Megtöretés

Egyetlen pillantásra elárulja a kert és az udvar, hogy tulajdonosa a virágoskert rendjével a szépséget, a bevetett zöldségfélékkel a takarékosságot együtt szolgálja. A virágok, a bokrok frissessége, a borsóvetés tisztasága nem feltűnően, de példát ad a betévedőnek is arról, mi a gondosság. Nem képzelgés, a látvány arról győz meg, hogy jobb napokat és szükséget is átélt a háziasszony élete során, és mindkét esetben megtartotta a becsület örök törvényét: az ember mindenért maga felel, akár világi uraságok, akár láthatatlan, de ítélő előtt.
Elmúlt hatvan éve, hogy ebből az otthonból indult reggelenként egy barna hajú leányka a vasútállomásra, hogy a szárnyvonal motorvonatával a nagyszalontai polgári iskolába igyekezzen tanulótársaival, mert a továbbtanulás így kívánta.
Király Ica Okányból vállalta a naponkénti vonatozást, sőt őszintén élvezték az utat többi osztálytársával együtt, mert szép volt, érdekes, sokat ígérő. Falusi leányokból is fölemelkedhet egy-egy jó tanuló, akár érettségit is tehet. Különben a tanulás tisztesség, és a kiemelkedés útja lehet. Nagy szó, hogy megtehette, törekvő szülei igazgatták az útját, és szívesen áldoztak a kislányra, aki iskolázottság nélkül beleolvadt volna a falu szürkeségébe, de megszerzett bizonyítvánnyal mindenképpen előbbre juthat. Haját mára az életkor színezüstre változtatta, emlékezetét a próbáló idő beárnyékolta, mert első szóra, úgy elöljáróban annyit mond a régi ismeretség friss találkozása után: „Sok, talán túl sok jutott az élet sötétebb éveiből, több, mint szűkösen adott örömeiből, de annak sora van, ahhoz nem ilyen fogadjisten utáni első szó szükséges.”
Veranda, majd a konyha telíti a tekintetet cserepes növényekkel, aztán a tiszta szoba lakókkal benépesítetten, sorakozó babák az ágy tetején, mint kiderül, a háziasszony készítette népművészeti ruhákban pompáznak, horgolt, varrott, díszített, kiállításra kívánkozó ünnepi öltözetekben. „Ezeket mind magam csinálgattam, mikor egy-egy kevés időt úgy is kaptam, hogy nem a megélhetésért, a mindennapi kenyérért kellett kézimunkáznom.”
Király Ica belső udvara. Lányai, akik szótlanul, élettelenül „vigyázzák” az óvó néni nyugdíjas napjait, de őt olyan keserves élmények révén emlékeztetik arra, milyen nehéz, emberpróbáló és igazságtalan volt az élet itt, a világvégen, az ország szegletében.
– Akár a mesében, én voltam talán az egyik legboldogabb gyerek a családban, a faluban, az iskolában, otthonunkban. Én voltam a kicsi, a későn jött, de örömmel fogadott, még talán egy kicsit kényeztetett is, de ez csak az indulás volt, a gondtalan évek. A szüleim, anyukám, apukám – mindig így szólítottam őket – megadtak mindent nekünk, amit lehetett a munkájuk, szorgalmuk, igyekezetük árán. És kicsit áradozva mondom, boldog gyermekként nevelkedtem. Nem a gazdag, a birtokos család kényeztetettei voltunk, hiszen a tíz hold, amire épülhetett az alap, csak azzal egészült ki, hogy ehhez egy kis szatócsboltocska is tartozott. Felnőtt szememben ez a vállalkozás úgy teremtődött, hogy a szükség megkívánta, az itt élők is óhajtották, hogy az akkori idők nagyon kevés igényét kielégítse az, akinek képessége és kedve is van hozzá. Kocsikenőcstől petróleumlámpa-bélig, de kenyérsütéshez való élesztő és falon gyújtós, piros mérgű gyufa is kapható legyen, mert az igény mindössze annyi: ne kelljen a mindennapi szükségért vásárokra járni. Ez előrelátást, utánajárást kívánt, és a szüleim vállalták. Mi, gyerekek ennek ránk vetülő hasznát éreztük. Megint magamról: engem kímélt a legjobban a család a mindennapos kötelességektől, így enyém lett a délután nagyobb fele, amikor iskolából szabadulva az én birodalmam volt az üres tengerigóré – másfelé kukoricának nevezték –, és ott a szomszéd kislányokkal szerepet játszottunk, jeleneteket adtunk elő, bár alig ismertük a kifejezés tartalmát, színházast próbáltunk.
