Deák Ferenc a mostani parlamenti vitákhoz hasonló csúf perpatvarnak vetett véget, amikor 1873-ban a Tisztelt Házzal megszavaztatta a Zeneakadémia felállítását, és az intézmény létrehozására szánt összeget a belügyminisztérium költségvetéséből a „cultusministerium” költségvetésébe tétette át. Azzal érvelt a haza bölcse – akiről soha senki nem jegyezte fel, hogy zeneértő férfiú lett volna –, hogy „ebben az országban, ahol annyi a széthúzás, versengés, pártoskodás, valóban szükség van egy olyan intézményre, amelyben harmóniát tanítanak”. A belügyérek, pénzügyérek persze továbbra is ott gáncsolták az európai színvonalú hazai zeneoktatás ügyét, ahol és ahogyan csak lehetett. Anyagiakat áldozni rá, mondták, meddő kiadás, olyan beruházás, amely a nemzetnek bőven nem kamatozik. Egy bizonyos Zsedényi Edének, ha végképp elfogytak pénzügyi érvei, leginkább Liszt Ferenc foglalkoztatásával kapcsolatban támadtak kifogásai. „Erre akarják bízni a Zeneakadémia berendezését – hangoztatta az országgyűlés előtt. – Ennek több fizetést kell adni, mint a többi tanítónak…” És a képviselő-testület, amelynek, úgy tűnik, százharmincvalahány évvel ezelőtt sem volt sok érzéke a tudományokhoz és a művészetekhez, megtagadta az elvben már létező intézménytől a szükséges költségvetési támogatást. Szerencsére az oktatási tárca élén álló Trefort Ágoston nem jött zavarba, az udvartartás művészeti javadalmazásából utalta át a hiányzó öszszeget a Zeneakadémia számára. E huszáros megoldás láttán az országgyűlés – ijedtében? – felvette a rendes évi költségvetésbe a Zeneakadémiát megillető összeget.
Szegény Deák Ferenc már nem érte meg, hogy az intézményben, ahol harmóniát tanítanak, Liszt Ferenc az általa kiválasztott kilenc növendéknek az első leckeórákat megtarthassa. De az a tizenegy esztendő, amelyet Liszt a Zeneakadémia elnökeként a magyar fővárosban töltött, alighanem Deák Ferenc elismerését is kivívta volna. Nem azért, mert a modern előadó-művészet alapjait rakta le a zeneszerző ez idő alatt, vagy mert mind művészileg, mind társadalmilag jelentős szellemi központot alakított ki maga körül. Hanem mert Liszt Ferenc éppen úgy erkölcsi feladatának tekintette a „szellemi s társadalmi egybeforradást érvényesíteni”, mint a kiegyezést tető alá hozó Deák Ferenc.
A Duna-parton, a Hal téren (a mai Molnár utcában) bérelt tizenhat szobás házban elkezdett zenei oktatás jellegét az első perctől fogva meghatározták a intézmény elnökének, Liszt Ferencnek, valamint igazgatójának, Erkel Ferencnek az elképzelései. Liszt olyan világszínvonalú tanszakok létrehozását szorgalmazta, amelyek az egész ország zenei életére ösztönzően hatnak. Erkel pedig a magyar nemzeti zene fejlesztését tekintette a Zeneakadémia fő feladatának. Aki a Hal térről a Sugár útra, a mai Andrássy útra, majd onnan végleges otthonába költöző felsőfokú oktatási intézményről írt kiadványokat végiglapozza (a legfrissebbet, Gádor Ágnes és Szirányi Gábor könyvét a témához méltó képanyaga miatt is érdemes), meggyőződhet róla, hogy e kezdeti elgondolások minden időben, még a legzordabb körülmények között is érvényesültek. Főként azoknak a kitűnő tanároknak köszönhetően, akik Liszt puszta nevének a vonzására jöttek Budapestre. Hubay Jenő a brüsszeli királyi konzervatórium tanári állásáról mondott le a Zeneakadémia kedvéért, a kor legnagyobb gordonkaművésze, a prágai születésű David Popper a kultuszminiszter – tán – első hívó szavára vállalt feladatot, és nem is csak az újonnan felállított gordonka tanszéken, hanem a kamarazene-oktatásban is. Hans Koessler nemcsak kölni karnagyi állását hagyta ott a pesti felkérésre, de egyre magasabbra ívelő nemzetközi karrierjét is. Még soha zenepedagógus ennyi kiváló tanítványt nem nevelt – a napjainkban oly népszerű Csáth Géza írta ezt róla –, mint Koessler Budapesten. Az ő tanítványa volt többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Szirmai Albert, Weiner Leó is. Idővel azután a tehetséges tanítványokból is nagy hatású tanárok lettek. Bartók Bélát és Kodály Zoltánt például száz éve nevezték ki az akadémia tanárává, abban az esztendőben, amikor az új épületben, a kor építészeti remekléseként is számon tartott Zeneakadémián jóval több növendék tanulhatott, mint az előző tanévekben bármikor.
