Kaszinóban kezdtem, kocsmában végeztem – kezdi Balázs, a harmincnégy éves mély hangú, fekete szemű fiú a budapesti Nyugati tér egyik kávézójában. Barátaival, Jánossal, a kimondottan jóvágású fiúval és Andrással, az alacsony, megtört arcú férfival érkezett a beszélgetésre. Mindhárman GA-tagok, a vezetéknevüket nemhogy nekem, de még egymásnak sem árulják el, ezzel is hangsúlyozzák, mennyire nem számít az iskolai végzettség, életkor vagy foglalkozás. A GA (Gamblers Anonymous) magyarul a névtelen szerencsejátékosok közösségét jelenti. Los Angelesben éppen ötven éve két szerencsejátékos elkezdett beszélgetni a játékfüggőség veszélyeiről, veszteségeikről, tragédiájukról. Állítólag az ilyen eszmecserék segítették őket ahhoz, hogy ne üljenek többet a rulettasztalhoz. Ők lettek az első GA-sok. Hasznukra vált az ott és akkor már két évtizede működő névtelen alkoholisták önsegítő szervezete (AA). Az ő spirituális módszerük lényege maga a betegség felismerése, a segítségkérés. Ez nem könnyű, merthogy a segítségkéréssel a játékos beismeri addigi életének kudarcát.
– A szüleim néha sírtak, máskor semmit sem szóltak, olykor fenyegetőztek, időnként levelet írtak – vág bele történetének közepébe Balázs. – A végén apámmal már csak levélben érintkeztem. Ultimátumokat kaptam tőle, hogy költözzem el, és fejezzem be a főiskolát, vagy keressek munkát. Végül is munkám volt, segédmunkásként dolgoztam egy építkezésen. Hét végén, amikor megkaptam a fizetésemet, elmentem a kocsmába, kikértem a sört, és leültem a gép elé. Menekültem a problémáim, a kölcsönök, a kudarc elől, mardosott a gondolat, hogy még családom sincs, holott belül vágytam a normális életre. Feleségre, gyerekekre, házra, autóra. Beláttam, hogy ez az út nem vezet sehová, ennek ellenére nagyon sokáig nem kértem segítséget. Úgy éreztem, nem ért meg senki.
Játékosterápia kezdődött 2003 végén Pesten, a Nyírő Gyula Kórházban, amiről Balázs a tévében hallott. De csak 2004 elején jutott el odáig, hogy „nincs tovább”. Akkor hívta föl a kórházat, de otthon nem szólt semmit.
– Nem akartam, hogy megtudják, ha nem sikerül. Újabb kudarc lett volna.
Csorba Csilla pszichiáter, addiktológus vezette annak idején azt a terápiát, amelyen Balázs is részt vett. Szerinte a játékosok elenyésző hányada emeli fel a telefonkagylót, és még azoknak is csak a fele fekszik be végül kórházba. Ez igaz lehet, hiszen becslések szerint százezer–háromszázezer főre tehető játékszenvedélylyel megvert honfitársaink száma, kórházba azonban jó, ha háromszáz (!) eljutott három év alatt.
– Nagy baj van – véli a doktornő. – A betegek legtöbbje nem tudja, hogy beteg.
Az említett Nyírő Gyula Kórház terápiáját tegyük múlt időbe, hiszen 2006 óta, amióta Csorba Csilla elment az intézetből, nincs Magyarországon kórházi rehabilitáció. Hogy miért hagyta ott, arról nem szeretne beszélni. Azóta magánklinikák vannak és néhány alapítvány, többek között a Mérföldkő Egyesület Pécsváradon, Kovácsszénáján, a Félút Centrum pedig Budapesten a XVII. kerületben működtet játékfüggők részére elvonót.
Balázs, mint a legtöbb GA-tag, számvetést készített nemcsak arról, kinek tartozik, de az is érdekelte, miért lett szenvedélybeteg. Tudatosította: szenvedélybeteg családba született, a nagyapja alkoholista volt, az apja, aki tanított, munkamániás.
