Különös, de boldogító érzés. Mintha átadnád magad testestül-lelkestül a természetnek, és hihetnéd, hogy be is fogad; elringat, és ettől a pillanattól kezdve a hangsúlyok eltolódnak. Ami tegnap a lelkedet emésztette, itt, ebben a környezetben elinal, valami felfoghatatlan vágyat érzel, hogy kinyújthasd a karodat, s átöleld az átölelhetetlent: kétoldalt a vizet s ameddig a tengeren ellát a szem, a messzeséget.
A Miami után dél felé kanyarodó, nem mindennapi úton, az Overseas Highywayen robog az autónk, az összefüggő szárazföldön túl a sziget- és zátonyláncon, amely délnyugati irányban több mint 200 kilométerre nyúlik ki Florida partjaitól.
Lenyűgöző a látvány a tizenhat szigetecskét összekötő hidakon. Alattunk jobb kéz felől a Mexikói-öböl, bal felől az Atlanti-óceán. Úgy ölelkeznek, mint az ikrek. Ölelkezésre születtek. Az Atlanti-óceánból kiinduló Golf-áramlat, a tenger felszínén állandóan egy irányban, de zárt körben előremozgó vízér melegíti egyiket is, másikat – meg az embert is.
Az áramlatok keletkezésében, tudjuk, a szeleknek jut a legfőbb szerep, ezért ott jönnek létre, ahol egy irányban fújnak a szelek. A tenger legendáriumában az áll, hogy Kínában kolduló barátok árulták a szelet, a hinduk – Marco Polo idejében – jó pénzért elvállalták, hogy hátszéllel, jó messziről visszahozzák a hajókat, az észak-amerikai krik indián varázslók pedig egy font dohányért háromféle szél közül engedtek választani. Arról nem szól a fáma, hogy az egyirányú szeleket kik árusították…
Valaha a kalózok támaszpontjai voltak a szigetek, s csak a XIX. század közepén füstölte ki őket a hadsereg. A század végén Henry Flagler, aki még életében megkapta a vasútkirály elnevezést – mellesleg az idősebb Rockefellerrel együtt a Standard Oil Company alapítója is volt; úttörő szerepet vállalt abban, hogy Florida üdülőközponttá fejlődött –, 1885-ben hozzákezdett az East Coast Railway sínpárok lefektetéséhez St. Augustine-tól Palm Beachen keresztül Miamiig. S aztán hihetetlen álmot kergetve, életművét egy technikai bravúrral kívánta megkoronázni. Elhatározta, hogy tovább építi a vasutat a tengeren át, egy 200 kilométer hosszú szakaszon, le egészen az Egyesült Államok legdélibb pontjáig, Key Westig.
Senki sem akart hinni benne. A mérnökök és a politikusok őrültségnek tartották, általános volt a nézet, hogy a vállalkozás csak kudarccal végződhet. Mindennek dacára 1905-ben, 75 éves korában Flagler belekezdett az építkezésbe. Férfiak ezrei építették a gátakat, verték a cölöpöket a sekélyebb vizű tenger felett. Key Westen a pályaudvar miatt külön partszakaszt kellett feltölteni, amely egyúttal kikötőként is funkcionált: a gőzösök innen indultak a kilencven mérföldre fekvő Kubába. 1912-ben készen állt minden: Henry Flagler csattanós választ adott a kétkedőknek, amikor az első szerelvény szalonkocsijában elvonatozott Miamiból egyenesen Key Westre, ami ma autóval négy teljes óra.
Öt hónappal a megkoronázás után Flagler meghalt, de a gőzmozdonyok tovább szállították a helyi lakosokat és a turistákat a lélegzetelállító útvonalon.
Első gondolatom az volt, amikor Palm Beachbe megérkeztünk, hogy vonattal kellene megtennünk az utat Key Westig, de hamarosan kiderült, hogy az egykori vasútból csak néhány kilométeres hírmondó maradt. 1935. szeptember 2-án ugyanis egy 200 mérföldes (1 mérföld=1609 méter) óránkénti sebességgel és hatalmas szökőárral száguldó hurrikán csapott le a szigetekre, kimosta a pályatesteket, és egy munkásokkal teli vonatot szinte lesöpört a sínekről. Több mint 800 ember vesztette életét. Az orkán nem kímélte Key Westet sem. Kétszáznál több, részben első világháborús veteránt sodort a tengerbe és fullasztott meg a hirtelen támadt árvíz. Ernest Hemingway, aki ebben az időben Key Westen tartózkodott, önkéntes mentőalakulatok élén holttesteket keresett a tengeren, és ingóságokat igyekezett menteni. Feljegyezték, hogy Islamorada szigetének temetőjében is mindent feldöntött az orkán, egyetlen angyal azonban állva maradt…
Az egykori vasútvonal hídjain és töltésein épült fel az Overseas Highway, amelyet 1938-ban nyitottak meg. A szigeteket összekötő hidak mára már olyan erővel épültek be a természetbe, hogy nehéz elképzelni: bármilyen erősségű hurrikán kárt tehetne bennük. A Seven Mile Bridge, azaz a leghosszabb, a Hétmérföldes híd a tengeren, egy órára Key Westtől, lenyűgöző építmény.
