Bekötött bal

k ö n y v e s h á z

Stefan Zweig írja egy helyütt, hogy tudomása szerint a történelemben 1918 októberében fordult elő először az a paradox eset, hogy egy országot rákényszerítettek az önállóságra, amelyet maga a leghevesebben elutasított. Mert Ausztria a régi szomszédos államokkal akart egyesülni megint vagy a törzsrokon Németországgal, semmiképpen sem óhajtott azonban megcsonkított alakban, koldusként tengődni. A szomszédos államok viszont hallani sem akartak az egyesülésről. A Németországhoz való csatlakozást a szövetséges hatalmak nem engedték meg, nehogy a legyőzött németek a végén megerősödjenek! Megszületett tehát a döntés: az Osztrák Köztársaságnak léteznie kell; egy országnak, amely nem akart ország lenni – történelmi unikum! –, erőszakkal azt mondták: „Legyél!” Találóan írta Anton Kuh: „Ausztria akkoriban a saját segg(ítség)ére volt utalva.”
Ezzel viszont szét is hullt az Osztrák–Magyar Monarchia.
A történelemkönyvek a széthullás dátumául október végét jelölik meg. A napokban megjelent kötet, Johannes Sachslehner Összeomlás című munkája pedig egyetlen napba (órákba, percekbe) sűrítve tárgyalja a drámát, október 28-át jelölvén ki a végzet beteljesedésének. Filmszerűen, jelen időben elbeszélve, oldalanként változnak a helyszínek, a személyek, de mindig visszatérünk a hadszíntérre, hogy hadászatilag is pontos képet kapjunk a cs. és kir. hadsereg agóniájáról, miközben az élet Bécsben, Prágában, Zágrábban, Budapesten és másutt annak rendje és módja szerint zajlik. Kitűnő szerkesztői fogás egy napba sűrítve visszaadni az összeomlást, és ecsetelni mindazt, ami velejárója a háborúnak. Illetve, ami több annál: kortörténet, háború.
A piavei fronton a Monarchia katonái csapatostul lázadnak, egyre többen bekötött bal kézzel járnak; az öncsonkításba menekülnek, hogy mihamarabb hazaküldjék őket. A Budapest–Zágráb vasútvonalon fosztogatnak. A dezertőrök mohón összekapkodnak mindent: készpénzt, órát, ékszert. Megállíthatatlan az erőszakorgia. Bécsben, a fő- és székváros utcáin hajnali fél háromtól az emberek sorban állnak. Csak így van remény arra, hogy négy óra múlva, háromnegyed hét táján kenyeret kapnak. Az agrárállam Ausztria–Magyarország a több mint négyéves háború után az éhezés birodalma. Schönbrunnban Károly császár éppen Arz von Straussenburg vezérkari főnökkel tárgyal, aki nem tudja megbocsátani Andrássy grófnak, Ausztria–Magyarország külügyminiszterének, hogy az ő megkérdezése nélkül békejegyzéseket küldött Wilson elnöknek. A Vencel téren tengernyi ember. Mindenütt letépik és átfestik a német nyelvű feliratokat. Mialatt a cs. és kir. ezredek a Piave menti tüzes pokolban még az ellenállással próbálkoznak, és soraikban mindenütt félelem, fájdalom, téboly és halál, a bécsi Herrengassén nemrég megnyílt Café Herrenhof vendégei élvezik a kellemes miliőt. A halál spanyolnátha formájában is pusztít. Százak és ezrek halnak meg a járványban. Budapesten, az Astoria Szállóban Károlyi Mihály kéreti magát, hogy nem akar miniszterelnök lenni, pedig ez minden vágya. És így peregnek a képek tovább.
Stefan Zweig emlékezett Károly császár arcára, ahogyan megpillantotta az osztrák határállomáson: „… a szalonkocsi ablaküvege mögött felismertem az arcot. A szálegyenes tartást: Károly császár volt az, Ausztria utolsó császára, mellette feketében a felesége, Zita királyné. Beleborzongtam. Ausztria utolsó császára, az ország élén hétszáz éve álló Habsburg-dinasztia utolsó képviselője hagyja el birodalmát!”
Beleborzongunk mi is az olvasásba, mert eredeti feldolgozásban kapjuk vissza az első világháború végnapjait, a Monarchia széthullását. Miközben mi, magyarok nem feledhetjük az utána következő végjátékot…
(Johannes Sachslehner: Összeomlás. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október 28-án. Athenaeum 2000 Könyvkiadó, Budapest, 2007. Ára: 2990 forint)