Jean Racine Phaedrája az Új Színházban

Fojtottság. Vihar előtti csönd. Fulmináns kitörés. Tűzokádás és lávafolyam. A visszafojtott, bűnös szenvedély kitörtekor a vallomás lávafolyama. Így sommázhatnánk Valló Péter Phaedra-rendezésének alapvonulatát az Új Színházban. Hosszas csönd előzi meg a főszereplők indulatkitörését. A címszereplő Takács Katalin némán, kimért léptekkel közeleg a széksorok közti ösvényen a játéktér felé, mielőtt végzetes szerelmi vallomásának hangot adna. Arca rezzenetlen, járása, mozdulatai ellenőrzöttek, hogy aztán elszabaduljon benne a pokol. A csillapíthatatlan, bűnös sóvárgás monológja, melyben bűntudattal vegyes indulattal vall mostohafia, Hippolitosz iránti szerelméről. Önuralom és féktelen szenvedély kontrasztja kövezi ki az utat Phaedra színpadi megjelenésétől sorsának beteljesedéséig. Ellenpontokra építi előadását Valló Péter. Az athéni király, Thézeusz szerepében Bálint Adrás m. v. is csöndes összeomlással, háttal a holttestnek, fogadja ártatlanul megvádolt, meghurcolt fiának halálát; moccanatlanul, fájdalmában kétrét görnyedve hallgatja Hippolitosz nevelőjének, Theraménesznek vádoló beszámolóját a herceg szörnyű pusztulásáról, akit átkával, száműzésével ő küldött halálba. Néma iszonyattal veszi tudomásul poklot járt felesége, Phaedra bűntudattal teli vallomását arról, hogy hamisan vádolta meg a szerelmével üldözött fiút, miután az, méreggel ítélkezvén maga fölött, bevánszorgott a színre. A csapdába ejtett fiú szerepében Huszár Zsolt pedig éppoly önuralommal szembesül apja súlyos vádaskodásával, mint amilyen visszafogott (a szerzői szándékhoz képest is túlontúl) imádott Aríciájával szemben. Hirtling István epizódfiguraként az előadás fontos szereplőjévé lép elő, annyira képes súlyt adni minden mondatának, a szó szoros értelmében, nemes egyszerűséggel elmondott szövegében. Pálfi Kata Arícia hercegnő lelki tisztaságát, egyenes tartását sugározza. Nagy Mari, Oinoné dajkájakánt Hippolitosz gátlástalan rágalmazója, majdhogynem tárgyilagos hangon érvel, kerüli a hagyományos ármánykodószerep boszorkányos megjelenítését.
Racine tragédiája, akárcsak forrásműve, Euripidész Phaedrája a női lélek kútmély bugyraiban leli meg tárgyát, az emberveszejtő szenvedélyt, annak minden rezdülésnyi árnyalatával, ellentmondásosságával, bűntudatával és olthatatlanságával – Valló pedig puritánra fogja a XIV. Lajos korabeli, veretes szöveg színpadi életre keltését, megkönnyíti dolgát Lackfi János életszerű, gyönyörűségesen verselő fordítása. A rendező azzal, hogy a színpadra helyezte a közönséget, s karnyújtásnyira a nézőktől játszatja a történetet, megrázó közelségbe hozta a hősök szenvedélyeit, szenvedéseit. Leszállította őket a mítoszok ormairól az emberi lélek – mindannyiunk közös – poklába. Ha valami mégis zavart, az a korántsem egyöntetű jelmezvilág volt: például, a mai öltönyökhöz képest katonai diktátorok uniformisára hajazó (vörös, tehát, vérengző kommunista, Sztálin, Mao et cetera) Thézeusz-viselet (díszlet: Valló Péter, jelmez: Benedek Mari).
(Racine: Phaedra. Új Színház. Rendező: Valló Péter.)