Energiapolitika az olimpia lángjánál

Egy március elsején Brüsszelben tartott konferencián Helmut Schmitt von Sydow, az Európai Bizottság egyik energiapolitikáért felelős főtisztviselője bejelentette, hogy a bizottság egy, az energiahatékonysággal foglalkozó egyezményt készít elő, amelyet a jövő évi pekingi olimpián jelentenének be. A konferencián arról volt szó, hogy az unió országai vezetőinek március 8-án kezdődő csúcstalálkozóján egy olyan egyezményt kívánnak jóváhagyni, amely 2020-ra a szén-dioxid-kibocsátást 20 százalékkal csökkenti a jelenlegihez képest. Ez az Európai Unió „egyoldalú leszerelése” lenne a klímaváltozás terén folyó „hidegháborúban”. A szándék az, hogy ezt a példát a jelenlegi legnagyobb energiafogyasztók, az Egyesült Államok és Kína is kövessék. Kína ugyanis nemsokára a világ egyik legnagyobb energia-, ezen belül olajfogyasztója lehet. Jelenleg az Egyesült Államok napi 11 millió hordó, az Európai Unió 13 millió hordó olajat fogyaszt, míg Kína még csupán hármat, ami azonban 2030-ra 12 millió hordóra növekedhet. Energia-szakértők figyelmeztetnek, hogy a hatékonyságot jelentősen csökkentő vagy az alternatív energiaforrásokat gazdaságos elérhetőség mellett jelentősen kiterjesztő „új ipari forradalom” a fantázia világa, a realitás a most már tetőző olajtermelés, az olaj megszerzésért folyó fokozódó küzdelem és a magas olajárak, amelyek alapvetően átrendezhetik az olcsó olaj korszakában kialakult világgazdasági struktúrát. Az Oroszországból való beszerzés körül máris kiélezett vita van, mert egyrészt az egyes tagországok között lényeges az érdekellentét, mint például Berlin és Varsó között a balti-tengeri földgázvezeték kérdésében, másrészt az unió nem akarja energiaellátását túlságosan függővé tenni Oroszországtól, mert megítélése szerint ez politikai nyomáshoz vezethet. Ugyanakkor a jelenlegi Európai Unió energiaszükségletét jelentős részben csak külső forrásból tudja biztosítani, gazdaságosan vagy a Közel-Keletről, vagy Oroszországból. A Nyugat energiaellátásának biztonságát növelhetné, ha az oroszokat beengednék a piacra, ám erről az unió hallani sem akar, miközben persze uniós cégek szeretnének pozíciókat szerezni az orosz piacon.
Hogy a pekingi olimpián ünnepélyesen bejelentendő célokkal mit lehet elérni, az kérdéses, mert az ambiciózus tervekkel szemben állnak az elmúlt időszak realitásai. Például az, hogy az Európai Unió országai aláírták ugyan a kiotói egyezményt, de nem tartják be. 2010-ig például az 1990-es szén-dioxid-kibocsátást nyolc százalékkal kellett volna csökkenteni, és az utolsó, 2004-re vonatkozó tényadat szerint a kibocsátás négy százalékkal növekedett. Aligha hihető, hogy e téren a hátralévő néhány évben fordulatot lehet elérni – akkor pedig minek újabb célokat kitűzni? Az MSZMP KB a nyolcvanas években, amikor az ország már a gyorsan növekvő adósság foglya volt, számos olyan határozatot hozott, hogy a korábbi határozatokat be kell tartani. Úgy látszik, az unió meríteni akar keleti tagjainak hagyományaiból.