéséhez. Ám alig látott Imhotep munkához, a fáraónál megjelent Nud, az ezüstház elöljárója, akit Séth féltékeny papjai biztattak fel, mert a piramisépítésben a központi hatalom erősödését és saját hatalmuk korlátozást látták. Nud kijelentette, hogy az ezüstházban nincs pénz a piramisépítésre, és bár a fáraó dicsőségét senki nem vonja kétségbe, Imhotep ötlete kivitelezhetetlen. Ekkor Imhotep, a látók legnagyobbika, így szólt a fáraóhoz:
– Nem az számít, hogy mennyi ezüstöd van az ezüstházban, csak az számít, hogy tétlen kezeknek adsz munkát. Ezeket úgyis etetni, ruházni kell, miért pihentessék közben karjukat?
A Dzsószer és Imhotep beszélgetését tartalmazó sztélé sajnos csak töredékében maradt ránk, és az egyes hieroglifák értelmezése is vitatható… Nem lehetünk tehát teljesen biztosak, hogy a beszélgetés szóról szóra a fenti módon zajlott le. Az azonban kétségtelen, hogy Imhotep meggyőzte a fáraót, hiszen a piramis megépült, s a hatalmas és nehéz munka ellenére Alsó- és Felső-Egyiptom népe – a masztabák domborműveinek tanúsága szerint – vidám és boldog életet élt ebben a korszakban. Imhotepnek, a látók legnagyobbikának az alakja legendává vált, később mint istent tisztelték.
Négyezerhétszáztíz évvel később az Egyesült Államok addigi történelmének legnagyobb válságát élte át. Az 1929-ben kezdődő összeomlás óta bankok, biztosítóintézetek ezrei mentek tönkre, tízmilliók veszítették el vagyonuk jelentős részét, és minden negyedik ember munka nélkül volt. Az újonnan megválasztott elnök, Franklin D. Roosevelt gondterhelten töprengett ovális irodájában. Azon törte a fejét, hogyan is emelhetné ki hazáját a mély gazdasági és társadalmi válságból. Munkatársai javaslatára a messzebbre látó közgazdákból és más szakemberekből egy szakértői testületet, agytrösztöt hozott létre. Az agytröszt a krízis felszámolására, a munkanélküliség megszüntetésére nagyarányú állami munkák beindítását javasolta. Az új gazdaságpolitika, a New Deal keretében számos intézkedés történt. A gazdaság szektorait, ezen belül különösen a pénzügyi szektort erős állami ellenőrzés alá helyezték. Átfogó iparfejlesztési terv készült, és jelentős közmunkák indultak el, amelyeknek egyik kiemelkedő része a Tennessee folyó völgyének szabályozása, az ott felépítendő vízerőmű volt.
A „big business”, a pénzarisztokrácia képviselői azonban kiváltságaik megnyirbálását látták az állam megerősödő gazdasági szerepvállalásában, és ezért hevesen ellenezték Roosevelt terveit. Nem utolsósorban azzal érveltek, hogy az állami kincstárban nincs pénz a tervek végrehajtására. Roosevelt azonban, maga mögött tudván a lakosság nagy többségének támogatását, határozottan beindította programját, amelynek hatására a munkanélküliség rövid időn belül jelentősen csökkent, a termelés messze az 1929. évi szint fölé emelkedett. Az amerikai nép jobban élt, mint valaha.
A közgazdasági csoda okait John Maynard Keynes magyarázta meg 1936-ban publikált könyvében. Keynes tanításának lényege az, hogy ha kihasználatlan termelési tényezők – például munkaerő-felesleg – van a gazdaságban, az állam kiadásainak növelésével fel tudja lendíteni a gazdaságot, és le tudja szorítani a munkanélküliséget. A többletkiadás nem rontja a költségvetés egyensúlyi helyzetét, mert a növekvő gazdaság a költségvetés bevételeit is növeli. Keynes hivatkozik a piramisépítőkre is: „Az ősi Egyiptom kétszeresen is szerencsés volt – és kétségtelenül ennek köszönheti mesés gazdagságát –, mert két tevékenységet is végzett – piramisokat épített és nemesfémeket bányászott –, amelyeknek gyümölcsei, mivel nem arra szolgáltak, hogy elfogyasztva emberi szükségletet elégítsenek ki, bőségük ellenére sem értéktelenedtek el.” A New Deal fogalommá vált, Keynes elvei negyven évre meghatározták a közgazdasági gondolkodás fő irányát. Ez a negyven év volt a nyugati világ gazdaságtörténetének legdinamikusabb korszaka, a lakosság egyre növekvő jólétben élt.
Az 1970-es években azonban újabb válság rázta meg a nyugati világot. Az olaj ára rövid idő alatt megtízszereződött, és ez alapvetően megváltoztatta az olajra épülő ipari országok fejlődésének feltételeit. Megint csak egy új, a helyzethez alkalmazkodó gazdaságpolitikára lett volna szükség. Ekkorra azonban a nyugati világban már elfelejtették a harmincas évek tanulságait, és a gazdaságpolitika formálása a „big business”, az ezüstházak urainak kezébe került, akik Keynes elveit elvetették, és olyan gyógymódokat javasoltak a válság megoldására, amelyektől ők még inkább meggazdagodtak, a lakosság jelentős része pedig egyre szegényebbé válik.
Azóta megint eltelt három évtized. A munkanélküliség a nyugati világban magas maradt, a gazdasági növekedés a korábbi tört részére esett vissza, a társadalmi különbségek nőnek, az átlagember lényegesen bizonytalanabb helyzetben él, mint korábban, és egyre inkább lázong. Ám erre senki nem figyel oda.
Imhotep halott, Keynes halott. Ki fogja megmagyarázni a mai fáraóknak, hogy mi forog kockán?