Köznapló

Március 15., csütörtök
Azt hittem, amikor bekapcsoltuk a tévét, és néhány ember ott ugrándozott Petőfi szobra előtt esernyővel a kézben, hogy a műsort látjuk, és azok a táncosok. Miért ne? A szabad demokraták pártolói voltak a másságnak, lehet, hogy az ő táncuk mostantól ilyen.
Rendben is lett volna a dolog, de látom, van a színen még egy koma. Ő is ugrál, de elég furcsán. Behúzza a nyakát, és olyan kétségbeesetten kapaszkodik a mikrofonba, mint egy fuldokló, s közben üvöltözi, hogy „sehonnai bitang ember…” Szóltam is a feleségemnek: nézd csak, az a színész ott, aki Petőfit szaval, húz a Demszkyre, bár nem olyan peckes, meg mintha reszketne a hangja. Nem, ez aligha ő…
Aznap minden más volt, mint aminek látszott.
Ez akkor derült ki, amikor a szobor mögül előugrott a miniszterelnök, és kamarakórusának élén próbált előadni valami bájos tavaszi motettát, de a fránya erősítő nem működött rendesen, semmit nem hallottunk belőle. A csapat – kellő rugalmasságot tanúsítva – ekkor áttért Morgenstern versére, a Hal éji dalára, ám a fafejű közönség nem tudta, hogy a poéma inkább szól a fülnek, mint a szemnek, és kórusban ordibált, mire a kormányfő a kórustagokkal együtt sértetten távozott.
Később, mikor a rádió és a tévé tudomásomra hozta, hogy a nemzeti ünnep jegyében egész utcákat zártak le a belvárosban, biztos voltam abban, hogy a koalíció magába száll, de lehet, hogy köztéri meditáció lesz a dologból, mert valamelyikük olvasta Maharishit (talán a mindenre fogékony Lendvai Ildikó), ahhoz a fajta meditációhoz pedig csend kell. A környék lakói ezért nem hagyhatták el a házat, és ha leszaladtak borért, addig nem mehettek vissza, míg a közméltóságok csendre vágytak. A borok megpimpósodtak, a tej összement, a szerelem heve, mely közé lezárt utcák álltak, ellankadt – úgy kezdődött az idén a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe, ahogy még soha.
Lehet, hogy számosan csodálkoznak amiatt, ami ezután következik, de én egész nap arra a Pesten élő palesztin fogorvosra gondoltam, akit letartóztattak, amikor Pestre érkezett az izraeli elnök. Igen, akiről kiderült, hogy lányok szoknyája alá nyúlkál, és hivatalában tán meg is erőszakolt egyet. Vagyis méltó arra, hogy kormányunk helikoptert berregtessen a feje fölött, és pánikot keltsen, közhírré téve: egy palesztin fogorvos az elnök ellen merényletet készített elő, ám ők résen voltak, és a sötét képű arabot idejében lefülelték.