– Nem tudott normális apa-fiú kapcsolat kialakulni köztünk – mondja. – Állandóan szidtak, büntettek, soha nem volt jó, amit csináltam.
Jánosnak is fontos lett volna az igazi apa-fiú viszony.
– Jó családból származom. Az apám tanár, hűvös csodaember, aki soha nem beszélt a problémáiról. Ha mégis volt valami gond, besöpörtem valahová, ahogy ő is. Az anyám apám ellentéte volt. Szenvedélyes, hirtelen haragú, agyonszerető, agyonaggódó, aki minden lépésemet kontrollálta. Apámhoz vonzódtam inkább, nem is költöztem el tőle harminchárom éves koromig. Kényelmes is volt otthon laknom, meg apám cége is jó volt, ahová bevett. Mivel ő volt a főnök, gyakorlatilag mindent ő intézett. Én meg elfelejtettem felnőni.
Csorba Csilla szerint az okok sokrétűek. A mai gyerekek alig játszanak – már ami a gyermekkori játékokat illeti –, nem is tanulnak meg küzdeni és veszíteni, ezért a kudarcot is nehezen viselik. A fogyasztói társadalom mentalitása ugyanakkor habzsolásra sarkall: az emberek többsége azt szereti, ha kevés idő telik el a vágy és a megvalósulás között. Pedig fontos szerepe lenne a késleltetésnek. Ha van egy kitűzött célunk, akkor az az időszak, amely a beteljesülésig tart, dinamizálhat. Ez az út, amely a bölcsek szerint fontosabb, mint maga a cél. Az utat magával az élettel azonosítják. Mindez nem érdekli a játékosokat. Őket a várható nyeremény izgatja.
– Első játékom a borítékos sorsjegy volt – emlékezik Balázs. – Aztán jöttek a tologatótálcás gépek, amelyekbe húszasokat kellett beledobálni. Egy részük a tulajdonosé, a másik a játékosé lett. Kamasz voltam, kaszinóba még nem járhattam. Inkább flippereztem. Pesten a nagyszüleimnél mindennap a Vidám Parkban voltam, előfordult, hogy nyitástól zárásig. Ekkor már nemcsak azt a pénzt használtam, amit kaptam, hanem loptam is tőlük, a pénztárcájukból. Mindig azt éreztem, hogy kevesebb a pénzem, mint amennyire szükségem van. Egyre többet voltam játéktermekben. Az adósságom nőtt, loptam is, kértem is. Az összes ismerősömnél próbálkoztam, hogy adjon kölcsön. Egy játékos, akinek pénzre van szüksége, meglehetősen jó kommunikációs készséggel rendelkezik. Sokszor kaptam is, sajnos nem mindig adtam vissza. Bár mindig azzal a szándékkal kértem, hogy a kölcsönnel játszom, és nyerek egy csomó pénzt, majd visszaadom, sőt egyéb adósságaimat is törlesztem. Csak az volt a baj, hogy többnyire nem nyertem.
– Éva, a feleségem soha nem mondta el, mit érzett, amikor nem voltam otthon – kapcsolódik be a beszélgetésbe András. – Nem szólt akkor sem, amikor észrevette, hogy hazudok. Hinni akart nekem. Sokszor megígértem, hogy többet nem játszom, de egyre kevesebbet adtam haza. Voltak barátaim, akik, ha kellett, kétszázezret adtak kölcsön, de azt is eljátszottam. Már pelenkát sem tudtam venni. Éva tizenháromezret kapott, gyesen volt, a nagy lánya tartotta el a családunkat. Éjjel melózott egy pizzériában, nappal főiskolán tanult.
A helyzet tarthatatlanná vált: a családtagok elköltöztek.
Kölcsönt nemcsak a játékos szokott kérni, hanem valamelyik hozzátartozója is. Bettina a másik oldalt tapasztalta meg: négy fiúval költözött el szerencsejátékos férje mellől. Bettina, aki szintén nem vállalja teljes névvel a beszélgetést, mert szégyelli a helyzetét, egy dunántúli faluban lakott férjével és négy gyermekével. Bár addig sem éltek valami fényesen, de nagyobb baj nem volt, míg a férje rá nem kapott a játékgépezésre.
