Méltóság és aktuálpolitika

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Március tizenötödike és október huszonharmadika erőterében időről időre bizonyos emberek aggódni kezdenek az ünnep méltóságáért. Az augusztus huszadikai tűzijáték méltóságáért ők sohasem aggódnak. Miért? A tűzijátéknak tán nincs méltósága? Miért hiányzik a politikai köznyelvből az a mondat, hogy „szemléljük méltóságteljesen az augusztus huszadikai tűzijátékot”? Nyilván, mert a tűzijáték idején nem szokott balhé lenni, ha csak nem tekintjük rettenetes „balhénak” azt, amit 2006. augusztus huszadikán este Budapesten az időjárás művelt.
Szent Istvánt alkotmányünneppé ojtották a legvidámabb barakk magyar Patyomkinjai, de az államalapítás mint esemény eredeti természetét tekintve is „konformista”: letelepedés, lenyugvás, a koppányi magyarság megtagadása, kompromisszum. Belenyugvás a korabeli globalizáció – a kereszténység – realitásába. Felismerése annak, hogy ha népünk mint ország meg akar maradni, akkor szellemileg Jeruzsálemből és közjogilag Rómából kell hogy érkezzék a – krisztusi – parancs.
A szubkulturális magyar ősellenzék eretnek módon olykor emlékeztet is erre, a Szent István-i modell árnyoldalára – például a rovásírás és a törzsi magyar hiedelemkincs elvesztésére, mely kétségkívül feláldoztatott az akkori unió oltárán. Ettől szelíd a Szent István-ünnep. Mert az államalapítás a magyar nemzet constantinusi fordulata: nem forradalmi, hanem normatív toposz. Népünk a biztos hazáért cserébe lemondott arról az istenadta jogáról, hogy Európa-szerte félelmetes legyen. Aki a tűzijátékot elfogadja, közvetve a hatalom tenyeréből eszik. Aki ’48-ra és ’56-ra emlékezik, az közvetve lázad. Hát ezért szokás kizárólag március tizenötödike és október huszonharmadika méltóságáért aggódni. A méltóságteljes ünneplés ezt a forradalmi célt hivatott eleve elvenni, egyfajta pacifikáció gyanánt.
A „méltóságteljes ünneplés” minden politikai rendszerben a szervilizmus, a konformizmus jól dekódolható allegóriája. Kordont emel a nagyszerű múlt és a menthetetlenül kései jelen közé. A méltóságteljes ünneplés garantálja, hogy a helyzet most eleve más, mi több, abszolúte nincs is helyzet. A méltóságteljes ünneplés garantálja, hogy a múltból a jelenre nézvést semmi sem következhet, garantálja, hogy az egykori események nem fordíthatók le mai nyelvre, csak önkörükön belül érvényesek. Úttörő március tizenötödike: nagy költő Petőfi, holnap lesz a táncdalfesztivál.
Az ünnep méltóságáért való aggodalom mellett a másik nagy lózung az aktuálpolitikai felhangok bekeveredésétől való félelem. „Aktuálpolitikai felhangok keveredtek az ünnep méltóságába”, nyilatkoztatja ki a mindenkori hatalom, merthogy a hatalom aktuálpolitikája – saját interpretációja szerint – mindig maga a méltóság. Legtöbbször kormánypárti politikusok berzenkednek amiatt, hogy pártpolitikai célra használták ki az ünnepet.
Egy esemény, amely nem vonatkoztatható a mára, unalmas. 1848, 1956 vagy – hisz közeledik a húsvét – Urunk feltámadása épp azért érdekfeszítő, mert az ünnep erejéig és idejéig valamennyien műfordítók lehetünk, megpróbálhatjuk lefordítani a szó magasabb szellemi értelmében az egykori eseményeket mai nyelvre, azaz a mai viszonyok közt is helytálló modellekre, cselekvési formákra. A történelemkönyv tele van döglött aknákkal, érdektelen, bár hősi csatákkal és mumifikálódott fejedelmekkel. Az élő emlékezetet a regisztrált múlttól épp a mára vonatkoztathatóság, a burkolt aktualitás különbözteti meg. Jézus feltámadásából vagy a magyar szabadságharcok és forradalmak történetéből indirekt válaszok adódnak, melyeket mindig az adott kor értelmiségének és népének kell kiolvasnia.
Csak addig érdekes a múlt, amíg jóslat. A szívhez szóló történelmi és hitbéli események olvasata ezért szükségképp szimbolikus. Megbocsátható hiba, de nem jó olvasat egy az egyben helyettesíteni a múlt szereplőit és helyzeteit mai szereplőkkel és helyzetekkel. Megbocsátható és érthető hiba úgy látni, hogy a Habsburgok most az Európai Unió, Metternich most Gyurcsány Ferenc, Táncsics Mihály pedig Budaházy György álnév alatt bujkál parókában. Korántsem mindegy, hogy miképp aktualizálunk, hisz bár az ünnep méltósága többnyire a mindenkori hatalomnak fontos, azért méltóképp ünnepelni egy eseményt korántsem puszta fikció. Aktualizálni szabad, ugyanakkor a múlt nem lehet alibi, s az emlékezet az elevenség jegyében sem feledkezhet meg az eredeti esemény kortárs kontextusairól, mert a történelmietlenség a gonosz előszobája. Bizony, bizony, a történelmi emlékezetnek hasonló gondokkal kell megküzdenie, mint a Szentírás elemzőinek.
Örök teológiai probléma, hogy a Szentírásban mennyi a historikus és mennyi a divinális elem. Hogy Isten könyve meddig történelemkönyv, és honnét kezdve kinyilatkoztatás? Vajon az, ami 1848–49-ben történt, meddig egyszerű história, és honnét kezdve tanúságtevő egyetemesség? Miként kell s lehet eleink szerint cselekedni, s akként kell-e manapság cselekednünk egyáltalán? Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer. Miért haljak, s merjek-e élni? Mit szólna Petőfi az írószövetség Bajza utcai székházának agóniájához? Láncnál fényesebb kardom hova tettétek, tollam ki lopta el, szövegszerkesztő elé ki ültetett?
Megítélésem szerint a történelmi előzmény lelki társ, akit meg lehet kérdezni alkalomadtán, de az ember, a jelenkori ember, akárcsak a halálban, a döntéskor mindig maga marad.