Bíró Lajos 1856. augusztus 29-én született a Szilágy megyei Tasnádon, emlékére e településen 1991-ben megalapították a Bíró Lajos Ökológiai Társaságot. Pesten a Rovartani Állomás filoxérabiztosaként, majd helyettes tanárként dolgozott. Miután 1895-ben eladta 20 ezer darabból álló rovargyűjteményét, gyermekkora óta tervezett álmát valósította meg, amikor Herman Ottó támogatásának köszönhetően elindult a pápuák földjére.
Antoni Judit régész és néprajzkutató elmondja: Biró Anna, aki a közelmúltban fejezte be az egyetemet, Bíró Lajos életéről és a rá ható emberekről írta szakdolgozatát. Azzal az ötlettel kereste meg a szakértőt, hogy a neves tudós születésének 150. évfordulója alkalmából rendezzenek kiállítást. A természettudományi múzeumot választották, hiszen Bíró Lajos elsősorban természettudósként érkezett Új-Guineába, és ebből a szemszögből látott neki a néprajzi gyűjtésnek is. A természettudósi módszereket és elveket alkalmazva jutott el arra a szintre a néprajzi gyűjtésben, amely világhírűvé tette ezt a pápua anyagot. Nemcsak a tárgyak keletkezésének és azok gyűjtésének korai időpontja miatt jelentős ez a gyűjtemény, hanem a hozzá fűzött jegyzetek bősége, részletessége és alapossága miatt is – mutat rá Antoni Judit. A Bíró-anyag alapján lehet visszakövetkeztetni arra, hogy egyes népek milyen eszközöket, háztartási tárgyakat készítettek.
Bíró Lajos Új-Guineában három nagyobb területen gyűjtött. A sziget akkoriban német gyarmat volt. Bár eleinte inkább az entomológia, a rovartan vonzotta, amikor meghallotta, hogy a fiatal Fenichel Sámuel, aki 17 hónapot töltött Új-Guineában, meghalt, és néprajzi gyűjtőmunkáját senki nem tudja folytatni, Bíró vállalkozott arra, hogy továbbviszi a kutatást. Egyrészt természettudományos, másrészt néprajzi gyűjtést tervezett. Mivel nem volt szakképzett néprajzkutató, a Nemzeti Múzeum nem tudta kiküldeni. Ekkor eladva gyűjteményét, a Nemzeti Múzeum támogatásával és azzal az ígérettel utazott el, hogy amennyiben a gyűjtött anyag megérkezik hazánkba, annak ellenértékét is átutalják.
Bíró hat évet töltött a pápuák földjén kedvezőtlen körülmények között. Betegségekkel küzdött. Akkoriban nem tudták például, hogyan lehet védekezni a malária ellen. Nehezítette a helyzetét, hogy anyagilag sem állt úgy, mint a nagyobb expedíciók tagjai vagy a német tisztviselők. Nem kapott állandó fizetést, és amikor nem érkezett támogatás, kénytelen volt eladni fotóit a berlini múzeumnak. A mostoha körülményekre így emlékezett vissza: „Hogy milyen nehézségek között ment ez a gyűjtés, azt elképzelni is bajos. Csak az segített benne, hogy mindent rögtön feljegyeztem, vonatkozásával együtt, s később helyesbítettem. Most mulatságos látnom, hogy mások is beleesnek azokba a tévedésekbe, amiken én keresztülmentem.”
– Kiderült számára, az az igazán követendő út, hogy huzamosabb ideig marad a vizsgált terepen, hiszen valójában nem egy rövid látogatás alapján lehet megismerni egy-egy területnek a népességét – magyarázza Antoni Judit. – Ezért sikerült Bírónak olyan hihetetlenül részletes adatokat összegyűjtenie. Volt alkalma arra, hogy többször visszamenjen egy területre; emellett igyekezett eljutni további helyekre is, például a Bismarck-szigeteken is gyűjtött. Ez az anyag mind a mai napig feldolgozatlan.
Csaknem 250 faj és 18 állatnemzetség kapcsolható Bíró Lajos nevéhez. Gyűjteménye 200 ezer darabból állt, a néprajzi jellegű tárgyak száma: 5257. Munkáinak nagy része a mai napig publikálatlan és feldolgozatlan. Amit hat év alatt összegyűjtött, az szinte a mai napig több száz embernek ad munkát. Az elvégzett kutatással kapcsolatban nem saját személyét helyezte előtérbe, hanem magyarságát. Büszke volt arra, hogy gyűjtemények jelentős darabjait és egy magyar ember tudományos eredményeit tanulmányozza a világ számtalan tudósa.