– Ez volt tehát az induló élet első felvonása, ha a színjáték formájához hasonlítjuk a kezdeteket?
– Ó, ez csak előjáték, nem tudom, hány felvonás bevezetője. Ahogyan találkozásunk után első szavaimmal arra emlékeztem: boldog gyermekkor. Más volt minden. A falu nagyobb, népesebb, akkor még nem láttam, de szegényebbek voltak az itt élők. Hanem ami bizonyos, mindenki dolgozott valahol. Aki tehette, a magáéban, mások eljártak, voltak uradalmak, birtokok, és úgy fogalmaztak az emberek: szegények vagyunk, de nehezen mégis megélünk. A mai szegénység más. Kilátástalanabb. Az emberek elfelejtettek magukban bízni. De ez már a hét évtizedet megélt ember véleménye. Ezt a hetven évet velem együtt sokan átlépték, csak az egyiket jobban megtiporta, másokhoz irgalmasabb volt a sors. Én először csak magamban mondogattam, most már mások előtt is mondom: ahogyan az Isten igazgatja mindenki útját, de van, aki ezt így restelli, én meg így hiszem. Úgy van ez, hogy egy napon még süt, melegít a nap, válogathat a gyerek a jóban, aztán másnapra összeborul minden, szegényebb, kiszolgáltatottabb lesz az ember, mint az utakat járó koldus.
Ezt a háború hozta nemcsak ránk, hanem az egész országra. Fej nélkül maradt falu, ahová a menekülők hozták a vészhírt, hogy az oroszok mindenből kiforgatják az elfoglalt községeket. A katonák nyomában érkező megszállók előtt még az öregek sem lesznek megkímélve. És az árván maradt falvak erősebbjei – mi is közéjük tartoztunk – nekiindultak az ismeretlennek. Azt, hogy el, messze, azt láttuk, de hogy hová, arról sejtelmünk sem volt. Ebbe a gyerekfejjel igazán át sem élt időbe nem bonyolódom, elszaladtunk, és amikor nehéz harcokkal átgázolt rajtunk a front, első volt megfordulni: mi lehet azóta otthon? Megmaradt-e a házunk? Szüleim szívós, dolgos emberek voltak, és azt tették, amit a többiek: újrakezdték. Mindent, ha nem is teljesen elölről. A kezdet megvolt, a fedél megmaradt, vetni-aratni ezután is kell, folytatták. A határ, amely 1940-ben megnyílt Észak-Erdély felé, még nyitva volt, az iskolát lehetett folytatni, a vonatok is újraindultak. Talán a nélkülözés lett a gyerekek számára is feltűnőbb, nagyon hiányoztak a fronton örökre ottmaradtak, a foglyok, akikről csak hírek jöttek. Megrostálódtak az emberek. Ezt csak később tapasztaltam. Én csak azt tudtam, hogy az iskolatáska mellett mindig vittem a bakót – ez egy szép fehér vászontarisznya volt –, és abban mindig sok ennivaló volt uzsonnára. „Megeszed te ezt mind, kislányom?” – kérdezte anyuka. „Meg én, csak tessék minél többet tenni.” Később vallottam be, hogy az útitársaknak és az iskolában egy nagyon szegény kislánynak vittem, aki sokszor volt éhes. „Jól tetted, igazad van” – hallgattam a dicséretet, csak azt már nem tudom, hogy mikor 1947-ben lezárták a határt, és többet nem mehettünk oda iskolába, vajon kapott-e mástól ennivalót. Mintha folytatásképpen jött volna, egyik napról a másikra szinte mi is szegénységre jutottunk.
Keveset beszéltek arról, mert még forradalom után sem volt igazán szabad emlegetni, hogy milyen volt a kulákvilág Magyarországon. Ez lett a nagy és nevezetes felszabadulás egyik betetőzése. Piszkos kulák lett egyszerre apukámból, aki mikor városi ismerősei tanácsolták neki, hagyja itt a községet, azt mondta: „Engem itt nem bánt senki. Én itt mindenkinek jó embere voltam, hogy romolhatna oda a világ, hogy én itt bajba kerülhetnék?” Annak a színdarabbeli drámának az első tragédiája lett: elvették a földünket, kiköltöztettek a házunkból, és néhány tojás beadási kötelezettségének a nem teljesítéséért négy hónapi börtönre ítélték az én drága apámat.
