Szögek a szoborban

Nászutunkat 1971-ben a Székelyföldre szerveztem, amikor még nem volt divat Erdélybe utazni. Feleségem rokonai a Hargita megyei Siklódon éltek, abban az Árpád-kori faluban, amelynek külvilágtól elzárt népe féltő gonddal őrzött a falu közepén egy turulmadaras emlékművet, amelyet a honfoglalásunk ezeréves emlékére emeltek. Emlékszem Samu bácsi kifogyhatatlan anekdotáira. Elmesélte, hogy gyerekként tanúja volt a szobor építésének, majd Trianon után a lerombolásának. Húsz évig egy barlangban őrizték a szimbólumot, majd Erdély visszacsatolása után újra a helyére kerülhetett. A vesztes második világháború után ismét a bevonuló román csapatok pusztításának áldozatává vált az emlékmű. A siklódiak a turult a talapzatba betonozták, nehogy elhurcolják onnan. De hasonló élmény volt barangolásaink során Tivadar atyával, a katolikus pappal Kozmáson megmászni a hegyet, ahol egy eldugott kis tisztáson állt kőből faragva egy negyvennyolcas honvéd, szuronnyal a kezében. Az emlékművet Kossuth-címer díszítette. Ilyet ritkán lehetett akkoriban látni. Az emlékezet szerint a vörös sipkások ezen a hegyoldalon verték vissza a betolakodó osztrák csapatokat. Friss mezei virágokból kötött csokrok vették körül a talapzatot, és egy szalmakalapos székely ember a júniusi melegben éppen körbekaszálta a környékét. Tivadar atya és a szorgoskodó atyafi is bizonygatta, ezt az emlékművet Kozmás lakosai tartják rendben önkéntes alapon.
Nagy hatást váltott ki a MOM Művelődési Központ nézőterén Csallóközi Zoltán és Balogh László nemrég vetített dokumentumfilmje, a Szoborsorsok. A négyrészes alkotással – Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék – nem kisebb feladatot vállaltak magukra, mint azt, hogy szinte minimális támogatással hosszú évek alatt felkutassák elpusztított és még meglevő szobrainkat. A trianoni döntés után ugyanis a területek új gazdái kiterjesztették ellenszenvüket a magyar tárgyi emlékekre is. Sorra döntötték le, robbantották fel, rongálták meg a több száz szobrot. Vagy éppen csak áthelyezték egy kevésbé forgalmas helyre, netán a raktár mélyére. A kisantant új hatalmasságainak szemében a legnagyobb szálkának az ezredéves, valamint a szabadságharcos emlékművek, Kossuth és a szabadságharc tábornokainak szobrai bizonyultak, de nem kímélték a Habsburgokat sem. A filmből megtudjuk, hogy 1921 februárjában Karafiáth Jenő megrázó beszédben interpellált emlékeink védelmében az országgyűlésben, minekutána a Magyar Tudományos Akadémia átirattal fordult a világ tudományos akadémiáihoz, hogy felhívja a figyelmet a barbár tettekre. A rendszerváltozás utáni években az is egyértelművé vált, hogy az utódállamok magyarsága büszke nemzeti múltjára, s sokak veszélyeket is vállaló törődésének köszönhetően számos, már-már elveszettnek hitt alkotást újra felállítottak.
Csallóközi Zoltán és Balogh László filmjei nemcsak dokumentumértékűek, ismeretterjesztők, nemcsak múltunk egy-egy szeletkéjét tárják elénk: megrázóak a korabeli fényképek, a lelkes arcok, nagy hatású a millennium éveinek építkezési láza, s a történelmi Magyarország lakosainak vágya a fennmaradásra. A négyrészes filmből csak az első kettőt vetítették. Az Erdély című fejezet természetesen kiemelkedő helyen foglalkozik Kolozsvár díszével, Fadrusz János Mátyás-szobrával, amely máig állandó veszélynek van kitéve. A Mátyás-szobor körüli közismert kálvária részletezése helyett olyan elpusztított, majd helyreállított néhány szoborra hívnám fel a figyelmet, amelyet a magyar közönség kevésbé ismer. Ilyen volt a Kárpátok őre faszobor, amely Kolozsvárott a városháza előtti járdaszigeten állt az első világháború végéig. Szeszák Ferenc alkotását 1915 augusztusában leplezték le. A belevert szögek megváltásából befolyt pénzt az elesett kolozsvári hősök családjának segélyezésére fordították. Lerombolásának történetét Wass Albert drámai leírásából ismerjük. A román katonák előbb szétoszlatták a szobor körül betlehemező gyerekeket, majd felrobbantották a Kárpátok őrét. A szobrot soha nem állíthatták helyre.