Az évekig tartó kutatómunka hátterét jól illusztrálják a kiállítás fotóihoz kapcsolódó idézetek. „Nem lényeges ugyan, hogy minden apróságot feljegyezzek, a hazaküldött képekhez még az egyes bennszülöttek neveit is felírjam, korszakot alkotó, világrendítő események nem fűződnek azokhoz. De arra se látok okot, hogy miért ne tegyem. Egyes apróságban sokszor igen jellemző vonásokat találok magam is, más tán még hasznavehetőbbet is fedez fel köztük” – olvashatjuk Bíró Lajos gondolatát. A természettudós alaposságával a legapróbb részleteket is fontosnak tartotta, és gondolt az utána érkező tudósokra is.
„Pápua története a kőkorszaknak élő maradványa” – írta erről a különleges országról, ahol például fontos szerepe volt a koponyakultúrának is: az ellenség harcosainak koponyái például sokszor a házak előtt kaptak helyet. A kőkorszak maradványai a XX. század elejére nagyrészt eltűntek, de Bíró még eredeti eszközöket gyűjthetett. Antoni Judit szerint természetesen még ma is lehetséges a kutatás, az állomásozó néprajzi gyűjtés, amikor az ember ott él közöttük, és részt vesz a mindennapjaikban, miközben gyűjt. Ehhez nem kell olyan sok pénz, viszont létszükséglet, hogy olyan mentalitással és felkészültséggel menjen ki a kutató, mint amilyen Bíróé volt – fűzi hozzá a szakértő.
A modern, hangulatos csarnokban látható kiállítás Bíró Lajos néprajzi és zoológiai gyűjteményének darabjait, fotóit és a hozzájuk kapcsolódó publikációkat fűzi egy csokorba. Az Aki elment a világ túlsó oldalára címmel megrendezett emlékkiállítás létrehozásában mások mellett Antoni Judit és Biró Anna néprajzos, Pifkó Dániel zoológus és Szél Győző botanikus vett részt, de a rendezésben szerepet vállalt Katus Magdolna is. Bíró Lajos rokonai a kiállítás rendelkezésére bocsátották a jeles „bogarászó” díszdoktori oklevelét. A néprajzi részben a kultikus tárgyak mellett egyszerű, számunkra mégis különleges használati eszközök is láthatók: kagylóbalta, alváskor használt nyaktámasz, tapa (faháncsból készült takaró), vízmerítő. A zoológiai gyűjteményben lepkék és egyéb rovarok csodálhatók meg.
Antoni Judit szeretné, ha részt vehetne a mostanihoz hasonló kiállítások rendezésében. Mint fogalmaz: nem kell milliókat költeni, lehet egyszerű eszközökkel is kiállítást rendezni. Rengeteg olyan magyar tudósember élt, akik kiestek a köztudatból, de a magyar tudományos élet sokat köszönhet nekik. Az ő szorgalmuk, szakmai felkészültségük példaértékű. „Ez a példa akkor él, ha tudnak róla” – hangsúlyozza a néprajzkutató-régész. A Néprajzi Múzeum gyűjteményét Bíró Lajos hagyatéka tette világhírűvé, sokan tekintik meg a pápuák szigetéről származó tárgyakat. „Missziómnak tartom, hogy elfeledett emberekkel foglalkozzam, akik sokat adtak a hazának” – fogalmaz Antoni Judit, akit motivált Bíró Lajos pályafutása.
– Amikor bekerültem a Néprajzi Múzeumba, Bodrogi Tibor volt a főigazgató, ő vett a szárnyai alá – emlékezik a kutató. – Bodrogi dolgozta fel és tette világhírűvé a Bíró-gyűjtemény néprajzi anyagának nagy részét. Húsz éve halt meg, a kiállítással rá is emlékezünk. Fenichel és Bíró mellett ő is nagy hatással volt rám. Hosszú évekig szerettem volna eljutni Új-Guineába. Szakdolgozatom Óceánia településtörténetével foglalkozott, a disszertációm pedig olyan témát dolgozott föl, amelyben ötvöztem a hazai újkőkori kutatásokat az óceániai, nevezetesen az új-guineai eszközkészítési technikákéval. Tehát szigorúan technikai alapon párhuzamba lehetett hozni az újkőkor végi lengyeli kultúra és az új-guineai kultúra eszközkészítési módját. Kilencvennégyben, majd később többször is nem Új-Guineába ugyan, de az óceániai Marquises-szigetekre utaztam – mondja Antoni Judit.
