Örömmel tölti el a népet és a hadsereget az atomrobbantás – adta hírül hétfőn az észak-koreai tájékoztatás. Képzeljük el, mekkora volt az ország vezetőinek öröme a sikeres kísérlet hírére! Kezükben van életük meghosszabbítása! Valószínűleg a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság lesz az a sztálinista ország, amely utolsóként vívja majd küzdelmét az imperializmus ellen, ha beigazolódik az eddig soha meg nem sértett szabály, hogy atomfegyverrel rendelkező országot nem ér külső támadás. Sikerült biztosítaniuk az állam sérthetetlenségét, és ez volt az észak-koreai vezetők álma, hogy tovább építhessék „fejlett szocializmusukat”.
De milyen ez a világ, ahol dollártízmilliárdokat sem sajnálnak kidobni egy nagy durranásra, amellyel igazolják, hogy alkalomadtán ők is százezreket tudnak megsemmisíteni egyetlen bombájukkal, miközben a KNDK-ban tíz emberből négy korgó gyomorral fekszik le? Ahol évekkel ezelőtt is milliók haltak éhen, mert „nem volt kedvező az időjárás”, és ahol szinte semmi sem működik, kivéve a hazugságot, amely szerint ez a létező világok legjobbika.
A déliekkel vívott háború után, 1953-ban megállt az élet Észak-Koreában. A „szeretett vezér”, Kim Ir Szen sztálinistább rendszert hozott létre a példakép, Sztálin berendezkedésénél. Minden az ő ajnározása, személyi kultusza körül forgott. Az egész országot valóságos szektává varázsolta, amelyet elzártak a külvilágtól, hadd építse nyugodtan a szocializmust. Akik lázadoztak, azokat koncentrációs táborba záratta, amelyből ritkán vezetett visszaút. Az 1994-ben elhunyt Kim Ir Szent első házasságából származó fia, Kim Dzsongil követte, igaz, pár év bizonytalanság után talán a pártvezetők és a katonák sem tartották méltónak arra, hogy apja örökébe lépjen.
Ő aztán ezt az Übü királyi országot – miután a Szovjetunió széthullt, és már nem látta el energiahordozókkal és élelmiszerrel a szomszédos Koreát – még übüibbé tette. Az önkényuralom az elmebajjal keveredett: Észak-Korea hatalmas pszichiátriai intézetté vált. Hogyan tudta ezt megvalósítani apa és fia? Legfőbb módszerük, hogy elzárták a híreket a lakosság elől. A huszonhárommillió észak-koreai vajmi keveset tud a külvilágról, és mi is csak az országból kijutó menekültektől, a nagy ritkán bejutó újságíróktól kaphatunk értesülést arról, mi is folyik a KNDK-ban. Még a CIA, az Amerikai Hírszerző Ügynökség egyik munkatársa is elárulta, hogy az évkönyvükben megjelenő adatok csupán becslések. Észak-Korea, amely az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja, az 1960-as évek közepétől még az ENSZ-nek sem közöl semmiféle olyan adatot, amelyből valamilyen következtetést lehetne levonni az ország állapotáról.
Ha valakit azon kapnak, hogy külföldi rádióállomást hallgat, az életével játszik, de legalábbis hosszú lágert kockáztat meg. Az 1990-es évek második felében, amikor az élelmiszerhiány miatt a becslések szerint egy–három millióan haltak éhen, lázadásról érkeztek hírek, ám ezeket könnyen leverte a jól szervezett egymilliós katonaság. A katonák és családtagjaik ellátására természetesen ügyelnek a koreai vezetők, akik jól tudják, hogy az egyetlen belső veszély egy puccs, amely eltávolíthatná a jelenlegi vezetést, épp ezért vasszigort alkalmaznak a hadseregben.
A pár külföldi utazó szerint, akik bejutottak az országba, a mezőkön az ötvenes évekből származó elhagyott, alkatrészeiktől megszabadított traktorok állnak. A parasztok minden munkát kézi erővel végeznek, még a szállítást is, fejükön viszik a bálákat. A hiányos táplálkozás következtében egy hétéves vidéki észak-koreai gyermek átlagban 17 centiméterrel alacsonyabb és kilenc kilóval könnyebb hasonló korú déli társánál, legalábbis erről számolt be a helyszínen tevékenykedő francia humanitárius segélyszervezet. Az országot tíz éve sújtó élelmiszerhiány részben annak tulajdonítható, hogy nem telik növényvédő szerekre, így a termésátlag igen alacsony. A legnagyobb éhínség idején, 1997-ben a hivatalos propaganda bejelentette, hogy elérte a szocializmus építésének legfelső fokát, és az észak-koreaiak most már az „utópia korszakában” járnak.