– Építkezésen dolgozott, kéthetente kapott fizetést, adott is valamennyit, aztán egyszer semmit. Mosáskor a nadrágzsebében találtam meg az elszámolási papírját. Aznap negyvenhétezret vitt a játékterembe. Mert akkor már odavitte. Én meg mehettem a szomszédokhoz kölcsönkérni, mert nem volt mit adnom a srácoknak. Emlékszem, egy este bement Tatabányára busszal, és gyalog jött haza, pedig húsz kilométerre lakunk. Mindenét eljátszotta akkor is. Amíg tartott a pénze, nem létezett számára más, csak a gép. Amikor nyert, úgy érezte, hatalma van a gép fölött. Újra föltette a pénzét. Veszített. Csak akkor jutott el hozzá a valóság, amikor semmije sem volt.
Hogy kin uralkodik el a játékszenvedély, rejtély. Csorba Csilla sem tudja, hiszen látott már húsz éve lottózót, aki mégsem lett függő, és volt olyan páciense, aki egyszeri játszástól beteg lett. A játékszenvedély ugyanis betegség. Igaz, a viselkedészavarok nagy családjába sorolják, bár a szakember véleménye szerint addikció, vagyis függőség, akár a kábítószerezés. Adódik a kérdés, mi a különbség az egész éjjel a számítógép előtt ülő pasziánszozó játékos és a nyerőgépbe fizetését dobáló ember között. Talán annyi: az utóbbinál a legfontosabb a tét. Tétben játszik, ami azt jelenti, hogy visszaeső beteggé válhat, akkor is, ha pizzában fogad, akkor is, ha kólában, akkor is, ha pénzben.
A számítógépfüggő és szerencsejáték-függő között azonban van hasonlóság is. Mindketten az idejüket vesztegetik. A pénzt, a kölcsönt előbb-utóbb visszaadják a betegek. Szinte munkamániások lesznek, csak hogy egyenlítsenek. De az időt senki nem adja vissza nekik – márpedig a legdrágább az idő az életünkben, amely Heidegger szerint mindössze néhány perc, s ők ezt vesztegetik el.
– Egy idő után már nagyon-nagyon fájt a játék – mondja János. – Csodálkoztam magamon, hogy nem tudom abbahagyni. Nem értettem, mi történik velem. Hogy lehet az, hogy én, aki bárminek ellen tudtam állni, ha azt mondom magamnak, hogy nem, ezúttal nem vagyok ura az akaratomnak. Ma már látom, hogy az érzéseim miatt játszottam. Feszült voltam, ha túl nagy kritika ért vagy ha túl nagy öröm. A játékfüggő iszonyúan magányos. Gyűlöltem én is, ha néztek, ha beleszóltak a játékba.
A tapasztalatok szerint a GA-ba járás segít a legtöbbet. A GA-tagok, így János, Balázs és András is napokban mérik életkorukat. Új időszámítás kezdődik akkor, amikor abbahagyják. Ezért János például így mutatkozott be: János vagyok, kétéves és egyhetes.
– Korábban lehúzott redőnyök mögött kuksoltam nappal, csak este mentem ki az utcára, mert nem mertem a szemekbe nézni – meséli András. – Mostani barátaim ugyanolyan betegek, mint én, a GA-gyűléseken találtam meg őket. Hetente kétszer találkozom velük. Ma már nemcsak magamért, de a családomért is felelősséget tudok vállalni. Éva is örül a felépülésemnek, erősebb az érzelmi kapcsolat köztünk, mint valaha. Hogy újra higgyek Istenben, ahhoz le kellett gyűrnöm a gyűlöletet, a szorongást és a neheztelést. Ki kellett üresednem. Tavaly október hatodika után azt mondtam, édes Istenem, mindent feltétel nélkül elfogadok úgy, ahogy te akarod. Ezzel megszűnt az addigi állandó szomorúság bennem. Most már tudok nevetni, és a munkámban is örömöt találok. Azóta sem játékkényszerem, sem iváskényszerem nem volt.