A Marquises-szigetcsoport, ahol a kutatónő régészeti ásatáson dolgozott, a Csendes-óceán közepén fekszik, minden kontinenstől a lehető legtávolabb, még a legközelebbi nagyobb lakott sziget, Tahiti is 1500 kilométer távolságra található. A szigetcsoportot több mint 400 éve fedezték fel, és 1842 óta tartozik Franciaországhoz, vagyis Francia Polinézia része. A lakosság elsősorban turizmusból, vendégfogadásból tartja el magát, de a kisebb, eldugott falvakban sok művész, fafaragó, ékszerkészítő él. Emellett a falusi élethez hozzátartozik a halászat, vadászat és kertművelés.
Antoni Judit a marquisesi régészeti ásatáson ismerte meg későbbi férjét is. Sokszor az egész falu részt vett egy-egy munkában. Volt olyan „lelőhely”, ahol a falu polgármester asszonya mozgósította az egész települést. Beosztották, hogy páros napokon a férfiak, páratlanokon a nők dolgoznak, mindenki segített bozótot irtani, takarítani, hiszen érezték, hogy ez az ő falujuknak is hasznára válik. Bíró Lajos idejében is hasonlóan folyhatott a gyűjtés, a kutatás. Az ottani emberek kedvelték őt, és ezt le is írta: „A magányos természetvizsgáló, aki együtt él velük, nem nézi le szokásaikat, nem veti meg életüket, mindenütt barátságos fogadtatásra talál.” Amennyire csak lehetett, alkalmazkodott a pápuákhoz, ezért könnyen megnyíltak előtte. Az ott élő tisztviselőkhöz hasonlóan neki is több, három felesége volt. Antoni Judit szerint közlékenyebbek voltak vele az emberek, befogadták, sok esetben tényleg a családtagjuk volt három felesége révén. Velük élt a szó szoros értelmében. Ugyanakkor szemlátomást európai maradt, de a gondolkodásmódja eredendően más volt, mint például az ottani német tisztviselőké.
Bíró többször megvédte a bennszülötteket a gyarmatosítóktól, és az európai közvéleménnyel szemben más értelemben használta a „vadember” szót. Lelkiismeretességét és a pápuákhoz való viszonyulását jelzik szavai: „Idejöttömmel én is részese leszek annak a majdani sok rossznak, amely az itteni természeti népeket ki fogja pusztítani. Régi tapasztalat, hogy a civilizáció öl, népeket pusztít ki. Akaratlanul is. Ez lesz ennek a népnek is a sorsa.” Bár valóban sokszor akarattal pusztították a pápua lakosságot, Bírónak mégsem lett teljesen igaza. Noha mára a civilizáció egyre nagyobb teret hódított azon a területen is, az ott élő lakosság sokat megőrzött hagyományos kultúrájából, amely oly nagy hatással volt Bíróra, hogy hazatérte után így fogalmazott: „Lassanként akklimatizálódtam. De világnézetem nem bír akklimatizálódni.”
A jelentős gyűjtőmunka ellenére itthon csalódnia kellett. Gyűjtőutakon vett részt Erdélyben és Dél-Európában, de folyamatosan anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie, és az első világháború után már nem jutott vissza Új-Guineába. A szegedi Ferenc József Tudományegyetem azonban elismerte munkásságát, és 1926-ban díszdoktorává avatta.
A szeptember 4-ig látható kiállítás létrehozásának célját Antoni Judit a következőképpen határozza meg: „A legnagyobb értéke a Bíró-anyagnak, hogy hihetetlen erőfeszítések és szenvedések árán hozta létre gyűjteményét, és ezzel megalkotott egy egész, máig ható életművet. Tehát nemcsak a tárgyakról van szó, hanem a saját életével is példát mutatott a jövőnek. Örülnék, ha ezt a példát a mai kutatók, tudósemberek is hasznosítanák, és mellettük minden fiatalnak tudom ajánlani, hogy próbáljon meg valamiért küzdeni, és valamit kezdeni a saját életével. Végül is nem véletlenül vagyunk a világon.”
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