A nagyvárosokban nincs magántulajdonú személyautó, csak állami és pártjárművek suhannak az egyébként széles sugárutakon. A magyarázat erre is megvan: nem kell személygépkocsikkal szennyezni a környezetet. Mivel a tömegközlekedés számára sincs üzemanyag, a lakosság többnyire gyalogol, az is egészséges. Egy húsz évvel ezelőtti rendelet kimondja, hogy a kerékpár is „burzsoá közlekedési eszköz”, így más ázsiai városokkal szemben itt még biciklisek tömegét sem lehet látni.
A koncentrációs táborok számát a közelmúltban csökkentették, egytucatnyiból kettővel–néggyel kevesebb lett, ám a rabok száma változatlan maradt, így nőtt a zsúfoltság, ugyanis mintegy 200 ezren szenvednek ilyen helyeken. A rendszernek nagy szüksége van a bebörtönzöttek által végzett rabszolgamunkára. Egy táborból megszökött rab beszámolt az életkörülményekről, a mindennapos nyilvános kivégzésekről, az éhezésről, a korrupcióról, a megaláztatásokról. Egész családokat hurcolnak börtönbe, ugyanis a letartóztatás a kollektív felelősség elvén alapul; ha valamelyik családtag hibát követ el, az egész családot lakat alá helyezik. Mégis egyre több a szökés az országból. A demilitarizált déli zónán átjutni lehetetlenség, ugyanis az a világ talán legjobban őrzött határszakasza. Nem marad más, mint északnyugat: évente mintegy ezren vágnak neki a szabadságba vezető 3500 kilométeres útnak. A határon átjutók előbb Kínába disszidálnak, majd átutazva az országot Laoszba lépnek át. Ezt az utat a legnagyobb titokban kell megtenniük, hogy el ne kapják őket. Ezután a Mekong folyón kell átjutniuk Thaiföldre. Ha ez sikerül, innen már nem toloncolják vissza őket Észak-Koreába, megnyílik a lehetőség számukra, hogy repülővel Szöulba távozhassanak.
Nagyszabású ünnepségek szolgálnak arra, hogy maszkírozzák az ország valós helyzetét. Valószínűleg Észak-Korea tartja a világrekordot nemcsak a megrendezett sportünnepélyek, hanem az azokon részt vevők számában is. Például az utolsón részt vett a „kedves vezető”, Kim Dzsongil is, aki épp 64. születésnapját ünnepeltette meg. Egyébként a diktátor, akit mostanában a hivatalos állami propaganda csak a „XXI. század napfényének” nevez, igen keveset mutatkozik a nyilvánosság előtt. Állítólag neki van a világon a legnagyobb magán-mozifilmgyűjteménye, több tízezer darabra taksálják a filmek számát. Idejének jelentős részét hollywoodi stílusú vetítőtermében tölti, azokat a filmeket nézi, amelyeket természetesen a koreai lakosság nem láthat. A jól értesültek szerint egyik kedvenc alkotása az amerikai horrorfilm, a Péntek, 13. Egy szokatlanul őszinte percében elmondta az észak-koreai újságíróknak – külföldivel soha nem állt szóba –, hogy ha nem vált volna politikussá, akkor talán filmkritikus vagy producer lenne. Ez jobb volna a koreai népnek is, bármilyen rossz filmítész vált volna belőle. És a világnak.
Tavaly novemberben Phenjan sértődötten állt fel a pekingi tárgyalóasztaltól, ahol öt állam küldöttei próbálták rábírni nukleáris programja feladására. Washington ugyanis azzal gyanúsította meg Phenjant, hogy dollárhamisítással és pénzmosással igyekszik pluszbevételekre szert tenni. A dollárhamisítás ügyében már tíz évvel ezelőtt is megfogalmazódtak vádak: a CIA szerint egész gyárak álltak át Észak-Koreában hamis százdollárosok nyomására. Ehhez jött az újabb vád, hogy a phenjani rezsim a világ különböző részein illegális tevékenységből származó vagyonokat fehérít ki – természetesen jó pénzért. Így valóban elő lehet teremteni az irdatlan nagy összeget még olyan költséges szórakozáshoz is, mint az atombomba-fabrikálás! Ám félő, hogy a felek már rég elkéstek a tárgyalással, amelynek minden perce ajándék volt az észak-koreaiaknak tervük megvalósításához.
