Majd ezer ember dolgozik itt. Megérdemelnék, hogy eddigi tevékenységükért köszönetet kapjanak, azt mondják nekik: amit eddig tettetek, becsületes munka volt – mondja doktor Nagy Zoltán, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) főigazgatója. A magyar egészségügyi reform egyik fő vesztese a Szabolcs utcai kórház mellett a Lipót, szakterületén a legnagyobb, legöregebb és legtekintélyesebb intézet. Nemcsak a telephelyet zárják be, hanem az intézményt is. Persze nem biztos, hogy a betegeknek éppen azon a negyvenhat hektáros, szigorú műemléki védettséget élvező területen kell gyógyulniuk, miért ne tehetnék ezt a fővárosi Nyírő Gyula Kórházban, az Amerikai úti idegsebészeten vagy épp Kerepestarcsán, ahogyan ezt az intézményracionalizálási programban szépen leírták. Csakhogy a reformlázban papíron rakosgatják az ágyakat és a betegeket, azután kiderül, hogy a valóságban semmi sem stimmel. Itt új épületet kellene felhúzni három hónap alatt, ott egy épp elkészült sebészeti osztályt megszüntetni, hogy beférjenek a pszichiátriai és neurológiai betegek. Az egész valójában olyan, mint a tévedések vígjátéka, csak már senkinek nincs kedve szórakozni.
A Lipót gyors megszüntetésének többféle magyarázata van. Az első és legkézenfekvőbb kétségkívül az ingatlanüzlet lehetősége. A harmincmilliárdosra taksált negyvenhat hektáros terület kívánatos lehet olyan befektetőknek, akik elegáns magánszanatóriumot vagy öregek otthonát alakítanának ki benne. Hiszen az egyre öregebb társadalomnak valahová majd el kell helyeznie a nagyszülőket. Kérdés, van-e realitása az ingatlanüzletnek, beválthatja-e a kormány bevételi álmait? A Hűvösvölgyi út mentén lévő ingatlanegyüttes parkostul, főépületestül kiemelt műemlék, díszkertjét ugyanaz a kertész tervezte, aki a schönbrunni kastélyét. Tehát minden változtatási tervet egyeztetni kell a műemlékesekkel. A második kerületi önkormányzat 2005-ben elkészítette a terület rendezési tervét, amely szerint az ingatlant nem lehet megosztani, leválasztani, és csak egészségügyi célra lehet hasznosítani. Tehát nem lehet belőle gyógyszálló sem, csak kórház, a terület beépíthetősége pedig erősen korlátozott. Mindehhez járult most, hogy a kerület képviselő-testülete egyhangúlag változtatási és építési tilalmat rendelt el az OPNI (valamint a Budai Gyermekkórház) területére, tehát a leendő befektetőnek gyakorlatilag nincs mozgástere. Hogy ez bölcs döntés-e, vagy az érzelmek felülírták a rációt, majd elválik. Ha ugyanis a kórháznak mindenképpen költöznie kell, nem lehet cél, hogy a műemlék gazdátlanul álljon, s végül széthordják.
Nyilvánvaló tehát, hogy a területen nem lehet lakóparkot építeni a dolgok mai állása szerint, csak a meglévő épületekkel gazdálkodni, azokat alakítani, felújítani. Ennek legkisebb összege, mivel a Lipót felújítására, karbantartására az utóbbi időben nem jutott, négymilliárd forintra tehető.
*
Hogy eladása mekkora üzlet, majd elválik. Hozzáértők nem számítanak jelentős érdeklődésre: az OPNI Völgy utcai villájára majd tíz éve nincs vevő, és régóta üresen áll a szabadság-hegyi Eötvös utcában a volt III. Számú Belgyógyászati Klinika épülete. Pedig mindegyik értékes budai ingatlan, olyan helyen fekszik, ahol már nem lehet üres telket vásárolni. S ha a kormányzat valóban dobra veri a belvárosi minisztériumok épületeit, óriási túlkínálat lesz a piacon. Nem kizárt tehát, hogy a remélt nagy kaszálás elmarad, a megürült épületek pedig a jelenleginél is rosszabb állapotba kerülnek.
