Szabad-e a sajtó hazánkban?

Kivánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését – így kezdődik a Landerer Lajos nyomdájában 1848. március 15-én, cenzori engedély nélkül kinyomtatott, a magyar nemzet óhajait megfogalmazó Tizenkét pont. Százötvenkilenc évvel a forradalom után más jellegű problémával néz szembe a honi sajtó: ma már elsősorban nem az a kérdés, mit lehet, hanem hogy mit tud leírni. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) megrendelésére az MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja közvélemény-kutatást végzett a magyar újságírók körében. A kutatók elmondása szerint kilencszáznegyven újságíróval készült kérdőíves interjú – az eddig lezajlott négy felmérés során (a mostanin kívül 1968-ban, 1981-ben, 1992-ben és 1997-ben faggatták a kollégákat) soha nem kérdeztek meg ennyi szakmabelit. A felmérés eredményére mindjárt visszatérünk, előbb azonban nézzük meg, hogyan viszonyul a hatalom a sajtóhoz és – azon keresztül – saját polgáraihoz.
Cenzúrázni ugyanis nemcsak tiltással, hanem elhallgatással is lehet. Magyarországon a hatalom tudathasadásos állapotban van: egyfelől ott a titkolózó állam, amely ötven évre titkosítaná a kormányülések jegyzőkönyvét; választási időszakban elhallgat közérdekű adatokat; engedi „leesni” az intézkedő rendőrök azonosítóit; és ahelyett, hogy vitára bocsátaná, titkosnak minősíti a tömeges bevándorlást javasló demográfiai tanulmányát. Másfelől roppant információéhes: a kormányváltás után azonnal lemásolja a stratégiai intézmények adatbázisait (emlékezzünk csak a László Csaba-féle Pénzügyminisztérium APEH-es adatmentésére!), és kíváncsi arra, hogy polgárai kivel és miről beszélgetnek telefonon, kikkel és miről leveleznek, és milyen internetes oldalakat és chatszobákat látogatnak rendszeresen (legalábbis ilyen, a totális lehallgatás lehetőségét biztosító törvényjavaslat készült több minisztérium bábáskodásával).
Szabad lehet-e a sajtó ebben az országban? Azon a Magyarországon, ahol a legnagyobb ellenzéki napilap lassan többkilóssá duzzadó dossziéban őrzi a minisztereknek és kormánypárti politikusoknak címzett interjúkéréseit, amelyeket vagy válasz nélkül hagynak a közpénzből fizetett hivatalnokok, vagy azzal utasítanak vissza, hogy a sajtótájékoztatókon bárki kérdezhet. Szabad-e a sajtó ott, ahol a közpénzből fenntartott közszolgálati televízióból kiutasítják a Hír TV munkatársait, vagy ahol egy párt, a liberális eszméket hirdető SZDSZ megtagadja a válaszadást ugyanennek az orgánumnak? És milyen sajtószabadság az, ahol a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő politikai államtitkár „hadüzenetet” küldhet a köztisztviselőknek, és titkosszolgálati eszközöket helyez kilátásba a közérdekű adatok kiszivárogtatóinak leleplezésére?
És most térjünk vissza a tanulmányra, amelyet elkértünk volna a MÚOSZ-tól (amelynek évek óta fizető tagja a szerző), de nem adták ide, mert egyes részei nem publikusak, és állítólag majd könyv is készül belőle. Így kénytelenek vagyunk arra hagyatkozni, amit a szervezet honlapján találunk a kutatásról. Ezek szerint az elmúlt tíz évben gyökeres átalakulás ment végbe a szakmában. Amíg az 1997-es adatok szerint „nagyon elöregedett” volt a szakma, addig ma egyre több a fiatal újságíró (csaknem harmaduk 30 év alatti), az átlagéletkor pedig öt évvel csökkenve jelenleg 39 év. Nőtt a nők aránya, így megnyugodhatnak a harcos feministák: Finnország és Spanyolország kivételével másutt kevesebb újságírónő van a pályán, mint nálunk. A médiamunkások jelentős része diplomás, minden másodiknak van kommunikációs vagy médiaszakos végzettsége.
