Az írástudók rothadása

Örülnünk kellene, hiszen az 550 év előtti nándorfehérvári győzelmet ünneplő déli harangszó (amíg el nem lopják, volt rá kísérlet) mindmáig azt hirdeti, hogy kitörölhetetlen részei vagyunk – elsőbben, mert megmentettük – Európának. Fölvetett fővel hallgathatjuk a harangok zúgását, századokra visszamenően mint toborzó muzsikát, amely Mohácsaink és Trianonjaink ellenére összekovácsolta-összekovácsolja a magyart.
Örülnünk kellene, hiszen az elbukásában is győztes 1956-os magyar forradalom – a rabbilincs lerázásában az egész világnak, kis és nagy népeknek példát mutató október – fél százada eszméltető dajkánk. Nemzedéket táplált „anyatejével” – a szabadságból való kortyintás több mint élet –, hősiességből, összetartozásból, bátorságból álló fáklyája – nem tereken, ám zugokban – akkor is világított, amikor mindenütt a kutyaugatástól is megriadó sötét (bűne letagadhatatlan) volt az uralkodó.
Örülnünk kellene – a gyilkosok majd nyilván megteszik helyettünk –, de nem tudunk. Az ország hazugságkalodában vergődik, a törpénél törpébb „hatalmasaink” erkölcstelenül megszerzett vagyonaik Himalájáján ülve azt akarják elhitetni velünk, hogy az élet nem duzzadás, hanem apadás; hogy a szegénység azért jó – a fokról fokra való lealjasodásnak van-e ennél lázítóbb ismérve? –, mert a nincstelenség idővel gazdagodáshoz vezet.
A nép, az istenadta nép pedig elhiszi mindezt.
Hogyne hinné, hiszen szüntelen mossák az agyát. Rádió, televízió, újság azt hirdeti – jobbára mindenik média bársonyszékében hajdani elvtársak vagy az általuk kijelöltek ülnek –, hogy tessék bízni a vezetőkben, a nadrágszíj meghúzásának értelme van, mert csak így jöhet el a Kánaán.
Szegény hazánk meg – pedig még az ötödik menetben sem vagyunk – kiütés előtti állapotban van, tántorog. Többször fölállt a padlóról, az aljas mélyütéseket is úgy-ahogy megemésztette (közülük a legborzalmasabb a határainkon kívül élő testvéreinket ellökő – a magyar állampolgárságtól eltiltó –, gyalázatos eredményű népszavazás), ám lába rogyadozik, szeme homályos. Előbb-utóbb ki fogják számolni, és nincs az a gyógykúra, ami visszahozhatná életerejét. Az életkedvéről nem is beszélve.
Lesz-e mód – ehhez Széchenyik, nem senkiházik kellenek –, hogy szembenézzen történelmével: Trianonnal éppúgy, mint az elorozott 1956-tal; adódik-e alkalom arra, hogy végre leülhessen (bízván abban, hogy talpát senki sem fogja csiklandozni) a népek nagy asztalához – nem az európai zsúrokra gondolok –, ahol nem a tőke és rongyos zsoldosainak handabandája számít, hanem az emberi minőségek: kultúra, tudás, művészet és a tisztességgel ápolt közjó, s a minden népet megillető, sőt megbecsülő vox humana, az összes nációra kiterjeszthető Németh László-i „tejtestvériség” – az arcokat, karaktereket nem összemosó, de külön-külön is érték szerint becsülő gondolata.
Rendezni végre közös dolgainkat? Igen. Türelemmel, bölcs politikával. Erőnket, nemzettestünk erejét tudva, ám a másik érzékenységére is figyelve. Ha így lesz – márpedig miért kételkedjünk a jövőben –, Romániából, Szerbiából és Szlovákiából el fog tűnni a magyarverés. De hogyne kapna ihletet az ilyesfajta nemtelen cselekedet – kommunista, volt kommunista és nacionalista ország- és pártvezetők parolázhatnak öröklétig –, ha nálunk is veri a magyart a magyar?
Amiben egyetértés van, az a hatalom minél hosszabb birtoklása. „Főuraink” csak egyet lestek el a hajdani arisztokráciától – a dőzsölést. És az összekuporgatott, összelopkodott aranyak ilyen-olyan eszközökkel való hizlalását. Amíg azok – a hajdani letűntek tisztességesebbjei – vagyonukból áldoztak is a nemzetnek (Akadémia, múzeumok és egyéb közintézmények), a maiak csak fejik a nyiszlett tehenet, bolondok volnának némely jó ügynek mecénásai lenni.
Besúgók, ügynökök, spiclik, kalandorok, hajdani pufajkások irányították-irányítják az országot (ebből a szempontból, a pufajka dicsfényét kivéve, sem Oroszországtól, sem az Amerikai Egyesült Államoktól nem különbözünk) – saját ízléskoordinátáik közt maradva, sikerrel. Minthogy a pénz pénzt fial, legjobb vállalkozásuk – ott osztják csak igazán az igét – a média megkaparintása.
Minthogy az „udvarias” rendszerváltás nem gondoskodott arról, hogy a korábban Moszkvát és a kommunizmust gátlástalanul kiszolgálók siserahada talonba kerüljön – elég büntetés lett volna számukra, hogy 20–25 évig ne vehessenek részt a közéletben –, a demokrácia szent felhője alatt (ahol az úgymond liberálisok a kezdeti időket leszámítva – fő a hatalom – csak a kommunistákat támogatták) elvtárs uraink megerősödtek, és azt a nótát fújják, ahonnan a pénz csörgedez.
Hogy a nép elvesztette tartását, rohamosan romlott a lelkiállapota (csökkent a születések száma), és mérhetetlen módon elszegényedett, mit se számít, ha a nyakára ülő vezető (miniszter, médiaguru, újságíró, talpnyaló művész) föl tud pattanni a helikopterére, mélykék tengerek vizén siklathatja jachtját vagy éppenséggel a Kanári-szigeteken – nem Hortobágy az, kérem! – lábat lógatva dőzsölhet.
A világ, különösképpen itt Magyarországon, a feje tetejére állt, s ezt a groteszk (jóllehet a posztmodern által igen becsült) állapotot ki más vehetné észre jobban és írhatna ellene ezerszámra cikket, mint az író. Csakhogy Jókai Mórjaink, Mikszáthjaink, Ady Endréink, Móricz Zsigmondjaink ma már nincsenek. Akik a haza üdvét szolgálva a helyükre álltak, azoknak – mert másod- vagy harmadrangú polgárok – kevés a szavuk. Minthogy nincs körülöttük „fölhajtás” – életműveiket, könyveiket nem reklámozzák –, nem jutnak el (vagy csak nehezen) abba a körbe: a nemzet olvasótáborába, ahol eszméik cselekvő erővé válhatnának.
Lassan, csak nem olyan méltósággal, mint az avar – a természet ebben is fenséges –, rothadunk. Rothadunk, mert így hozta a sors: fejet hajtunk a pénz előtt. Amely – hol van már Ady gőgös elutasítása! – az istenünk lett. Ha csupán tőke volna (nem is kellene bárd!), nem lenne olyan erős, ám a politikával szövetkezve hatalma óriásira nőtt. Nem munka van mögötte – a nemzetközi versenysorozat atlétái legalább megdolgoztak azokért az aranyrudakért –, hanem az erkölcstelenségig menő csűrcsavar, spekuláció. A hajdani elvtársak züllése a politikai hatalomra is rányomta bélyegét: a józan (az istenadta nép által nem ellenőrizett) zűrzavarban a kivételezett réteg – a halál előtti ébredés? – fillérekért megkaparintotta javainkat. Megtollasodott. Van mersze azt gondolni – és ezt szellemi emberek is támogatják –, hogy nekünk úgy kell táncolnunk, ahogyan ő fütyül.
De nincs az a hangosság, amivel kiáltani lehetne, nem oda Buda! Legalább mi, szerencsétlenek, kiéheztetettek, az írás (persze csupán pénz tekintetében) napszámosai, földönfutói emeljük föl szavunkat az írástudók behódolása ellen. „Nagyjaink” – a Nobel-díjastól az utolsó, Berlinbe járó, ösztöndíjból ösztöndíjba evickélő slapajig –, mert bölcsességük azt kívánja: jól elvannak az új vigalmi réteg pénzeseinek a hátizsákjában. Ott érzik jól magukat. Ha megszólalna lelkiismeretük, s netán hangot is adnának ennek, olyan, a mostani dolgukhoz méltatlan helyzetbe kerülnének, amely csak az igazak számára elviselhető.
Kormos István – ki tiszteli ma már ezt a nevet – a zseniális festőművész, Korniss Dezső egyik képéből kiindulva 1977-ben írt egy állapotverset. Szegénylegényként, a magyar költészet béreseként igencsak megérezte a kövérre nőtt kommunizmustól szenvedő nincstelenek panaszszavát. Régi vers, mai tanulságokkal?

