Bioetanol

KULTÚRSOKK

Két-három esztendő óta majdhogynem varázsigévé vált ez a szó: etanol. Egy új olajárrobbanás után és minden valószínűség szerint kisebb-nagyobb olajválságok előtt vagyunk, így ezen nincs mit csodálkozni. Az etanolt, vagyis az etilalkoholt ugyanis ma már mind többen a kőolaj (a hét elején hordónkénti ára 70 dollárt kóstált: ez kétszerese annak, mint amennyibe a nyersolaj két évvel ezelőtt került) legígéretesebb alternatívájaként emlegetik.
Az etanol színtelen, de nem szagtalan vegyület. Egyik fő összetevője alkoholtartalmú italainknak: ezek egynémely olcsóbb változatában (például a Magyarországon kapható „reggeli rakéta” kiszerelésű termékek többségében) szintetikus, ipari formájában van jelen, természetesen a mesterséges édesítő- és ízesítőszerek, valamint némi víz elegyében.
Bódító hatása mellett az etilalkohol rendelkezik egy másik hasznos tulajdonsággal, nevezetesen rendkívül gyúlékony anyag, így a belső égésű motorok üzemanyagaként is jó hatásfokkal felhasználható. További előnye, hogy egyik-másik kultúrnövényünkből is előállítható, vagyis azzal kecsegtet, hogy egy-egy mezőgazdasági ország megtermelheti magának az üzemanyagot.
A nagy kérdés: milyen áron? Megéri-e egyáltalán azért bevetni szántóföldjeinket, hogy az ott termő növényeket semmi másra ne használjuk, mint hogy etanolt nyerjünk belőlük?
Amerikában – ahol az ipari módszerekkel termelő mezőgazdaság óriási egybefüggő területeken gazdálkodik – a nagyüzemi agrárlobbi szerint igen. Főként a kukoricatermelők próbálják meggyőzni az érdekeiket képviselő politikusokat és a választókat, hogy az etanol nagyban csökkentheti az ország közel-keleti olajtól való függését. Mindez jól cseng azok fülében, akik sokallják az ott történelmi csúcsnak számító, gallononkénti háromdolláros benzinárat a kutaknál (ez 173 forintos literenkénti árat jelent), valamint az iraki háborút is egyre kevésbé érzik szívügyüknek.
Az etanolhasználat ráadásul zöld technológiának számít. Egyrészt elégetése valóban kevésbé szennyezi a levegőt, mint a különféle fosszilis üzemanyagoké (égésterméke szén-dioxid és víz), másrészt, mivel növényekből állítják elő, nem nehéz a fejekben azt a képzetet kialakítani, hogy gyártása is alapvetően környezetbarát. Ezt a képzettársítást erősíti az etanol növényekből (kukoricából, cukornádból, cukorrépából) nyert változatának neve:
Bioetanol.
A bio manapság igen tetszetős előtagnak számít: ami bio (bioház, bioétel), könnyebben utat talál a fogyasztóhoz, mint azok a termékek, amelyek neve elé nem lehet odaragasztani ezt a szócskát.
Mindazonáltal az etanol tömeges felhasználásának vannak kritikusai is: ők arra hívják fel a figyelmet, hogy a bioetanol előállítása a legtöbb helyen önmagában többe kerül, mint amennyiért a piacon értékesíthető, így az erre szakosodott mezőgazdaság csak tekintélyes állami támogatással, vagyis az adófizetők pénzének felhasználásával lehet életképes. A technológia támogatói szerint azonban csak idő kérdése, hogy az olajárak elérjék azt a szintet, amelynél egy tökéletesebb technológiával már valódi, sőt jelentős hasznot hozhat az etanol gyártása. (Az üzemanyagot egyébként jelenleg általában nem tisztán, hanem benzinhez keverve lehet tankolni az erre alkalmas járművekbe – egyre több helyen).