Balázsnak is csak jót hozott a névtelen szenvedélybetegek közössége.
– Három éve, 2004. március elsején feküdtem be a Nyírő Gyula Kórházba, és ott találkoztam először a GA-val. Ettől alapvetően megváltozott az életem. Két hét után már nem azzal foglalkoztam, hogy mi van otthon, hogy mennyi az adósságom, hanem elkezdett érdekelni a hogyan tovább. Korábban már kezeltek depresszióval, jártam pszichiáterhez, gyógyszereket is kaptam, de semmi nem segített. A GA azért volt jó, mert olyan embereket ismertem meg, akik ugyanazt a poklot járták meg, amit én. És voltak olyanok, akik már előttem jártak.
Ha akadnak is olyanok, akik fel tudnak hagyni e szenvedéllyel, az utánpótlás bőséges, sőt mintha Magyarországon egyre nagyobb üzletet jelentene a szerencsejáték. A játékszervezők tiszta játékbevétele 2006-ban 11 százalékkal magasabb volt, mint egy évvel korábban. Tavaly év végén már megjelentek az 50 milliós törzstőkéjű vállalkozások, amelyek akár elektronikus kaszinót is üzemeltethetnek. Teszik is hamarosan, mihelyt megkapják az engedélyt. Mert bár az üzemeltetőknek igen magas adót kell fizetniük a bevételek után, mégis megéri. Így a piac egyik szereplőjének, a magyar tulajdonban lévő EAC Caming Kft.-nek is. Igazgatója, Koralevics Károly nem is elégedetlen. Több tucat alkalmazottja van, és bevételüket milliárdban lehet számolni. A törvény szerint az öt évnél régebbi gépet le kell selejtezni, ezért érdemes újfajta játékokat kitalálni.
De nemcsak az üzemeltetőknek, hanem az államnak is igen nagy bevétele származik a szerencsejátékokból. Igaz, ma már a monopolhelyzetben lévő Szerencsejáték Zrt.-nek is kötelessége például a bukmékeri és egyéb fogadás helyszínein tájékoztatni a játékosokat, hogy a játékszenvedély betegséget okozhat. Az előbb említett állami haszon azonban, ha jobban belegondolunk, nem is annyira haszon, tekintve, hogy a játék tönkreteheti azokat, akik adójukkal járulnának hozzá az állami költségvetéshez. Erre már a Szerencsejáték-szabályozók Európai Fóruma (GREF) is rájött, hiszen tavalyi római konferenciáján az egyik téma a szerencsejáték-függőség volt.
– Nagyon sokan a segélyüket játsszák el – magyarázza Csorba Csilla. – Belőlük lesznek a hajléktalanok, a munkanélküliek, akiket az államnak kell eltartania. Mint ahogy meg kell gyógyítania a feleség depresszióját, és a gyermekeket is helyre kell hozni, akik mind lelkileg, mind szociálisan sérülhetnek. Ez mind-mind az állam feladata, hiszen az alkotmányban az áll, hogy az egészséghez minden állampolgárnak joga van. Egy hat hónapos rehabilitáció azonban iszonyú sok pénz! Ki fogja ezt fizetni? Mert a földönfutóvá lett játékszenvedély-beteg biztos, hogy nem. De neki is joga van az élethez.
Mindezek ellenére még nem láttam a televíziókban főműsoridőben egyetlen olyan reklámot sem, amely a szerencsejáték-függés veszélyeire hívta volna fel a figyelmet. Azt viszont megtudhatjuk a Szerencsejáték-felügyelet honlapjáról, hogy tavaly a 135 dolgozójukból miniszteri elismerő oklevelet két fő, miniszteri dicséretet egy fő, miniszteri emléklapot egy fő, hét munkatárs pedig elnöki dicséretet kapott. Örvendetes. Az már kevésbé, hogy nemcsak a veszélyre való figyelmeztetés hiányzik, de ma már kórházi rehabilitáció sincs szerencsejáték-függők számára.
origo.hu
Orbán Viktor: Zelenszkij ukránbarát kormányt akar Magyarországon
