Mi a szabadság ára?

Mi is a szabadság? Teljes kötetlenség? Függetlenség a hétköznapi nyűgöktől, szabadulás a félresikerült házasság kötöttségeiből? Hol keressük a lelki megnyugvást válságok, kataklizmák után? Lehetünk-e boldogok egy méltatlanul kisszerű, lelki sivársággal felérő életforma rabszolgáiként, ami „kifelé” akár mintaszerű polgári életvitelt, harmonikus házasságot mutat? S szabadulást jelent-e valójában, ha civilizációs létformánktól idegen, amúgy igénytelenebb környezetben keressük létünk kitejesedését?
Kérdések, amelyekre világirodalom épül. És kérdések, amelyek fölöttébb izgatták Lev Nyikolajevics Tolsztojt, amikor az Élő holttest című drámáját megírta. Utolsó színpadi művében (1900) az önmagát kereső Protaszov, csődbe jutott, egykoron szerelmi házasságából és egyhangúvá kényszeredett polgári foglalkozásából egyenesen a „folyón túlra”, a cigánytáborba menekül, egyre súlyosbodó italozásba, testi-lelki mámorba. Úgymond, a szabadság világába. Holott csak a szabadság illúziója ejti rabul. Nincs erő, nincs barát, nincs nő, aki viszszatérésre bírhatná. Pedig többen is megpróbálják. Viktor, megbizonyosodván a bujdosó Fegya elszántságáról, válásra kéri, hogy elvehesse a titkon szeretett asszonyt. Hiába. Protaszov marad, visszatérni nincs kedve a felelőtlen szabadság illúziójából, s a mocsárból feltápászkodni, kikelni meg nincs elég ereje. Sorsa – akaratnélküliségénél fogva – viszszafordíthatatlan. Hiába a szellemi szabadság, amivel Tolsztoj boldogtalan hősét felruházza, ha tétlenségre, korhelykedésre tékozolja el.
Szenvedélyek tekergőznek a Tivoli színpadán. Tordy Géza, rendezőként immár nem először, a végletes érzelmek rabságában vergődő lények szövevényes viszonyának labirintusába vezeti a nézőt, karnyújtásnyira a játéktér (díszlet: Szlávik István) néhány jellegzetes, korabeli bútordarabja között, sorsába béklyózva imbolygó szereplőktől. Puritán játékmód, puritán atmoszféra, a mesteri, tolsztoji lélekelemzés nyomán, a lélektani realizmus stílusvilágában. Az orosz regényirodalom atyjának drámái korántsem színpadszerűségük okán kerültek-kerülnek színre – merthogy a dramaturgiai fordulatok fogásait a legkevésbé sem próbálta elsajátítani (ahogyan Turgenyev sem) –, hanem az életismeretből fakadó, hiteles hősök, a tartalmas gondolatok, az életbevágó szenvedélyek vivőereje folytán. Nagy András azokra a nélkülözhetetlen drámai helyzetekre hántotta le a jóval szövevényesebb, terjengősebb darabot, amelyek magukban hordozzák a dráma, a szereplők sorsának további kifeslését. Vélhetőleg a Tivoli Színház kis játékterének ismeretében is sűrítette a színhelyeket, mellőzte a cigánytábor népes seregét, amely amúgy folklorisztikus színfoltot kölcsönöz(ne) egy más koncepcióban fogant előadásnak, s amit régebben igencsak kiaknáztak. Ma már amúgy sincs helye a komor színekkel megmunkált, puritán produkcióban a cigányromantikának, ami, valljuk meg, benne foglaltatik még az eredeti műben, mint az orosz irodalom nem egy elvágyódást, természetes életben való feloldódást sóvárgó poémájában, regényében (lásd Puskint).
Ama bizonyos „fölösleges ember”, aki a XIX. századi orosz regényirodalmon végigkalandozik, s aki a korabeli, mérhetetlenül szellemidegen, egyként rendies és egyként polgárosodó, de mindenképp romlott társadalmi közeg szorítógyűrűjében vergődik, az Élő holttestben is főhőssé avanzsál. Fegya Protaszov kilátástalanságát, sorskudarcát, keserűségét Rátóti Zoltán minden ízében, minden mozdulatában érezni. Italozása, lepusztultsága riasztó anélkül, hogy engedne a részeges korsók színpadi rutinfogásainak. Mégsem döbbent meg a tragédiája, amiként nem egészen érteni az elhagyott feleség rémült ragaszkodását sem: a – darabban nemegyszer emlegetett – zseniális férfi, a rendkívüli szellemiség kisugárzásával adós marad Rátóti. Márpedig, ez a tolsztoji szerep sine qua nonja, Protaszov az egyik legparádésabb, legizgalmasabb orosz tragikus hős. Magam abban a szerencsében részesültem, hogy hajdanán Kolozsvárott az Élő holttestet az akkor még leningrádi Puskin Színház vendégjátékában láthattam, Tovsztonogov rendezésében. Óriások mérkőztek a színen.
Az előadás legjobbika a visszafojtott érzelmektől vezérelt Horváth Lili. Lizája önuralom és szenvedély végletei közt hányódik, fegyelmezett játékában helye van az új helyzettel (férjjel) való erőltetett megbékélésnek, miközben érezni a ki nem hunyt parazsat a hamu alatt. Bozsó Péter visszafogott játékával precízen körvonalazott, kifogástalan, ám „unalmas” férjet alakít (Viktor Karenyin), akinek a hivatali ranglétra éppoly fontos, mint egy meghitt házasság. Verebes Linda erőteljes, szenvedélyes Szása, ám vadságában inkább ellenszenves, semmint nőies. Tímár Éva úgy ad személyes karaktert Liza anyjának, hogy ugyanakkor a megkövesedett társadalmi konvenciók reprezentánsa, ami elől oly észt vesztve menekül Fegya. Kevésbé markáns Viktor anyjának szerepében Szilágyi Zsuzsa. Nyíri Evelin Másája vehemens cigánylány, Körtvélyessy Zsolt minden hájjal megkent Artyemjev, „egy darabka élet” az infernóban. Melis László zenéje a tragikus momentumok sötét hírnöke.
(Lev Tolsztoj – Nagy András: Élő holttest. Rendező: Tordy Géza. Budapesti Kamaraszínház, Tivoli)