Kodály Zoltán riadója

A N Y A N Y E L V Ü N K

Felemelő érzés részt venni Sátoraljaújhelyen az Édes anyanyelvünk versenyeken, s hallgatni a gimnazisták szép magyar beszédét. Évek óta alkalmam van a zsűriből figyelni őket, s ilyenkor mindig eszembe jut saját egyetemi szépkiejtési versenyem. Máig eldicsekszem azzal, hogy én várhattam Kodály tanár urat a portánál, s felkísérhettem a liften. Mindig ő volt a zsűri elnöke, szívén viselte a szép magyar beszéd ügyét, tulajdonképpen az ő nevezetes riadója indította el az egyetemi szépkiejtési versenyeket.
Emlékezzünk Kodály Zoltánra. Nemcsak azért, mert 125 éve született, s 40 esztendeje nincs közöttünk, hanem azért is, mert 1937-ben, hetven esztendeje tette közzé híres riadóját: „A magyar kiejtés romlásáról”. Érdemes felidézni az általa említett jelenségeket, s érdemes összehasonlítani a hetven évvel ezelőtti diagnózist egy maival.
„Bizonyos, hogy egy, nyelvben és stílusban kifogástalan szöveget magyartalanul is fel lehet olvasni. Vannak tehát a nyelvhelyességnek írásban nem rögzíthető, csak füllel felfogható elemei is. A nyelvnek nemcsak leírható része van kitéve romlásnak, hanem talán még inkább ez a jelekkel nem rögzíthető, csak hallható része” – írja Kodály Zoltán, majd így folytatja: „Valamikor szónok nemzet hírében álltunk. Ma lámpával kell keresni olyan szónokot, akinek beszéde a zenei elemek szempontjából kifogástalan.”
Az okok megemlítése után Kodály felsorol néhány tipikus hibát.
Elsőként az artikuláció és a ritmus kérdését említi meg. „Ha nem nyitjuk ki a szánkat, hanem félig csukva tartjuk, mint az angol, valamennyi hangzónk színe elváltozik.” Mássalhangzóink közül különösen az r romlik, s ez azért baj, mert az r sarokköve kiejtésünknek. „Ha meglazul, az egész épület inogni kezd.”
„A helyes magyar beszédben a rövid szótag a hangsúlyban is rövid marad, a súlytalan szótag pedig megtartja teljes intenzitását, ha pedig hosszú volt, nem rövidül meg. […] A szótagok egyenlő intenzitása egyik legfontosabb jelensége, sőt alaptörvénye a magyar beszédnek.” Nem szabad a hosszú mássalhangzókat megrövidíteni (a kellemes helyett nem mondhatunk „kelemest”, a „viszonthalásra” sem éppen a megfelelő búcsúzás). A rövid magánhangzók megnyújtása szó elején, hangsúlyos helyzetben szintén terjedő jelenség, ilyesmiket hallott Kodály tanár úr: vírág, kőszönöm.
A ritmus elleni vétségek után a hangszín elváltozásairól ír: „Egy világáramlat az utóbbi évtizedekben az ember minden hallható megnyilatkozását az éles és orrhangú színezet irányába tolta el. […] Egyelőre igen vékony rétegnél található. De lehet, hogy terjedni fog, főleg, ha bizonyos foghegyről való beszéddel párosul, amit sokan könnyen előkelőség jelének gondolhatnak. Ugyanis rendesen együtt jár a fent említett elmosódó, petyhüdt artikulációval.” Azt is írja Kodály, hogy az orrhangzós beszéd nem a francia, hanem inkább az amerikai beszédet utánozza.
Végezetül a hanglejtés hibáit, az idegenszerű dallamvezetést tárgyalja. „Most az a sajátságos helyzet, hogy a nyugati nyelvek hatása alatt kezd élénkülni a mi hanglejtésünk. Ez tán nem olyan veszedelem. De ha kikezdi a lejtés hagyományos, mélyen gyökerező irányvonalait: az ellen minden erővel küzdenünk kell.”
Ezek voltak Kodály Zoltán főbb észrevételei. Milyen jelenségeket figyelhetünk meg manapság?