Történelmi tény, hogy a magukat baloldalinak valló kormányok sajátos módon gondolkodnak az ingatlanok tulajdonáról és tulajdonságairól. A szocializmus idején államosították az értékes épületeket, hogy odaadják maguknak vagy hűséges szolgáiknak. A Budai Gyermekkórház, amely most szintén megszűnik, ötven évvel ezelőtt, 1956 novemberének első napjaiban Nagy Imre miniszterelnök rendelkezésére jött létre. A Rózsadombon szétszórtan álló hét államosított, majd az ÁVH tulajdonába került villát minősítették át Heine–Medin Utókezelő Kórházzá. A kastélyokból, kúriákból magtárak, téeszközpontok, szociális otthonok lettek, az senkit nem érdekelt, hogy az épületek alkalmatlanok az adott célra. Most meg még azt is eladják, amit a köz szerzett. Funk Sándor addiktológus Requiem a Lipótért címmel olvasói levelet tett közzé a Népszabadságban. Ebben olvashatjuk: „Most egyszerre csak kiderült, hogy ez az immár 140 éves intézet, amit az (elme)betegeknek épített nem kevés áldozattal Magyarország népe, nem alkalmas többé elmekórháznak. A Lipót nem jó már Lipótnak. Mivel azonban annak semmi más sem jó – de amúgy sem akar senki új Lipótot építeni –, nem lesz többé Lipót. És olyan magyar pszichiátria sem, mint azelőtt bármikor.”
Az augusztus 20-i viharban a főépület előtt lévő díszkertben kettéhasadt Sisi királyné fája. Rossz ómen, mondták az intézetben.
Nagy Zoltán főigazgató szerint már tudomásul vették, hogy költözniük kell. Abba azonban nehéz beletörődni, hogy feldarabolják az intézetet, és ezzel halálra ítélik azt a szakmai munkát, amelyet világszerte elismernek, értékelnek, figyelemmel követnek. Nem egyszerűen fizikai szétválasztásról van ugyanis szó, hanem olyan szakmai modellváltásról, amelyik ellentétes a pszichiátria magyar gyakorlatával, sőt még korszerűnek sem tekinthető. Az angolszász modell, felfogás a pszichiátriát inkább a szociálpszichológiával, pszichológiával, a neurológiát pedig az idegsebészettel társítja. Magyarországon azonban a német modell honosodott meg: a pszichiátria és a neurológia egymás mellett, egymással összedolgozva működött. Ezt készülnek most szétválasztani. A baj csak az, hogy már az angolszász országokban, Amerikában, Kanadában, illetve Hollandiában vagy Svédországban sem távolodóban, éppen hogy közeledőben van egymáshoz a két terület, mivel 1990 és 2000 között a pszichofarmakológia óriásit fejlődve kijelölte a helyüket az organikus orvoslásban. A kutatók feltárták azokat az agyi pontokat, amelyek egyes pszichiátriai elváltozásokért – skizofrénia, depresszió, kényszerbetegségek – felelősek. Így lehetővé vált a gyógyszeres kezelésük. Tehát a depresszió ma már organikus betegségnek minősül, vagyis neurobiológiai elváltozásnak. Gyógyításához szükség van a gyógyszerek mellett a pszichiátria tapasztalataira, módszereire is. Szétválasztásuk most nemcsak a német modell hazai gyakorlatának végét jelenti, hanem azt is, hogy egy tizenöt–húsz éves, az angolszász országokban a nyolcvanas években érvényes gyakorlatot készülnek meghonosítani.
Ahhoz azonban, hogy a szakma érvelhessen, hogy ne olyanok döntsenek a jövőjéről, akik nem értenek hozzá, és csak számoszlopokat, megtakarításokat látnak, szóba is kellene állni vele. Ez ma nem gyakorlat. Figyelemre méltó, hogy az országos egészségügyi intézmények közül szerencsére nem sok szűnik meg, más kórházakban volt annyi érdekérvényesítő képesség, hogy lefogják a nagy takarító kezét. Ennek magyarázata, hogy Magyarországon a pszichiátriának rossz a társadalmi elfogadottsága. A nyugati társadalmak befogadók, türelmesek a különféle viselkedési anomáliák iránt, a tolerancia kelet felé haladva egyre csökken, az előítéletek erősödnek.