Ahogy a Hétmérföldes hídon haladunk, velünk párhuzamosan a régi vasúti hídon, amelyből egy szakaszt megőriztek az utókornak, férfi sétál. Az az ember ott, a régi vasútpályán, a lehető legközelebbről akarja érzékelni a tenger vonzását. Ha lefújná a szél a fejéről a kalapot, tanúja lehetne a civilizáció és a természet vad erői közötti összeütközésnek.
Milyen öröm, hogy visszafelé még egyszer átmegyünk majd a Hétmérföldes hídon. S akkor újabb gondolatok gyötörnek meg.
Az idő létében nincs szerepe az érzékelésnek. Az érzékelés emberi magánügy.
Key Westen az egyik leglátványosabb hely a lepkemúzeum. Furcsa kontraszt, ahogy az utcai nyüzsgésből egy olyan térségbe csöppenünk, ahol színpompás pillangók szálldosnak az ember feje körül, halk zene szól, víz csobog, virágillat permetez, madár dalol, s trópusi növények pompáznak mindenfelé.
A megszámlálhatatlanul sok pillangó békésen repdes ide-oda, pillanatra sem zavarja őket a látogatók sétája. Lepkebirodalomban az ember csak szolga.
Idilli, amit látok, a rét, a liget, az erdei tisztás, a hegyoldal, vagyis a természetes táj visszaköszön ebben a múzeumban. Alighanem Alkaioszt és Anakreónt is megihletné ez a varázslat.
A legfőbb igyekezetem az, hogy a kék fényű sebeslepkét lefotografáljam, de mindig akkor szálldos arrébb, amikor éppen exponálnék. Bezzeg a barna lepke nem mozdul percekig az édes nektárról, pedig nem ő a kedvenc.
Napfény és meleg, egyszóval minden együtt van ebben a szívderítő mikrokozmoszban. Vajon Goethe köszönhetett-e valamit a lepkéknek, amikor híres Színtanát írta? Annyi bizonyos, hogy a virágoknak és a lepkéknek hervadhatatlan érdemük van a költészetben.
A képzeletbeli vendégkönyvbe ezt írom be: Renoir vallotta, hogy a virág tisztítja a szemet. Én teszem hozzá: és a pillangók.
A Valentin-nap elképzelhetetlenül nagy csinnadratta az Egyesült Államokban. A karácsony után a második legnagyobb ünneppé avanzsált, megelőzve a húsvétot is. Hozzánk vörösbor formájában érkezik, a híres szőlőtermelő helyről, Napa Valleyből. De a forma – Amerikában vagyunk – eredeti. Az üveget ugyanis a legfinomabb keserű csokoládéba mártották. Ezért aztán a vörösborhoz csokoládét majszolunk.
Márai Sándor írja egy helyütt: „Este német bort ittam. Íze hideg és tiszta. Nem ringat, inkább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel. A mi borunk azt mondja: Kábulj el, felejts!” Ez érvényes napjainkban is…
S a Napa Valleyből való bor így suttog: mosolyogj és nevess! Sokféleképpen. Hiszen a napsütés államában pohárba öntött napsugarat kortyolsz. Nevess! Akkorákat, hogy mindenki a hasát fogja, ablak reszkessen, arcod-nyakad izzadás borítsa, csak éppen a szék ne törjön. Mert otthon már kezdünk leszokni róla…
C. mondja, hogy amikor Floridába költöztek, heteken keresztül a felhőket figyelték, merthogy olyan boszorkányosan szépek.
Délután 5 óra. Fölfelé a fejet, nézzük a felhőket! Anyám rézüstben habot ver, s mi gyerekek ott vagyunk körülötte; egy Simonyi-vers néhány sora: „Csak még egyszer a Fiúk meg a Lányok / a málnaszörpök meg a habosfánkok / s – hűvösen – mind a négy gesztenyefák!” Körülöttük apró báránykák. Alulról a nap sugarai világítják meg a felhőket. Enyhe szél kergetőzik.
Filmrendezői vizsgán beszéltetni kellene a növendéket: mi jut eszébe ezekről a felhőkről. Sokféle alakzatot öltenek, de minden mulandó. Ahány megfigyelő, annyi értelmező; ez is egyfajta relativitás.
A lemenő nap fényjátéka. Felhők el! Mintha elköszönnének a naptól. A nap meg tőlünk: „Mein Fräulein! sein Sie munter, / das ist ein altes Stück, / hier vorne geht sie unter / und kehrt von hinten zurück.”
Heine verse a vigasz.
Nem kellene többet felfelé tekintenünk?
Folytatjuk
origo.hu
Jelentős változások lesznek az OTP-nél, ez mindenkit érint
