Hogyan keveredik bele Franciaország ebbe a majd harmincesztendős olasz terroristaügybe? A választ a közelmúlt politikájának tanulmányozásában leljük. A hetvenes–nyolcvanas években dühöngött az olaszországi terrorizmus: több ezer merényletet követtek el és százszámra gyilkosságokat az olyan marxista, maoista csoportok, mint a Vörös Brigádok, a Munkásautonómia és számtalan más, kommunista felkelést vizionáló csoportosulás. A nyolcvanas évek kezdetétől az olasz hatóságok ezrével ítélték el aktív fegyveres részvétel vádjával az ilyen szervezetekben tevékenykedőket. Mindezt tetézte a szélsőbaloldali ideológia tarthatatlansága, ami miatt a terrorizmus támogatottsága minimálisra zsugorodott. Róma végül túlélte a lövöldözések miatt csak „óloméveknek” nevezett esztendőket.
A francia baloldal 1981-ben kormányra jutott François Mitterrand szocialista államfő vezetésével. Kétségtelenül gondot jelentett a párizsi kabinetnek a határon át Franciaországba szökő itáliai terroristák ügye, elvégre korábban olyan nézeteket vallottak, mint olaszországi elvtársaik. A szép számmal érkezők visszatoloncolása a hazai baloldali támogatottság elolvadását jelentette volna. Így Párizsban jó ideig úgy tettek, mintha nem látnák, mi történik hazájukban, ahonnan a volt itáliai terroristák továbbmehettek – elsősorban – dél-amerikai államokba, amelyekben akkoriban még nem működött kiadatási egyezmény Olaszországgal.
Sokáig nem volt fenntartható ez a „vakság”, ezért 1985-ben Mitterrand elnök meghirdette világos követelményeken nyugvó doktrínáját: az az olasz terrorista, aki vállalja, hogy felhagy eddigi tevékenységével, menedékre lelhet Franciaországban. Ám további két feltétele is volt a kiadatás elkerülésének: ha az adott személy nem követett el gyilkosságot, illetve nincs ellene végrehajtandó ítélet. Sajtóértesülések szerint jelenleg mintegy 140 volt olasz terrorista éli békés életét Franciaországban.
Ám a doktrínával volt egy kis gond: az ugyanis politikai állásfoglalás, és semmi köze az igazságszolgáltatáshoz, amely, mint tudjuk, a politikától gondosan elválasztva működik a fejlett demokráciákban. Talán XIV. Lajos, a Napkirály adhatott volna ki ilyen rendeletet, ám manapság igencsak aggályos egy efféle döntés. Ennek ellenére 2004-ig kellett várni arra – miközben bal- és jobboldali kormányok jöttek és mentek –, hogy épp Cesare Battisti ügyében megkezdődjön a párizsi kiadatási eljárás az olasz hatóságok kérésére. A volt terroristának természetesen esze ágában sem volt megvárni kitoloncolását és biztos olaszországi bebörtönözését, egyszerűen lelépett Párizsból, ahol majd másfél évtizeden át élt. Arról nem is szólva, hogy eleve el kellett volna buknia a nevezetes doktrína két utolsó feltételén. Battisti 1981-ben börtönből szökve érkezett Franciaországba, tehát volt ellene ítélet. A későbbiekben az olasz hatóságok négy gyilkosságban találták érintettnek, amelyből kettőt a bíróság állítása szerint maga követett el a hetvenes évek végén. Tehát vér tapadt a kezéhez. Ezekért a bűncselekményekért – távollétében – 1995-ben jogerősen életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték hazájában.
Az 1990-től Párizsban tartózkodó Battistinek, aki házmesteri tevékenységén túl számos sikeres bűnügyi könyvet írt, sok barátja volt a francia művészeti körökben. A védelmére szervezett baráti kör 2004-ben fellármázta az egész francia sajtót, hogy így próbáljon nyomást gyakorolni a kiadatásáról döntő igazságügyi szervekre. Kikből áll ez a baráti csoportosulás? Írók, filozófusok, színészek, sőt meghatározó politikusok alkottak és alkotnak védelmi hálót Battisti körül. Guillaume Perrault, a jobboldali Figaro újságírója könyvet írt a Battisti-nemzedékről ugyanezzel a címmel. Ők, a francia baloldalnak ez a része a hatvannyolcasok közül került ki, akik nem mertek az erőszak útjára lépni, akik mindig valamiféle ámulattal követték azokat a híreket, amelyek Olaszországból érkeztek. „Mindannyian valaha szélsőbaloldali szervezetekhez vonzódtak” – állapította meg Perrault, aki szerint Battisti számukra kifejezi a francia baloldal egy részének rossz lelkiismeretét, ezért próbálnak most mindent megtenni „ártatlan hősük” megmentéséért.