Az eredmények szerint a politikusok igen aktívan igyekeznek befolyásolni a sajtóorgánumokat. Másfél évtizede volt a legjobb a helyzet a hazai újságírók autonómiája terén, a tavaly nyáron készült felmérés szerint száz válaszadóból negyvenhárom találkozott már politikai, hetvenhárom pedig gazdasági nyomásgyakorlással. Ha megnézzük a honlapon közzétett adatokat, az is kiderül, hogy elsősorban a napilapok és a televíziók munkatársai vannak politikai-gazdasági nyomás alatt. Az újságírók – vagy szerkesztőségük – majdnem harmadát legalább egyszer-kétszer, nyolc százalékukat pedig rendszeresen fenyegették már meg, hogy ne közöljenek egy anyagot.
A 90-es évek elejéhez képest az MSZP támogatottsága a médiában dolgozók körében az 1994-es emelkedéssel együtt is csökkent, méghozzá annyira, hogy jelenleg az 1992-es szintnél alacsonyabb. Az SZDSZ esetében ezzel ellentétes irányú mozgást láttak a kutatók: 1997 volt a mélypont, azt követően a liberálisok támogatottsága javult. Az újságírók között négyszer-ötször nagyobb szavazótábora van a liberális pártnak, mint a teljes népességen belül. Az eredmények szerint nő a konzervatív világnézetűek aránya, a pályakezdők között háromszor, a 30–40 évesek körében pedig kétszer akkora a Fidesz támogatottsága, mint a szocialistáké.
Megkérdezték a különböző politikai beállítottságú újságírókat arról is, hogy szerintük van-e sajtószabadság Magyarországon. Bár érdekesen skatulyázták be az embereket, az eredmények így is figyelemre méltók. Még a baloldali-liberális kollégák többsége (55 százalék) is úgy gondolja, hogy nincs vagy csak részben szabad a sajtó. A baloldali-konzervatívok (!) hetvenhat százaléka véli ugyanezt, miközben a jobboldali-liberálisok (!) negyvennyolc százaléka szerint a médiában teljes szabadságban dolgozhatnak az emberek. A jobboldali-konzervatívok között akad a legkevesebb (tizenkilenc százalék) azokból, akik azt gondolják, itthon minden rendben van a sajtószabadság terén.
Vásárhelyi Mária szerint ha nem változik ez a trend, az újságírás 10-15 év múlva Magyarországon – ellentétben a hazai hagyománnyal és a nemzetközi gyakorlattal – „alapvetően jobboldali, konzervatív szakma lesz”. E sorok írója megkérdezte volna Vásárhelyit a felmérés módszertanáról, de ő a Magyar Nemzetben róla eddig megjelent írások hangvételére és tartalmára hivatkozva nem kívánt nyilatkozni. Ezután a MÚOSZ elnöki titkárságától kérdeztük meg, hogy mennyire tekinthető reprezentatívnak a megkérdezett minta, és arra is kíváncsiak voltunk: mivel az újságíró-iskolákban csak elvétve találni magát konzervatív beállítottságúnak tartó előadót (és ez magyarázat lehet a médiamunkások SZDSZ iránti szimpátiájára), a kutatók szerint mivel magyarázható a konzervatív világnézetűek arányának emelkedése. A válasz így szól: a mintakeretet a KSH 2000. évi teljes körű népszámlálásának adatai, valamint egy általuk összeállított média-adatbázis alapján alakították ki. Mindezeket figyelembe véve a 940 fős minta reprezentatívnak tekinthető, mivel minden hetedik újságíró bekerült. Az adatgyűjtés kérdőív segítségével, személyes megkérdezés útján történt egy másfél órás interjú során.
„A fiatalok konzervatív, jobboldali irányba történő elmozdulása és radikalizálódása társadalmi jelenség Magyarországon (és bizonyos értelemben Európában is). Egy olyan, társadalmilag az átlagosnál aktívabb réteg esetében, mint az újságírók, érthetően erőteljesebben mutatkoznak meg ezek a tendenciák. Emellett ebben bizonyára szerepet játszik a médiaképzés és a médiapiac átalakulása is. Egyrészt jelentősen megnőtt a kifejezetten jobboldali-konzervatív képzési intézmények szakember-kibocsátása, másrészt számottevően emelkedett az ilyen irányultságú médiumok száma is, ami komoly felvevőpiacot jelent a fiatalok számára” – írták nekünk a MÚOSZ-ból.
De aligha erről van szó valójában. Sokkal inkább arról, hogy ezzel a felméréssel még szorosabbá zárják a baloldali-liberális újságírók politikai összetartását egy olyan időszakban, amikor mást sem tehetnek, mint magyarázzák a magyarázhatatlant.