Általában ötévenként elvégeztem egy felmérést főiskolai és egyetemi hallgatóim körében 1978 óta. A diagnózis szempontjai mindig azonosak voltak. Harminc év elég hosszú idő, alkalmas bizonyos tendenciák megfigyelésére. A legfeltűnőbb hiba a zárt szájú beszéd, s ennek következtében a hosszú magánhangzók rövid ejtése. Az arányok eltolódtak: másfélszeresére nőtt a mindent röviden ejtők száma, s háromszorosára azoké, akik az á és az é magánhangzókat is röviden ejtik. Ez már pattogó beszédet eredményez, amelyben a hangsúlyok is eltűnnek. Úgy tűnik fel, hogy a fiatalok beszédében nincsenek szó végi hosszú magánhangzók, sem toldaléktalan, sem toldalékos szavakban. Érdekes, hogy az ember észlelése a kiejtéséhez igazodik: a röviden ejtők meg sem hallják a hosszú hangokat. Hiába diktálom szabályosan a helyesírási dolgozatot, akkor is rövidet írnak, mert percepciós bázisuk ezt sugallja: hosszú hangok érkeznek a fülükhöz, de rövidnek hallják őket.
Az r ejtésével olyannyira baj van, annyira gyengült, hogy van már olyan tudományos fonetikánk, amely normatívnak tekinti az egypördületű, renyhe r hangot, mivel a szerző mindig ezt mérte. Olyan jelenséget is megfigyeltem, amelyről Kodály még nem írhatott. Az 1989-es felmérés után óvatosan állapítottam meg, hogy talán új jelenség a b mássalhangzó ejtésének gyengülése két magánhangzó közötti helyzetben. Olyan hang hallatszik, melyet az angol w-vel jelöl: szívdowogva. A v helyett is ezt a hangot lehetett hallani: szawakat, hajolwa, miwel. (Mint az angol well szóban.) Későbbi felmérések igazolták megfigyelésemet: mindegyik hallgató beszédében észlelhető volt ez a hang. A g esetében is megfigyeltem a hangeltolódást: például az igen szó közepén nem g, hanem másféle hang hallatszott, vagyis az erőteljes zárhang helyett laza réshang.
Tanítványaimnál szerencsére ritkán észleltem az orrhangzós beszédet. Azonban terjed ez a fajta beszédmód, a fiatalok körében is. Sajnos több tévébemondóra is jellemző.
A hanglejtésről szólva, tanítványaim felolvasását bizonyos monotónia jellemezte, s ez a gyors beszédtempó következménye is lehetett. Spontán beszédükben viszont gyakrabban volt hallható az idegenszerű hanglejtés, a mondatvégek felkapása, az úgynevezett kunkorítás. Itt megint a televízióra szeretnék hivatkozni: ott bizony a hanglejtés sokszor hibás, s gyakran együtt jár a hangsúlyeltolódással. A napokban úgy beszélt egy tudósító, hogy következetesen a toldalékokat hangsúlyozta: szemetelők, elfogták, parlamentben.
Azt hiszem, Kodály tanár úr második riadót is fújhatna odafentről.
Legyünk azonban igazságosak. Sok minden történt a szép kiejtés ügyében az elmúlt évtizedekben, elég csak Péchy Blanka mozgalmára, a Kazinczy-versenyekre, a Beszélni nehéz körökre, a tanító- és óvóképzőkbe bevezetett beszédművelésre gondolni – s a példákat sorolhatnám. De most mintha változott volna a világ. A kereskedelmi adókból és csatornákból árad a hadaró, orrhangzós, rossz hanglejtésű beszéd. Az iskolák még állnak a vártán, de van olyan új iskolai program, melynek egyik vezetője azt hangsúlyozza, hogy fölösleges a helyesírást tanítani, nyelvtan egyáltalán nem kell, a szép kiejtésről már nem is beszélnek. Vajon miért?
Hallgassuk csak, mit írt Kodály Zoltán 1937-ben: „Itt kell utalnom röviden a kiejtésnek és romlásának lélektani alapjára. A nyugati népeknél a saját nyelvük tökéletes, biztos tudása a kultúra elemi követelménye. (Nálunk tudjuk, nem az.) Hozzájárul bizonyos felelősségérzet: a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája. A nagy nemzeteknél rendszeresen kinevelt nemzeti öntudat teljessége beszédük magától értetődő biztonságában is megnyilvánul. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a vele járó felelősségérzet. Ahol az idegen nyelvek tudása fontosabb, mint a nemzeti nyelvé.”