– A kardiológia, a szívsebészet az valami! A lüktető szív, a keringő vér az látvány! – mondja Nagy Zoltán. – A skizofrénia gyógyítása nem ilyen látványos, így nincs is akkora társadalmi elismertsége. A romantikus orvoslásfelfogás szerint a gyógyítómunka visszaadja az egyént a társadalomnak, ugyanolyan hasznos tagja lesz, mint a betegsége előtt volt. Ha azonban valakinek az agya betegszik meg, tehát az a szerve, amelyikkel gondolkodik, soha nem lesz teljes értékű. Ez az ideg-elme gyógyászat nagy drámája.
Csak a hátsó ajtón mernek bemenni a Lipótba a politikusok is.
Az utóbbi időben sok támadás érte a pszichiátereket – nem csak a szcientológiai egyház részéről –, hogy a nagy gyógyszercégek érdekei szerint a legdrágább gyógyszereket használják, és a haszon meg sem közelíti a befektetést. Az új generációs gyógyszerek valóban drágák, de hatékonyak is, forradalmat hoztak a gyógyításban. A „reformszemlélet” szerint azonban az olcsó is ugyanolyan hatékony, mint a drága, e tekintetben a pszichiátria valóban pazarló ágazat. A politikai vezetés mindamellett egyre érzéketlenebb a sokasodó mentálhigiénés és szociálpszichológiai problémák iránt. Nincs országos drogprogram, drog és alkoholizmus elleni stratégia, az öregedő társadalomban a demencia, a szellemi hanyatlás mind több embert érint. A főigazgató nem tagadja, ha a szakma erősebb ellenállást tanúsít, ha hangosabban érvel, talán elkerülhető lett volna az OPNI megszüntetése. Csakhogy az elmegyógyászi szakma is megosztott. Nagy Zoltán szerint most megszűnik az országos rálátás a területre, az egyetemek, kórházak régióban gondolkodnak. Míg egy országos intézmény a ritka kórképekre is fenntarthat egy osztályt – hiszen ez egyszázalékos gyakoriságú betegség esetében is száz beteget jelentett az országban –, a régiókban mindez eloszlik. A felismeréséhez, gyógyításához szükséges szakértelem pedig korlátozott.
A magyar kórházi reform alapkérdése az volt, megfelel-e az igényeknek a jelenlegi kórházi szerkezet. A döntéshozók úgy ítélték meg, hogy a rendszer pazarló, sőt pazarlásra ösztönöz, hiszen a kórházak abban érdekeltek, hogy megtöltsék ágyaikat, miközben a korszerű orvoslás már a járóbeteg-rendelést, a rövid kezeléseket is lehetővé teszi.
– Ma a pszichiátriai gyógyítás is nagyrészt a rendelőkben zajlik, nem kell már annyi ágy, nem kell nagy intézmény – mondja Nagy Zoltán. – Az aktív ágyak mellett nálunk is sok rehabilitációs és krónikus ágy volt. A krónikus beteg pedig valóban nem kórházra, hanem szociális ellátásra szorul, csakhogy a szociális háló nálunk lyukas.
Majd lesz magánpénzből, vigasztalhatjuk Nagy professzort. Legfeljebb a rászorulók nem tudják megfizetni.
A Lipót mai állapotában túl nagy és túl lerobbant ahhoz, hogy védhető legyen. Védelmet csak a műemlékesektől kapott, a gazda, az állam azonban nem adott pénzt rekonstrukcióra, az 1991–92-ben épült egyetlen újnak mondható épület, a központi konyha pedig háromszor akkora, mint kellene. Csak állagmegőrzésre szükség lenne 1,2–2 milliárd forintra, felújításra legalább négy–öt milliárd. A nyílászárók 140 évesek, az esőcsatorna hossza tizenhat kilométer, a könyöklők hetven százaléka még eredeti. A kórházépület 33 ezer négyzetméter, a telek 46 hektár, egy része erdő, amelyet nem lehet beépíteni. Nagy Zoltán két éve – még Rácz Jenő egészségügyi miniszter jóváhagyásával – hasznosítási tervet dolgozott ki, amelyben leírta: a főépületben megmaradna a kórház, a mögötte lévő infrastruktúrára építve pedig öregek otthonát alakítanának ki, amiből bevétel keletkezne. Így lehetne finanszírozni a kórházfejlesztéseket, végeredményben pedig önfenntartó konzorcium jönne létre. Rácz Jenő azt mondta, csinálják, de pénzt nem ad rá.