Azóta tudjuk, hogy a palesztin úr, mert ő, a zsidó állam fickós elnökével ellentétben, tényleg úr, ártatlan, jámbor lélek. Igaz, egyszer tényleg követett el merényletet: húzásnál egy bal felső hatost beletört a fogóval, de más semmi – vajon miért felejtették el az emberek az olcsó hisztériát és annak áldozatát: a palesztin doktort? Ha emlékeznének, kikacagnák a legújabb történetet, a Molotov-koktél-„gyárat”, amelyet szintén lelepleztek…
Kamera mutatja a lakást: bár a lakásnak nincs címe, a „gyárosnak” nincs neve, aztán mintegy véletlenül beszédeleg a képmezőbe egy köteg tipp-topp küllemű nyilaskarszalag. Ó, Szilvásy úr, rögtön magára gondoltam! Mert ez régi bolsevik trükk. Házkutatásnál tízdollárost dugni a Petőfi-összes lapjai közé, majd „véletlenül” rábukkanni, mint bűnjelre…
Ilyesmikkel akartak félelmet kelteni? Ezzel bizonyítani, hogy menekül a nép Pestről? De hisz a négynapos ünnep miatt mentek el, kedves úr, s ezt tudták nagyon jól. Másról van szó. Fájdalmukról, hogy sosem tudnak tisztességesen nyerni, és tisztességtelenül is csak kétszer sikerült. Hazugságokkal a parlamenti választáskor, majd gumigolyókkal tavaly októberben. És ez a március 15-e is bizony zakó lett. Miért? Mert az Erzsébet hídnál kétszázezer egyenes tekintetű ember ünnepelt egyetlen árva kordon nélkül. És ez betyár kínos maguknak…
De mondok még kínosabbat. Tanulta az iskolában, s tán még emlékszik: Bécset 1485-ben elfoglalta Mátyás. Fennmaradtak a győzelmi ünnepség számlái nemcsak abból az évből, a következőből is. Tartalmaznak mindent: mibe került az étel, az ital, a zenészek hada, mennyi tűzifa fogyott négy nap alatt, és hány korlátot kellett biztonsági okból felállítani. A költségek között elég jelentős a különbség: a második év lakomájához nem kellett a környező házakban katonákat elhelyezni, és korlátokat sem raktak ki. Bécs lakói elismerték, mégsem idegen a városukban Hunyadi Mátyás.
Igazítsa, Szilvásy úr, a mostani helyzetet Mátyásé mellé. Aki mégiscsak hódító volt. Ám európai. És művelt. Meg persze remek diplomata… Mi pedig itt vagyunk egy miniszterelnökkel, aki kordont állít, kamerázza a múzeum előtti teret, és olykor mesterlövészekkel rakja tele a háztetőket, vagyis idegenebbül mozog itthon, mint Mátyás Bécsben.

Március 17., szombat
Európa bajban lehet. Nem arra gondolok, hogy még mindig nincs uniós alkotmány, vagy hogy a gyerekeket több országban törökökkel riogatják, ha nem eszik meg a spenótot – a divatiparról van szó, amely elbotlott a saját lábában.
Történt pedig, hogy nemrég bemutatót rendezett az ismert ruhatervező, Miuccia Prada, s 2007-es kollekciójának felvezetésekor a manökenek minden modellhez turbánt viseltek. Hú, lett nagy felzúdulás!
A Vogue brit kiadásának februári számában címlapra került a kérdés: Ön viselne-e turbánt? Egy másik lap Giorgio Armanit idézte, aki szerint a turbán kiemeli az asszonyok nőiességét. A hamburgi Spiegel persze rögtön megjegyezte: a kijelentést nem kell komolyan venni. Armani igen gyöngén beszél angolul, és lehet, hogy nem is ezt akarta mondani.
Eddig csak a fejkendő viselése miatt volt hisztéria Nyugat-Európában, de lám, elérte a turbánt is, és holnap, ki tudja, talán a perzsaszőnyeg vagy a törökméz következik.

Március 19., hétfő
Ha valamit utálok, az útikalauzokat biztosan. Egyrészt nehéz mind, aztán meg ott a tengernyi csalódás, ha az ember mégis magával visz egyet. Eleinte én is így tettem, de a helyszínen mindig kiderült, vagy elköltözött az idegenforgalmi iroda, vagy megváltozott a tér neve, ahol a piac van, a sörözőt pedig, melyről egy barát legendákat mesélt, éppen átépítik. Így aztán Berlinben szemétkosárba dobtam az útikalauzt, és megfogadtam, attól fogva csak térképet viszek magammal és bicskát konzervnyitóval.
Miért jutott ez eszembe? Mert Szondi György kezembe adta folyóirata, a Napút néhány példányát, s az egyikről kiderült, hogy valójában útikalauz. (No, nem olyan, mint a turistaiparé: azt ragacsos légypapírra nyomják.) A tavaly áprilisi számról van szó, alcíme Budavár, és aki ezzel indul föl a Várba, esküszöm az élő Istenre, remekül fogja érezni magát, pedig ott sok a rabló meg a turistafosztogató. Ezekkel nem kell törődni.