Börtön a falu egyik köztiszteletben álló gazdálkodójának? Nemcsak mi, a család, de a tegnapi falu is egyszerre elveszítette régi valóját, összeharagították egymással az embereket.
Megroppant a régi község, a pártokkal az egymásra haragítás, a szembefordítás kora köszöntött be, feladták egymást ismerősök, rokonok, csak aki átélte, az tudja igazán, mi ment végbe.
Sínylődünk azóta is. Sok-sok megbántottság viselői vagyunk. De már megint jelen időben beszélek! És még egy kávét vagy valami harapnivalót sem kínáltam, csak mondom, mert tudod, már mondhatom, hiszen újra a visszaadott otthonomban vagyok, és itt többé nincs füle a falnak. Máskor a keserűségeket csak csendesen panaszoltuk, meg ne hallják mások.
Semmi kedvem kizökkenteni ebből a – ha fogalmazhatok így – szomorújátékból a főszereplőt. Nem beszélhették ki az emberek, nem hallották még elégszer a messzebb élők, hogy mit jelentett falun egyszer csak megkülönböztetetten élni. Ne szakítsuk meg a beszélgetést semmi kedvéért!
– Csak akik benne forgolódtunk, mi tudjuk, mit jelentett, ha valakit bezárnak. Börtön, rettenetes megaláztatás, meghurcoltatás, életre szóló megtöretés. Mi, itt élők borzongtunk a szó kimondásától. A miért meg olyan messze volt tőlünk! Mert hiszen adóhátralékért bűnhődni, az érthető lett volna, de beadásért! Az letörölhetetlen megszégyenítéssel járt. Amikor édesapánk hazakerült, hónapokig, mint az árnyék, kísérgettük, félő volt, hogy öngyilkos lesz. Valóságos megváltás volt, hogy Pestre menekült munkáért-kenyérért, és így alig találkozott ismerőseivel. A második csapást magam szenvedtem el, merthogy kimenekedjek valamiképpen a szégyenüléstől, szinte első kérésre férjhez mentem, igaz, az életkor is ott volt. Pedagógus volt a kérőm és férjem, de a boldog házasságot nemcsak árnyékba takarta az én származásom – kuláklány –, de beavatkoztak kívülről a kis hatalmasságok, és rábeszélték a társamat: ilyen politikai koloncot nem hordozhat. Válás lett a vége, bennem pedig olyan összeomlás, amely befészkelte a későbbi betegségeket, mert az égett seb fájdalmas a testen, de annál veszélyesebb a lelki. Milyen világba jutottunk? Valakinek kiadják a parancsot, és ő szolgalelkűségből egy szóra teljesíti? Mi az Isten színe előtt mondtunk holtomiglant, és azt parancsra fel lehet bontani? Megmásíthatatlan lett, hogy megmaradni csak magamra maradottan lehet, de ha így kell, így próbálom. Kilátástalanságomban vettem kézbe kötőtűt, vásároltam horgolócérnát, és dolgoztam pénzért ismerősöknek, hallgató rokonoknak, mert nekem azt sem lehetett volna nyilvánosan. Ezekben az időkben győződtem meg arról, hogy a mindennapit kiparancsolja az Isten a benne bízóknak. Engem pedig azzal is megbízott, hogy mikor testvérbátyám, nővérem nem volt már – mindketten korán, tragikusan hirtelen mentek el, illetve alattomos betegség áldozatai lettek –, szüleim számára én maradtam, akibe fogódzkodhatnak. Mit tehetek? Egyetlen a tanulás volt, amelyben reménységem maradt. Tanulni iskolán kívül, akár titokban is, mert fordulhat bárhogy, azt el nem vehetik tőlem. Az idővel már tudtam gazdálkodni. Mindenfajta népművelési munkát elvállaltam, amit fizetés vagy bármilyen jutalmazás nélkül lehetett csinálni. Tanfolyamokat végeztem, iskolán kívüli, csaknem rejtetten végzett, de végzettséget is adó közép- és felsőfokú vizsgákat tettem, és ma a nyugdíjamat harminchat év óvónői, orvosírnoki munka után kapom, mert nekem azért, hogy dolgozhassak, külön harcot kellett vívnom.