Ilyen egyértelmű köztörvényes bűncselekmények után vajon hogyan maradhat fenn Kim Dzsongil rendszere? Hát nincs egyetlen külföldi titkosszolgálat, amely meglökné a szakadék szélén botladozó rezsimet? Tényleg nincs olyan, amelyik a gyors összeomlást akarná. Mindenki attól fél, hogy egyszerre megindul húszmillió észak-koreai. A dél-koreaiak előtt ott áll az elrettentő példa, a több mint másfél évtizede egyesült Németország gondja. Japán tart a vetélytárs Dél-Koreába beáramló olcsó északi munkáskéztől, és mindent megtesz ellene. A kommunista Kínában mégiscsak maradt némi távoli ideológiai vonzódás az észak-koreai rendszer iránt. A CIA pedig inkább csak külső megfigyelő.
Érdekes, hogy az észak-koreaiak mennyire ragaszkodnak a dátumokhoz. Az idén nyáron július 4-e – az amerikai Függetlenségi nyilatkozat kihirdetésének napja – után hajtották végre azt a kísérletet, amely során Alaszkát is elérni képes rakétákat teszteltek. A kísérlet kudarcba fulladt. Ez adhat némi reményt azoknak, akik szerint még jó pár év szükséges ahhoz, hogy a KNDK megfelelő hordozóeszközzel rendelkezzen.
Most pedig éppen azon a napon, amelyen az ENSZ Biztonsági Tanácsa gyakorlatilag megválasztotta a világszervezet következő főtitkárát – bár igaz, a közgyűlésnek még rá kell bólintania a döntésre, ám ez csupán formaság – a dél-koreai Ban Kimun személyében, Észak-Korea atomrobbantással üdvözölte a nemzetközi szervezet január elsején hivatalba lépő új vezetőjét. „Gondoskodunk róla, hogy ne legyen nyugodt a déli főtitkár belépője” – talán ezt akarták kifejezni az időzítéssel Phenjanban. A dél-koreai politikus ráadásul a pekingi hatoldalú tárgyalások egyik motorja volt mint a déliek külügyminisztere, aki mindig is bízott a megbeszélések sikerében.
Ha minden vizsgálat igazolja, hogy atomrobbantást hajtottak végre az észak-koreaiak – ugyanis vannak olyan megfigyelők, akik jelenleg is kételkednek benne –, akkor Phenjan a világ kilencedik atomhatalma. Ám a robbantás lökéshullámai messzire vezetnek. Egyrészt meghiúsították az ENSZ égisze alatt négy éve kezdett hatoldalú diplomáciai próbálkozásokat, amelyeken a diplomatáknak épp a jelenlegi helyzetet kellett volna megakadályozniuk. Ezen a tárgyalássorozaton nagy reménnyel vett részt Kína, Oroszország és Dél-Korea. Másrészt elsöpörték az egyoldalú szankciók politikáját is – ezt sürgette Washington és Tokió. Amerika elveszítette befolyását és kezdeményezőképességét, hogy hatalmi szóval rendet tegyen a Távol-Keleten. Ráadásul hasonló következményekkel kell szembenéznie Közép-Ázsiában Irán esetében is, amely ugyancsak számíthat a nagyhatalmak megosztottságára atomprogramját illetően.
Az észak-koreai atombomba beindíthatja a távol-keleti nukleáris fegyverkezési versenyt, ám talán ennél is nagyobb baj, hogy az egész világon idézőjelbe teheti az atomsorompó-szerződést. Szöul északról tüzérségi tűzzel is elérhető. Japán és Tajvan, sőt még Kína is, amely nem volt képes rá, hogy megfogadtassa baráti jó tanácsát Észak-Koreával, kénytelen számolni azzal a veszéllyel, amelyet egy atombombával játszó paranoiás rezsim jelent.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy azok az államok, amelyek rövid időn belül atomfegyverhez akarnak jutni, talán Észak-Koreához fordulnak tanácsért. Egyes biztonsági megfigyelők szerint a kulcsfigura az észak-koreai atombomba kifejlesztésében a pakisztáni Khan doktor, az első iszlám atombomba atyja volt, aki eladta a legkorszerűbb urándúsító berendezést Phenjannak. Most viszont épp Észak-Korea veheti át a szerepét a illegális atompiacon. Ha sok lesz az érdeklődő, talán még a lakosság életszínvonalán is tudnak javítani.
Ám most korántsem ez a helyzet. Úgy tűnik – legalábbis az első egyöntetűen elítélő és határozott megnyilatkozásokból –, hogy Phenjan a legkitartóbb barátait is elveszítette a kísérleti robbantás miatt. Ha a tervezett ENSZ-szankciók életbe lépnek, az észak-koreai lakosságnak újabb nehéz évekkel kell szembenéznie. A tirannus elégedetten hordozhatja végig tekintetét az őt éljenző népen: győzött az egész világ felett. Legalábbis egy időre.
iszlamista
Fokozott fellépést követelnek az iszlamista radikalizálódás ellen a berlini tüntetés után