Máraival kell. Katona Tamással. Szakonyival, Hankó Ildikóval, Buzinkay Gézával, Hecker Walterrel: vagyis azokkal, akik képesek elmondani egy folyóirat lapjain, hol falazták be a szíveket. Mert szépen faragott követ sokfelé lát az ember, de más úgy járni-kelni, hogy tudjuk, mit beszélt Márai a Tabánról több kocsmárossal, egy nyugalomba vonult szobafestővel meg azzal az úrral, aki a rác templom mellett lakik – ez abba avat be, ami rejtelem, vagyis a turistaipar számára túlhaladott.
Gyanítom, hogy ma a túlhaladott dolgok igazán fontosak, és azért tettem az ágyam mellé a lapot, mert ilyenekkel van tele. Jó velük elaludni. Például amit Döbrentei Gábor írt százötven éve, hogy vissza kéne magyarosítani a németté lett hegy-, dűlő- és utcaneveket. Az ő javaslatára lett az Am Himmelből Tündér-hegy, a Johannesbergből János-hegy, a Reicheriedből Gazdagrét – jusson eszünkbe, ha a Döbrentei tér környékén járunk!
Nem reklám vagy lapismertetés akar ez lenni, inkább olyan szándék fölvezetése, amelyre, úgy vélem, csak felénk van példa. Mert Szondi, ha hiszik, ha nem, nagyrészt saját zsebből jelenteti meg évente tízszer a Napút folyóiratot. A szófiai magyar kulturális intézet igazgatója volt évekig, ami pénzt ott keresett, ebbe rakja be. Bolond? Az. Főhajtásra késztető csodalény? Az is. Nagy szerencsénk, hogy nincs egyedül. Nemrég hallottam, hogyan jelent meg a Jászkunság legutóbbi száma. A szerkesztő, Egri Sándor eladta a tehenét. Annak árából lett szellem és napvilág. Úgyhogy nem vagyunk elveszve, barátaim! A lámpások világítanak.

Március 20., kedd
Bármelyik orosz regényből csinálnak filmet az amerikaiak, ha tragikus is a téma, rám jön a röhögés – nem a nevetés, az más –, annyira, hogy néha a könnyemet törülgetem. Kész katasztrófa volt a Háború és béke a jó szagú, tiffanys Audrey Hepburnnel és a kőkemény Henry Fondával. Az utóbbi el akarta hitetni, hogy aki tegnap érvényes westernhős volt, ma hasonló stíllel Pierre Bezuhov lehet – hát nem lehet.
Nagyobb blamázs csak a Zsivago doktor volt, de tegyük hozzá, hogy Paszternak regénye sem ér fel az égig – döntően a politika emelte oda –, filmként pedig a derék Omar Shariffal és Julie Andrewsszal már-már nézhetetlen. Talán emlékeznek a jelenetre, amikor belépnek a rég elhagyott házba, ahol a kegyetlen orosz tél birtokba vett mindent: még a pókhálókat is jégfüzérré fagyasztotta… Na, mondom, ezt a látványt a sok csillogó üvegbrillel biztosan a Swarowski vagy egy hasonló smukkos cég szponzorálta – passzióból. Olyan is.
Bulgakov klasszikus regényével szintén próbálkozott a nyugati filmipar, az eredmény ugyanúgy kétségbeejtő. De van egy jó hírem… Film dolgában Földvári Ágnes az iránytűm, szobájába szerintem bejárása van Fellinitől Tarkovszkijig a filmvilág minden élő és halhatatlan bajnokának, tőlük tudja, mire érdemes odafigyelni. Pár napja szólt, vasárnap este adják a Duna tévében A Mester és Margarita első részét. Az oroszok készítették, és nagyon megéri odaülni a képernyő elé.
Aki olvassa, adja át.