Cirkusz az Operaház porondján

Üres az államkassza, végiggondolni sem jó, mi vár kulturális intézményeinkre. A költségvetésben az utolsók – nem mintha az elmúlt négy év nem a kulturális megszorítások időszaka lett volna. Az Operaház támogatásának csökkentéséhez kapott az intézmény egy átgondolatlanul, szakszerűtlenül csonkoló „reformert” a főigazgató személyében, akit – megannyi botrány, tiltakozás ellenére – megerősített posztján a miniszterelnök.
Bulvárfordulatok pörögnek a nagyérdemű szeme láttára az Operaházban. Rangos bemutatók helyett botrányok tarkítják a záruló évadot. Mindez már az új vezetőség beiktatása után borítékolható volt. Ám a történtek a legvadabb képzelgéseket is felülmúlták.
Kezdetben vala az óhatatlanul fölmerülő kérdés: miért vállalta el Hegyi Árpád Jutocsa és csapata az Operaház vezetését, ha a trió épp az intézmény hirtelenjében kiderült súlyos adósságállománya miatt lépett vissza? Erre, a miniszteri bemutatásukkor föltett kérdésemre az volt a magabiztos főigazgatói válasz, hogy „tervezett szisztémánk annyira költségkímélő, hogy az újabb sarokszámok nem jelentenek számunkra megszorítást”. Azaz, kigazdálkodható a csökkentett összegből is a működés. A szezon végén pedig rákérdezhetünk majd: akkor mitől omlott össze mégis a ház büdzséje? Olyannyira, hogy nemcsak bemutatók maradtak el, hanem recsegni-ropogni kezdett az intézmény megannyi pillére. Hegyiék előtt az sem volt titok, hogy a Rockenbauer Zoltán miniszter által a hatékonyabb gazdálkodás bevezetésére szánt, 2,3 milliárdról 6,5 milliárd forintra emelt operaházi büdzsét 5,5 milliárdra csökkentette az új kabinet.
Ilyen feltételek mellett enyhén szólva meggondolatlanság volt vállalkozni a vezetésre, hacsak nem a személyes ambíciók írták felül a realitásérzéket. Kódolva volt a kudarc. Nem véletlenül kezdtek marakodni a Hegyi által fölszaporított vezetők, amikor belátták, ilyen csökkent dotáció közepette, s a főigazgató irracionális önkényeskedése mellett nem vállalhatják tovább a közösséget: rendre lemondtak. Hegyi szakmaiságot sutba dobó, arrogáns intézkedéseivel, tájékozatlanságával csak összekuszálta a helyzetet ahelyett, hogy egyeztetéssel, vezetőtársainak bevonásával próbált volna elindulni a sokat szajkózott modernizáció útján. De ne beszéljünk itt reformokról és még kevésbé modernizációról, utóbbi ugyanis pusztán az elvonások végrehajtását jelenti. A főigazgató szájából hallva immár olyan a „modernizáció” szó tartalma, súlya, mint annak idején a KISZ-esek által hangoztatott szlogené: „Építjük a szocializmust.” Amikor már senki sem hisz benne… Mert ami ezen a címen az Operaházban zajlik, az puszta rombolás, nem pedig egy ésszerű-szakszerű, évtizedek óta időszerűvé vált művészi, szerkezeti átalakítás a magasabb értékek létrehozása végett hatékonyabb működtetéssel. Épeszű ember, aki csak a hanyatlást itt megtapasztalta – s netán külföldi összehasonlítási alappal is rendelkezik –, csak egyetérthet azzal, hogy ez a használhatatlan (esetenként nyugdíjazható) énekeseket is – közalkalmazotti státusban – koloncként magával hurcoló mamutállomány, a maga mérhetetlen adminisztrációjával – csak Hegyi több mint harminc munkatársat alkalmazott ezen a területen az évadban –, s az igazgatók földuzzasztott számával, rendszerváltás előtti, szocialista nagyvállalatként működik napjainkig, egyre romló színvonallal. Változtatásra igenis szükség van, de ez az átalakítás többletfinanszírozás nélkül nem megy.
Márpedig a kormány egy lyukas garast sem ad hozzá. Hegyi végrehajtóként tündököl egy méltatlan „kilakoltatásban”, ahol nem az értékrend számít. Az előadásszám mérhetetlen lecsökkentése – ami miatt a fő-zeneigazgató, Kesselyák Gergely is vette a kalapját – nem reformálást jelent, hanem koncepció nélküli, rideg spórolást. (Előadásonként kétmillió forintos veszteséget termel a ház – magyarázzák.) Ergo, nem jut majd elegendő föllépés a művészeknek, épp azoknak, akik hátukon hordják az Operaházat. Ezért szólította fel lemondásra Hegyit a balettigazgató, Keveházi Gábor.