„Mint ő, mi is átsodródhattunk volna az erőszak útjára” – tárulkozott ki Battisti egyik pártolója. A letartóztatás ezért válthatott ki ilyen nagy visszhangot Franciaországban, ugyanis a párizsi házmester a be nem teljesült forradalmi álmok jelképévé vált. Olaszországban a baloldal már rég leszámolt az erőszakkal, elhatárolódott tőle, és lemondott róla. Míg Franciaországban létezik a szélsőbaloldalnak olyan része, amely anélkül isteníti az erőszakot, hogy átélte és megtapasztalhatta volna a terrorizmus borzalmát – vonta le a következtetést a Figaro újságírója.
A támogató csoport tagjai szerint Battistit az olasz hatóságokkal vádalkut kötő egyik fogoly hamis tanúvallomása alapján ítélték el. A Battistit védők közül nem egy úgy próbálja beállítani az olasz bíróságot, rendőrséget, ügyészséget, mint fekete ingesek, Mussolini-hívők hadát, amely biztosan elítéli Battistit. Szemernyit sem változtat megítélésükön, hogy a baloldali Prodi-kormány igazságügy-minisztere üdvözölte a francia és az olasz szervek „briliáns” együttműködését, amely Battisti elfogásához vezetett.
A francia Express hetilapnak adott korábbi interjújában a milánói főügyész helyettese alaptalannak, a közvélemény megtévesztésére alkalmas manővernek nevezte az olasz terrorista ártatlanságára vonatkozó feltételezést. „Battisti bűnössége bizonyítékokon alapszik” – mondta Armando Spataro. Saját kezűleg ölt meg egy rendőrt és egy foglárt 1978-ban és 1979-ben, a tettek elkövetését Battisti kitartóan tagadja. Ezenkívül két gyilkosságról is ő döntött mint a Kommunizmus Proletárhadserege nevű szervezet egyik vezetője. Egy napon kellett meghalnia egy milánói ékszerésznek és egy velencei hentesnek, mert nem akarták megfizetni a „forradalmi adót”, ami miatt a „proletároknak” rabolniuk kellett, hogy megéljenek. A milánói ékszerész meggyilkolásánál jelen volt annak nevelt fia is, aki gerinclövést kapott, és egész életére megbénult. Az olasz fiú könyve, amelyben beszámol a merényletről és azt követő életéről, franciául soha nem jelent meg.
Bármi, ami ezekben a napokban érinti Franciaországot, nyilván így vagy úgy összefüggésbe hozható az egy hónap múlva sorra kerülő elnökválasztással. A baloldal ugyancsak bajban van a Battisti-üggyel: kínos magyarázatokat kell adnia, vajon miért találkozott az év elején a Szocialista Párt főtitkára, François Hollande, sőt még a közvélemény-kutatásokban épp most előretörő centrista UDF vezetője, François Bayrou is a Battistit védelmező baráti csoportosulás első emberével, Fred Vargasszal.
Ám a legjobb védekezés a támadás, jól tudják ezt Franciaországban is. Sarkozy választási ajándéka, Sarkozy nagy fogása, Választási letartóztatás, Battisti az áldozat – ilyen és ehhez hasonló címekkel jelentek meg a lapok hétfőn reggel Franciaországban. Voltak olyan hírmagyarázók is, akik Nicolas Sarkozy belügyminiszter kiváló időzítését látták a brazíliai letartóztatásban, hogy ezzel is növelje esélyét az elnökválasztási kampányban. A belügyminiszterségtől napokon belül megváló Sarkozy, a jobbközép UMP elnökjelöltje nagy dobással akarta emlékezetessé tenni távozását a belügy éléről – valóban sokaknak ez a véleményük. Azt természetesen Sarkozy sem tagadja, hogy tudomásukra jutott a Franciaországból megszökött Battisti tartózkodási helye, amiről értesítették az olasz és a brazil hatóságokat. Francia ügynökök is jelen voltak Rio de Janeiró-i letartóztatásánál, amikor Battisti az őt támogató bizottság pénzküldeményét akarta átvenni egy francia nőtől. Hogy választási trükkről van-e szó, azt mindenki eldöntheti saját maga.
Olaszország azonnal kérvényezte a Brazíliavárosba átszállított Cesare Battisti kiadatását, amely szakértők szerint fél éven belül megtörténhet. Francia részről csupán enyhe vádat, a rendőrségi felügyelet megsértését tudták volna felhozni ellene. Újra kell tárgyalni Battisti ügyét – most ettől hangos a francia baloldal, ugyanis Olaszországban létezik egy törvény, amely szerint nem veszik elő újra a pert, így a vádlottal szemben a távollétében meghozott ítéletet kell alkalmazni. A Battisti-védők már az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik határozatára hivatkoznak, amely szerint nem ugyanaz az ítélet születik meg a vádlott jelenlétében, mint távolmaradása esetén. Vagyis harc „az utolsó töltényig”, ahogy azt a volt olasz terrorista egyik regénye címéül választotta.
origo.hu
Megérkezett a magyar eper – ennyibe kerül idén a kedvenc gyümölcs