Köllő Miklós Petőfi-szobrát 1897. július 31-én leplezték le a segesvári várban. Mivel 1919-ben a lerombolás veszélye fenyegette, az anyaországba menekítették. A Petőfi-szobor most a film tanúsága szerint Kiskunfélegyházát díszíti. Gyönyörű filmkockák mutatják Székelyudvarhely egyre szépülő városát. A városvezetés nagy gondot fordít emlékeinkre, igyekszik feledtetni a pusztítást. Annak idején a bevonuló román katonák azonnal ledöntötték a 82. gyalogezred első világháborús emlékművét. De a Vasszékely újra áll. Kétezerben eredeti szépségében visszaállította a város.
Brassónak ez nem sikerült. Az 1896. évi VIII. törvény a honalapítás ezredik évfordulójának megörökítésére alkotandó művekről rendelkezett. Az ország hét különböző pontján felállított emlékek egyike, a huszonegy méter magas dór oszlop tetején álló Árpád korabeli vitéz kőből faragott alakja Brassó felett, a Cenk 760 méter magas ormáról tekintett az annak idején innen nem messze húzódó határon át Románia felé. A film alkotói az eredeti képet és a jelenlegi állapotot is rögzítették. Az oszlopot 1916-ban az Erdélybe betörő román csapatok robbantották fel, maradék köveiből még ma is találunk néhányat a tetőn.
A szomorú történet folytatódik a filmsorozat második részében a Felvidéken. Ugyanezt a pusztítást láthatjuk Dévénynél is, Magyarország nyugati határszélénél, a Duna és a Morva összefolyásánál, ahol cseh legionáriusok szintén lerombolták a huszonegy méter magas oszlopot, Árpád vitézének kőből faragott szobrát. A gyűlölet, a történelemismeret hiánya, a kisebbrendűségi érzés ugyanúgy a magyarság történelmi műemlékei ellen fordította a szlovákságot, mint ahogyan ez Romániában történt. A több mint ötven felvidéki szobor sorsát felkutató filmből csak néhányat említünk. A pozsonyi Duna-part ékessége volt Fadrusz János munkája, Mária Terézia királynő fehérmárvány szobra a koronázási domb helyén, ahol a megkoronázott királyok a kardvágást tették meg. Sötét gránittalapzaton emelkedett a szobor kétszeres életnagyságú alakjával, a Duna-part felől, Vitam et sanguinem felirattal. A királynő fején Szent István koronájával ült a büszke ménen, jobb oldalán harcban edzett magyar vitéz állt a magasra emelt kardjával. A magyargyűlölettől elvakult cseh legionáriusok 1921-ben kalapácsokkal, két nap megfeszített munkával szétzúzták az emlékművet. Csallóközi Zoltán és Balogh László Pozsonyban megkeresték kamerájukkal a Mihály utcában magasodó, Martinelli által tervezett épületet (1756), ahol a XIX. század első felében a magyar országgyűlés ülésezett. Egy márványtábla emlékeztetett a reformkor nagy eseményeire. A táblát leszerelték, helyére Ludovít Stúr emléke került.
Rozsnyó szoborpusztítását és -mentését is rögzítette a stáb. Kossuth Lajos csaknem három méter magas bronzszobrát először 1907-ben állították fel a város főterén. Róna József művét 1919-ben döntötték le a cseh legionáriusok, de az első bécsi döntés (1938) után újra felállították. 1945-ben ismét ledöntötték. Ekkor a Kossuth-szobor elkerült a bányászati múzeum kazánházába, majd a rozsnyói múzeum kertjébe, ahol 1990-ben harmadszor is ledöntötték. Végül a szobor 2004 februárjában – Kossuth karja észak felé mutat – kapott végleges helyet a bányászmúzeum előtti téren.
Elpusztított emlékeink nyomába eredtek az alkotók, de az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki barbár dúlást tanúsító film egyelőre dobozban van. Ígéreteket kaptak a sorozat levetítésére, de tényleges megállapodás nem született egyetlen tévészerkesztőséggel sem, kivéve a Hír Televíziót, ahol részleteket mutattak be a filmből. Pedig közelmúltunkról, nemzetismeretünkről szinte mindent elmond ez a négyrészes dokumentumfilm. Csallóközi Zoltán és Balogh László végül is arra a következtetésre jutottak munkájuk során, hogy a vakolat alól előkerülő emléktáblák, a nyolcvanévi rabságból, a pincék mélyéről kiszabaduló szobraink, a helyükre visszakerülő emlékek mind amellett szólnak, hogy a nemzet csak azt veszítheti el, amiről önként lemond. Sylvester Lajos erdélyi író a háromszékiekről fogalmazta meg az alábbi sorokat, de egész nemzetünkhöz szólnak: „Ha tárgyi emlékeket igyekeztek is tönkretenni, szobrokat döntöttek le, emléktáblákat, sírhelyeket gyaláztak meg, a dacos ellenállás következménye volt, hogy még makacsabbul kapaszkodott történelmének és nemzetépítő fordulópontjaihoz a nemzet jelesebbje.”