Hol a racionalitás, ami nem a puszta csonkolásban mutatkozik meg, hanem a fokozatos szerkezeti átalakításban, s nemkülönben az alkalmatlanok kiszűrésében, de ugyanakkor nívós táncosok, énekesek hazacsábításában, rangos vendégművészek meghívásában is. Mondják, Putyin, aki ugye nem zeneakadémiai végzettséggel került a hatalom csúcsára – s országlása alatt sem él jobban az istenadta nép, mint felénk –, hazahívatta a világhírű orosz emigráns művészeket, nyugati gázsijuk fölé licitáló szerződésekkel. Nyilván, mert fölismerte, hogy mit is jelentenek az orosz kultúra jövője és az orosz országimázs szempontjából. Ugyan már! Mi meg reformálunk, csonkítunk, csökkentünk. S amúgy, ki beszél itt manapság a kultúráról, mint stratégiai ágazatról?
Itt állunk hát a végvonaglását élő Operaházunkkal – ha csak égi sugallatra ki nem írnak egy új főigazgatói pályázatot, hogy egy szakszerűen (akár egy grémium által) kidolgozott működési koncepció nyomán egy tapasztalt, rangos s kivált koncepciózus művész, felelős gazdasági szakemberrel az oldalán – és persze, kellő dotáció mellett – életképes, rugalmas és hatékonyan működő intézménnyé varázsolja a sok tekintetben elöregedett Operaházat. Netán hajdanvolt fénykorát visszahozza. Épp ideje volna hát gátat vetni e modernizációnak becézett rombolásnak.
És ideje lenne új, művészekre vonatkozó munkatörvény létrehozásának is, hisz képtelenség a nyolcórás adminisztráció vagy az esztergálás munkabeosztása szerint működtetni az operaházi alkalmazottakat, és életfogytig bebetonozni a romló hangszálakkal szerep nélkül téblábolókat – a kényszerűségből fellépésenként fizetett szerződésesek rovására. Ehhez képest nemcsak a Gyurcsány által pozíciójában megerősített Hegyi Árpád Jutocsa üli képtelen terveinek diadalát, hanem nevét és reformáló szándékát adta a „reformokhoz” Győriványi Ráth György újra megbízott zeneigazgatóként, akit annak idején még Rockenbauer Zoltán nevezett ki az eredetileg kiszemelt, ám megfizethetetlen Christoph von Dohnányival való tárgyalásának kudarca és Peskó Zoltán visszalépése után. A büdzsé majd háromszorosára való növelésével – a művészi, szerkezeti, financiális megújítás fejében. Győriványi bele is vágott, s ha nem ormótlanul, és – mint hírlett – egyeztetések nélkül, arrogánsan teszi, talán előbbre jut. Az új miniszter, Görgey, a felháborodott társulat kérésére megtette a magáét, és leváltotta őt. Majd visszajött Szinetár, és viszontgesztusként rég óhajtott státust kapott a miniszter felesége. A többit tudjuk…
Mit várhatunk egy olyan fő-zeneigazgatótól, aki Kesselyák Gergely keserves tapasztalatai után képes a költségvetési csonkolás élére állni? Annak a korábbi fő-zeneigazgatónak a helyére, aki egy évad sziszifuszi küzdelmei után, Hegyi pályázótársaként látta be, hogy a főigazgató csökönyös döntése nyomán összeomlás felé haladnak. Terveinek ecsetelésekor Győriványi hivatkozott ugyan az átszervezéssel járó átcsoportosítások adta lehetőségekre stb., s kivált abbeli reményére, hogy a fenntartó minisztérium majd állja az elébe tett program finanszírozását – de hát maga is tudhatja, hamis illúziókat táplál. Az államtól egy garas sem várható. Olyan – alkalmatlanságát többszörösen bizonyított – vezető, és olyan álmodernizáció mellé állott, ami máris megbukott, s amihez méltatlanul asszisztál. Ha Hiller István minisztersége alatt is marad ez a vezetés, időzített bombaként ketyeg majd a tárcavezető széke alatt az Operaház szomorú ügye.
Itt igazából egy ember alkalmatlan arra, amivel megbízták: a miniszter.