Abban persze a kőolaj- és a bioetanol-termelés is hasonlít egymáshoz, hogy mindkettőnek vannak olyan költségei, amelyek elsőre nem nyilvánvalóak. Ezeket a rejtett költségeket mindannyian megfizetjük, függetlenül attól, hogy vásárolunk-e a termékből. Ezek a költségek azok, amelyek közös környezetünket terhelik meg.
A kőolajnál ilyen nyilvánvaló „költségek” a levegő szennyezése és a rakományok feldolgozásával, valamint célba juttatásával kapcsolatos környezeti ártalmak (például amikor egy tartályhajó elsüllyed rakományával). Az etanol hasonló járulékos költségei talán kevésbé láthatóak. Az, hogy sokszor több energiába kerül ennek az üzemanyagnak az előállítása, mint amennyit nyerhetünk a végtermékéből, önmagában kétségbe vonja, hogy beszélhetünk-e „zöld technológiáról”. Azaz legyen bármennyire is környezetkímélő az etanol égésterméke, előállítása során vélelmezhetően rengeteg fosszilis üzemanyagot égetünk el, ami megkérdőjelezi környezetbarát jellegét. (Természetesen elképzelhető olyan termelési mód, ahol az etanol alapanyagául szolgáló növény termesztéséhez és feldolgozásához csak és kizárólag megújuló energiaforrást, mondjuk szélenergiát használunk fel, ám ez egyelőre utópisztikus elgondolás.) Emellett nehéz számszerűsíteni azt a természeti tehertételt, azokat a „költségeket”, amelyek a nagyüzemi mezőgazdálkodásból adódnak: a műtrágya- és vegyszerhasználatot, valamint az egyéb növények kiszorítását a termőterületekről.
Új keletű aggodalom a bioetanol előállításával kapcsolatosan a technológia vízigénye. A hét elején olvastam egy riportot egy illinoisi kisvárosról (ez az állam az amerikai kukoricatermesztés egyik fellegvára), amelynek lakói féltik víztározójukat, mivel az új etanolüzem napi hét és fél millió liter (!) víz felhasználását tervezi a gyártáshoz.
Ha valaki tehát azt gondolná, hogy az etanol a tökéletes „megújuló” energiaforrás, érdemes figyelembe vennie a tényt: 100 millió liter etanol gyártásához háromszor ennyi vízre van szükség.
Márpedig az ilyen üzemek az egész államban és a szomszédos Iowában is gombamód szaporodnak, mióta a washingtoni politika zöld jelzést adott a technológiának, és a kőolaj lehetséges alternatívájaként emlegeti az etanolt – természetesen a megfelelő anyagi ösztönzőkkel kísérve.
A bioetanol tömeges előállítása nálunk is egyre népszerűbb elgondolás. Magyarország vízkészletei európai viszonylatban is gazdagok, az ország pedig alapvetően mezőgazdasági ország. Vajon azt jelenti ez, hogy a jövőben új „aranyláz” tanúi lehetünk majd, amikor sorra nyílnak a kisebb-nagyobb etanolüzemek a határban, amelyek vonzáskörzetében addig elhanyagolt földeket törnek fel ismét a traktorok, és amelyek mesés bevételekhez juttatnak egy új agrárvállalkozói réteget, illetve a sanyarú helyzetű magyar mezőgazdaságot? Azt remélhetjük hát, hogy az etilalkohol végre nem butítja, hanem gazdaggá teszi a magyar falut?
Vagy azt sejthetjük, hogy olyan üzlet bontakozik ki az elkövetkező évtizedekben Magyarországon, amely gyökeresen átalakítja a magyar vidéket (a munkaerő nagy része ugyanis fölöslegessé válik az ilyen ipari termelési módnál), és az ipari lobbi egyik legféltettebb ásványkincsünk, az ivóvíz megszerzéséért vív majd csatákat a fogyatkozó lélekszámú községekkel?