– Éjszaka font, nappal mosott…
– Folytathatom: jaj, de keservesen tartott… Az emberi teljesítőképesség határát nem határozhatja meg senki, mert mindenki maga érzi, mikor ért a végső határra. Mindemellett vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni. Én ezt a falut, ezt a küszöböt, akárhogyan volt, soha nem tudtam végérvényesen elhagyni. Pedig a színművészeti főiskola rendezői vizsgaelőadásán azt mondta Keleti Márton a rendezéseim értékelésekor: maga őstehetség, folytatnia kell! És ki ápolja betegségben elgyöngült szüleimet? Én mindig, mióta tervezek, gondolkodom, innen messze akartam kerülni. El a faluból – milyen szépen hangzik. De nekem mindig a visszatérő utak lettek kikövezve. A rendezésnek, szívem igazi vágyának búcsút intve levelezőn befejeztem a felsőfokú óvónő szakot. Idehaza az én képesítésem volt a legmagasabb, így kegyességből alkalmaztak. De mi volt az ára? A hátam mögött – nem tudom, mondhatom-e, hogy irigységből, mert ugyan mivel szolgáltam rá – mindenfélékkel megvádoltak. A munkámban ugyan nem lehetett kivetnivalót találni, de megbeszélték, hogy összeférhetetlenség miatt ne álljon szóba velem senki. Barátnőimre is ráparancsoltak. Tudom én már, úgy látszik, egyeseknek jólesik tovább keseríteni a gyöngét, a kiszolgáltatottat. Pedig már más világ volt. Önmagát is agyongyötrő apukám azt mondta: „Kislányom, legalább a magunk otthonába kerülhetnénk vissza még egyszer.” A Kádár-titkárságig jutottam kérésünkkel, és sokak ámulatára annyi változást forgott a történelem, hogy visszakaptuk a szülői házat. Mindkettejüket innen temethettem el az 1970-es években. Hát ezért nem hagyhattam el a szülőfalumat, mert tudom, hogy nekem ez is kötelességem volt. Nem emberi mértékkel mért, de föntről igazgatott.
– Fordulat, mint a mesében vagy színjátékban, amikor az igazságosak, a megszenvedettek váratlanul elnyerik méltó jutalmukat?
– Szépen hangzik, de a valóság szomorúbb. Azok közé tartozom, akiken átgázoltak a betegségek is. Kemoterápia, elég emlegetni azoknak, akik családban, baráti körben találkoztak ennek a megviselő gyógymódnak a hasznával, magam négy ízben éltem át megrázkódtatását, utóhatását. Életmentés volt, vigasztaltak igazán javamat akaró orvosok, és tudom magam is, a túlélésre szolgáló beavatkozás volt. Amikor visszatekintek az életemre, mindent értek. Az a rengeteg lelki kín, ami végigkísért az életen, befészkelt a gyomorba, szívbe, idegekbe, és egyszer csak összeomlottam. Fokozódó bajaim aztán megdöbbentették az embereket is. Minden baráttól, jó szomszédtól elhagyatott soha nem voltam, de egyszer-egyszer úgy sötétedés után bekopogtattak azok is, akik érdemtelenül bántottak, ártottak. Bocsássak meg! Nem szeretném túlozni, elég ennyi. Nyitva volt az ajtóm minden ember előtt, sokáig csak azok nem nyitották rám, akiknek volt szégyellnivalójuk.
Most is kopogtat valaki, régi kedves szomszédasszony, papírba göngyölve kis csomagot hoz: „Most sütöttem, még meleg, fogyasszad. Kapros-túrós tészta. Nem akartalak zavarni, látom, vendéged van.” Kicsit restelkedve fordul is vissza, s úgy mondja: a palántákat még elviszem, ne menjek üres kézzel haza.
Király Ica csöndesen mosolyog.
– Tudod, így is lehet élni! Ilyen egyszerű ez, egyik ember a másik mellett vagy egyik a másikért. Én ebbe születtem. De az élet… és nem fejezi be a mondatot.
Én sem akarom befejezni. Itt nincs pont, nincs lezárás, nincs tanulság, mert felszakadtak a régi sebek, és elfelejtetted orvosolni őket, kedves hazám! „Kár nekik sebbel lehullni” – üzeni az egykor ezen a földdarabon is pásztorkodott költő. Én sem tettem mást, leírtam valamit abból a sok elmondhatatlanból, amit végighallgattam.
De azóta is töprengek, miért kellett mindennek így történnie.