A műszaki szakemberek szerint a Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján emelt zenepalotának a szerkezete a legnagyobb értéke. A muzsikusok, tanárok és előadóművészek főleg azért szeretik a Zeneakadémiát, mert úgy ad otthont a főváros zenei életének, hogy közben nem zavarja az oktatás menetét. Az olyan hétköznapi ember pedig, mint e sorok írója, azért lelkesedik érte, mert szép. Történeti távlatokból nézve is modern, világszínvonalú és nemzeti. Megtestesül benne – az évek során ügyetlenül levezényelt átalakítások ellenére is – Liszt Ferenc elgondolása a hazai zenei élet egyetemes művészi jellegéről és Erkel Ferencnek a magyar nemzeti zene fejlesztésével kapcsolatos elmélete egyaránt. A megrendelők kívánsága szerint. A kor világlátott, nyugat-európai egyetemeken végzett, tehetséges emberei tekintették szívügyüknek a XX. század hajnalán a magyar zenepalota megépítését. A tervezők Berlinben szerzett tudásukat kamatoztatták, a szobrászok, belsőépítészek és díszítőművészek, Stróbl Alajos, Maróti Géza, Telcs Ede Bécsben képezték magukat, Zichy István Münchenben tanult, Körösfői-Kriesch Aladárnak és Gróh Istvánnak Székely Bertalan és Lotz Károly volt a mestere. Valamennyien bátran alkalmazták a régi és az új művészetek stílusjegyeit, némelyek a páratlanul gazdag magyar folklór motívumait is. Nem is lehet összetéveszteni a világ egyetlen más épületével sem a budapesti Zeneakadémiát, amelynek a nagytermében fellépni már önmagában is művészi rangot jelent.
De igazságtalanság volna a Zeneakadémia központi épületének a csodálata közben megfeledkezni az elődjéről, az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán álló Régi Zeneakadémiáról, Liszt Ferenc utolsó magyarországi otthonáról. Az 1986-tól múzeumként, kamarakoncertek színhelyeként és a hazai Liszt-kutatás központjaként működő házban voltaképpen minden tárgy annak a „hű rokonnak” (Vörösmarty Mihály nevezte így Liszt Ferencet) az emlékét idézi, akinek mindig volt hangja „e beteg hazának”. A róla elnevezett zeneművészeti egyetemen, mondhatni, a 2007–2008-as tanévre is az ő hajdani javaslatai alapján hirdetnek felvételt, persze jóval több tanszakra, mint Liszt Ferenc elnöksége idején. Az intézmény költségvetési támogatásától alighanem most sem lenne elragadtatva, ahogyan az induláskor sem, és talán keserűen mosolyogna a szakképzési támogatást nyújtó cégek névsora s adományai láttán. Azt azonban bizonyára elégedetten nyugtázná, hogy hosszú szünet után, a rendszerváltás vívmányaként, ismét létrehozták az egyházzenei tanszéket, méghozzá ökumenikus jelleggel, és hogy a kiemelkedő művészegyéniségek felkarolását, politikai szempontokra hivatkozva, a Zeneakadémián ma már senki és semmi nem nehezíti meg. Még az „oktatási reform” címén éltre hívott rendeletek sem…
Kodály Zoltán – akinek a százhuszonötödik születésnapjáról remélhetőleg nem felejtkezik meg oly szégyenletesen a magyarság, ahogyan 2006-ban Liszt Ferenc születésének százkilencvenötödik és halálának százhuszadik évfordulójáról – a Zeneakadémiának volt díszelnöke, aligazgatója, igazgatótanácsi elnöke; a zeneszerzés, hangszerelés, magyar népzene, partitúraolvasás, szolfézs és zeneelmélet tanára, azt mondta a tanintézet fennállásának kilencvenedik évfordulóján: Minden intézmény addig él igazán, amíg javítandó van rajta. A kodályi logika szerint, úgy tűnik, a zeneművészeti egyetem, de a zenei életünknek lélekemelően szép otthont nyújtó épület is igen magas kort fog megérni. Ami a százéves zenepalotát illeti, remélhetőleg teljesen felújítva, az eredeti, ésszerű megoldások visszaállításával.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