Molnár Lajos még ezt sem mondta. Igaz, nem is kérdezett, csak döntött. Tekintetét bizonyára a fejlett Nyugat felé fordította, ahol már nincsenek állami kézben ilyen régi, patinás intézmények. Ott harminc- és nem száznegyven évenként építenek új kórházat, mert a falakba beépített orvostechnológia javítása drágább, mint az új. Legfeljebb Moszkvában van még a neurológiai klinika a cári tiszti kórházban.
A megmaradó ágyak és osztályok tehát költöznek a Lipótról, a 849-ből 704 – köztük a 70 aktív neurológiai és 175 pszichiátriai. Költöznek az öt akut pszichiátriai felvételi osztály mellett a speciális osztályok, amelyek a táplálkozási zavarokkal, a memóriaproblémákkal, a tartós drog- és alkoholelvonásra szorulókkal, a pszichoszomatikus betegségekben szenvedőkkel foglalkoznak, a kiemelt rehabilitációs osztály, amely foglalkozásterápiával gyógyított. Ki viszi tovább ezeket a betegeket? Kezdhetik újra új orvossal? A lélekgyógyászat különleges bizalmat és orvos-beteg bensőséges kapcsolatát igényli. A megszüntető határozattal a minisztériumban nemcsak a betegek sorsáról döntöttek, hanem egy tudományos műhelyéről is, amelyhez csak az utóbbi két évben több mint egymilliárd forint pályázati pénz érkezett a molekuláris farmakológia, az epilepszia, a sejtbiológia, az agyi katasztrófa, a stroke okainak kutatására. Vannak olyan uniós programok, amelyekben az OPNI a kutatás koordinátora.
Nagy professzor leginkább attól tart, hogy a Lipót megszűnésével veszélybe kerül az agyérbetegségek országos központja is, a nemzeti stroke-program, amelynek ő a motorja és legelismertebb szakembere. A stroke ugyanis nem szív- és keringési, hanem idegrendszeri betegség, amely nagyon gyors orvosi beavatkozást és szakszerű kezelést igényel.
– A nemzetközi ellátottsági arányhoz viszonyítva a Közép-Magyarország régió néhány kistérsége az ágyszámcsökkentéssel a legrosszabb helyzetbe kerül – mondja a főigazgató. – Észak-Buda neurológiai és stroke-ellátása most a Hűvösvölgyi útról elköltözik egyrészt a pesti oldalra, az Amerikai útra, másrészt a János-kórházba, amelyik így még két kerületet kap. Ez meghaladja a kapacitását. Az európai norma szerint százezer lakosra negyvenöt neuropszichiátriai ágyra van szükség, a terület kétszázezer lakosával az OPNI-ban működtetett kilencven ágy tökéletesen egyezett. Tele is volt. Ha most kiesik az ellátásból az OPNI és a Margit-kórház, és mi átköltözünk az Amerikai útra, ott lokális túlkínálat lesz, a sürgősségi ellátást igénylő stroke-ost azonban nem biztos, hogy idejében szakemberhez lehet juttatni. Nem mindegy, mekkora a beszállítási idő, valamint a forgalmi és útviszonyokat is be kell kalkulálni. Ha a beteg három órán belül megfelelő ellátást kap, van esélye, ha hat órán túl, akkor semmi. A sürgősségi ellátás három területe közül így a stroke-ellátás nem valósul meg. Ausztriában helikopterrel érkezik a beteg, nálunk megtörténik, hogy nem is esetkocsival, hanem betegszállító mentővel döcög órákon át. Mi itt tizenöt év alatt megtanultuk a dolgunkat, minőségi ellátást tudtunk nyújtani. Nagyon nehéz megélni, hogy amit felépített az ember, annak vége.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
