Struccpolitika

S Z Ó L Ó

Bevándoroltatni vagy nem bevándoroltatni? Ez itt a kérdés már napok, helyesebben évek óta. Közmegegyezéses megoldásra pedig jó ideig nem számíthatunk, mert az ideológiai béklyók majd minden fontos szereplő kezét megkötik.
Igaz, ennek az írásnak nem célja aktuálpolitikai kérdéseket vizsgálni, azért azt csöndesen megállapíthatjuk, hogy egymillió ázsiai betelepítése nemhogy egyszerre, de még több évtizedes időtávlatban is eszement ötlet. Ugyanakkor a bevándoroltatást sem kellene teljesen elvetnünk. Csakhogy nem mindegy: hány ember, mennyi idő alatt, milyen összetételben, honnan. Az is kérdés, hogy mi a célunk, egyáltalán mi a magyar nemzet érdeke. Ha az, hogy ezen a 93 ezer négyzetkilométeren 2050-ben is nagyjából 10 millió ember éljen, akkor több megoldás kínálkozik. Egyrészt az átlagéletkor növekedését minden eszközzel segíteni illene, kitolódására van is némi esély, lassan araszolgatunk felfelé, de roppant bonyolult kérdésről van szó. Másrészt olyan családpolitikára van égető szükség, amely lehetővé teszi, hogy mindenki annyi gyereket tudjon vállalni, amennyit akar. Jó hír: több felmérés bizonyítja, hogy a magyar emberek átlagosan két csemetét szeretnének. Rossz hír és egyben közhely: ennyit nem tudnak vállalni egzisztenciális nehézségek miatt. Tehát a családi adózást mégsem kéne elvetni, és ami hasonlóan fontos: az időskori nyugdíjellátásnak a felnevelt gyermekek számától és iskolázottságától is függenie kéne. A most 85 esztendős Fekete Gyula író hosszú ideje mondja ezt, és senki sem tudja megcáfolni. Ám még ilyen intézkedésekkel sem tartható fenn a jelenlegi lakosságszám, úgyhogy érdemes elgondolkodnunk a bevándoroltatáson – is.
Ha „csak” azt szeretnénk, hogy a fenti intézkedések hatására mérséklődjön a népesség csökkenése, és ne omoljon össze a nyugdíj- és a társadalombiztosítási rendszer, akkor is el kell tűnődnünk azon, hogy az aktív korú magyarok 15–20 százaléka nem tud megjelenni a munkaerőpiacon. Jelentős részük cigány származású honfitársainkból áll, akiknek az integrálása valóban az egyik legfontosabb társadalmi és nemzeti érdekünk. A számukra még az ezredforduló idején kitalált oktatási ösztöndíjprogram eddig jól működött, soraikból egyre több fiatal tanul tovább. Óriási, talán jóvátehetetlen kárt okozna, ha az elmúlt fél év anomáliái után ez a támogatási rendszer teljesen ellehetetlenülne. Elemi érdekünk, hogy a magyar romák túlnyomó része adófizető állampolgárrá váljék a következő évtizedekben, illetve az szintén, hogy kettős kulturális kötődésük megtartása mellett magyar identitásuk is megszilárduljon. Ne felejtsük, legtöbbjük vallásos keresztény, ami szintén fontos körülmény korunkban.
A bevándorlás kérdését sem kerülhetjük meg. A legtöbbször határon túli nemzettársaink kerülnek ilyenkor szóba. Helyettük senki sem dönthet: aki át akar költözni Magyarországra, azt ebben kell támogatnunk, aki pedig a szülőföldjén akar maradni, azt abban kell segítenie az anyaországnak. Egy miskolci embernek sem tilthatjuk meg, hogy Sopronba költözzön. A lényeg az, hogy a magyarok lehetőleg ne egy harmadik – sejthetően nyugati – országban próbáljanak szerencsét, ahol a gyerekek, illetve az unokák anyanyelvű oktatás hiányában szinte biztosan asszimilálódnak. Ha 2050-ig szeretnénk megőrizni 10 milliós lakosságunkat, akkor – ha tetszik, ha nem – a fentiek mellett néhány százezer bevándorlóra is szükség lesz. Az biztos, hogy egymilliós nagyságú homogén – de más – nemzetiségű személyekből álló tömeg betelepítése a nemzeti érdekekkel ellentétes. Ez nem előítélet, hanem egyetemes történelmi tapasztalat. Különben is minden ország maga dönti el, kit lát szívesen. Több néhány tízezres csoport letelepítése kisebb, jó esetben elhanyagolható problémát okozhat, főleg akkor, ha hozzánk hasonló kultúrájú nemzetekben, etnikumokban gondolkodunk. Miért nem jönnek szóba még ötlet szintjén sem a latin-amerikaiak? Miért nem beszélünk például Rákóczi leghűségesebb népéről, a velünk mindmáig rokonszenvező ruszinokról, akik főként Kárpátalján élnek, szegénysorban? És miért nem próbáljuk megcélozni a moldvai csángók közül azokat, akik már kizárólag román ajkúak, de római katolikus vallásúak, és jórészt még őrzik magyar származásuk tudatát? Tényleg, miért is nem?