Legutóbb Regina Spector kapcsán a (legalábbis nálunk) újnak számító nőnemű előadóművészek lehetséges piaci előretörése már szóba került, de még csak most jön a java.
Norah Jones és Amy Winehouse pillanatok alatt átrendezték a lemezeladási listákat, felcsillantották egy markáns generációváltás lehetőségét, ráadásul úgy, hogy kivételesen a minőség leverni látszik a fitneszbizniszt.
Norah Jones édesapja Ravi Shankar, de esetünkben ez csak érdekesség, nem bérlet a pályára, Jones kisasszony ezzel a hanggal és ezzel a külsővel akkor is meggyőzi a világot, ha egy árvaházból startol. Már tíz éve, hogy a legjobb dzsesszénekes díját kapta diákoknak rendezett versenyeken, majd Amerikából Angliába költözött, ahol hamarosan az ottani élénk klubélet üdvöskéjeként brillírozott. Mostani tarolása természetesen nem előzmények nélküli, 2002-es debütáló albuma azonnal átütő siker volt, két évvel később a Feels Like Home dettó (aki akkor leragadt Madonna aktuális melltartójánál, most szerezheti be a lemezeket ész nélkül), és rögtön világossá vált: a nyolcvanas évek Sade-revelációja óta nem akadt, aki ilyen lenyűgözően tárta volna elénk a dzsessz és a pop lehetséges találkozását a boncasztalon. A friss lemez, a Not Too Late aztán tökélyre fejlesztette a fúziót. Az még csak hagyján, hogy Amerikától Új-Zélandig, Angliától Kolumbiáig, Japántól Horvátországig mindenhol az első helyen indult, és amilyen díjra csak jelölték, azt mind be is söpörte, láttunk már ilyet a gagyi minősített eseteiben is. De az már valóban figyelemre méltó, hogy még a magyar listára is felkerült a megasztárosok és Mulatós Maci mögé, ami a hazai zenei közízlés deformálóinak köszönhetően még a Lennonnal és Harrisonnal felálló Beatlesnek sem sikerülne. A Not Too Late mindenki lemeze, mindenkor bevethető gyógyszer mellékhatások nélkül. Páratlan népszerűségét valószínűleg annak köszönheti, hogy a tökéletes kivitelezés és elegáns tartalom mellett Norah Jones ráérzett a lakott világ jelenlegi legnagyobb hiányára: a harmóniáéra.
Az is jelentős pillanat, amikor felcsendül Amy Winehouse Back To Black című lemezének első dala, a Rehab. Tényleg segít, hogy azonnal lejöjjünk valami nagyon vacakról, legalább arra a kis időre, amíg szól az anyag. Szintén gyógyhatású készítmény, csak azt hisszük el nehezen, hogy aki énekel, súlyosan tetovált, mániás depressziós, ettől-attól függő, cingár huszonhárom éves fehér csaj, és nem egy nagymama korú mosónő a Mississippi torkolatából. Összességében olyan az egész, mintha Nina Simone-t mixelték volna egy egzaltált fruskával a moszkvai alternatív színtérről. Közben megy az időutazás is, a dzsesszdívák megidézése mellett beköszönnek a hatvanas évek soulos hangzásai, egybevetve értelmet nyer a nehezen definiálható popzene kifejezés. Már így is nagyon kúl az egész, de erre még rájönnek a szövegek a művésznő eddigi rövid, ámde korántsem eseménytelen életének különböző szegmenseiből, úgymint függés és függetlenség, a férfiak anatómiai felépítése, a kocsma mint a kultúra kedves terepe. A Back To Blacknek egy baja van csak, de az elég nagy. Bő félóra, és kész, lehet újrakezdeni. Amy Winehouse packázása a sötét oldallal persze életkori sajátosság is, komolyan vehető női szeszély, semmi köze a szépen prosperáló haláliparhoz.
A death metálnak persze nyilván annál több, ez az a műfaj, amelyhez a kézügyesség (tempó) és a nyakizom (permanens fejrázás) elvárható minimum, mégis halálosan unalmas és idegesítő, majdnem annyira, mint a tuctuc technó a sötétített üvegű kettes Golfból. Üdítő kivétel, ha felcsillan benne némi önirónia, de ez igen ritka, a művészek hót komolyan veszik magukat. Miként a német (ott vágják ezt nagyon, meg Skandináviában, ami egyébként érthető, képzeljünk el egy görögöt, amint férgekről hörög a negyven fokban) Morgoth zenekar is, amelyik 1998-ban egyszer már feloszlott (bocs), de most exhumálták őket, ennek eredménye a Resurrection Absurd című album. Morgoth (eredeti nevén Melkor) egyébként egy ainu, képzeletbeli lény Tolkien privát mitológiájából. Valamennyi ainu közül neki adatott a legnagyobb tudás és hatalom, gondolatait beleszőtte a Nagy Muzsikába, ezzel diszszonanciát hozott létre. Ez utóbbi kései utódainak is maradéktalanul sikerült. Az egész cucc többnyire ártalmatlan, mélyen gyökerezik az emberi civilizáció kultúrtörténetében, nem veszélyesebb, mint amikor Johnny Depp Petőfi Sándornak maszkírozva rohangál egy könyv után Roman Polanski A kilencedik kapu című filmjében, de azért, ha a gyerek elkezd szórakozottan hatosokat firkálni a falra, forduljunk szakemberhez.
Norah Jones: Not Too Late (EMI) l l l l l
Amy Winehouse: Back To Black (Universal) l l l l l
Morgoth: Resurrection Absurd / The Eternal Fall (Century Media Records) l
Rövidre vágva
Laibach-koncert – Budapest,
A38 hajó, február 9. l l l l l
A Laibach is hozott magával egy kis hullaszagot, totalitárius kísérletek röpködtek a víz felett. A Neue Slowenische Kunst rohamcsapata legutóbbi, Volk című lemezét jött népszerűsíteni, az első részben himnuszok, szünet után össztánc.
Cut Chemist: The Audience’s Listening (Warner) l l
Lucas Mac Fadden Los Angeles-i DJ bemutatkozó szerzői albuma. Minden, ami befér a tű alá, country, latin, keleti, rock, hiphop, elektro, kár, hogy agyonszkreccselte az egészet. Shakira március 5-i budapesti koncertjén ő vezényli majd a bemelegítést.
origo.hu
Hamarosan találkozhat Donald Trump és Orbán Viktor