Pásztorok
Korniss Dezső festményére

Imádtuk az Istenfiát.
Bujtattuk csürhés Heródes elől.
Komisz beszédünk becét gyöngyözött.
Térdeltünk szalmás jászola köré.
Kétezer év se kellett elfeledni,
hogy Máriának hordtunk paszitát:
ürücombot, úrtól lopott narancsot,
hadd legyen elég teje szoptatásra,
különben nem lesz Kisdede király.

Mégsincs atyjában semmi irgalom.
Fölöttünk bekönyökli az eget.
Szegény hazánk fölperzselt Betlehem.
Küld ellenünk új Heródeseket.
Szegény hazánk nagy rühes legelő.
Bárányunkat eszik a farkasok.
A királydinnyés homok vérnyelő.
Utat mutatni csillag nem ragyog.

Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik.
Lehajtott fejjel fekete kövön
fehéren ül, s nem tudja, hogy megőszült,
nem méri az idő tiktakolását.
Kifosztatását tűri hangtalan.
Nyakán kötél, ő tűri hangtalan.
Hazája, háza, minden veszve van.
Helyette köpünk urak keserűt –
kornissi pásztorok.

Minthogy a világ rendje, legalábbis ebben a tekintetben, kétezer év óta nem változott, minden felelős írástudó – kornissi pásztor.