Köznapló

Május 3., csütörtök
Tamás Gáspár Miklóst egyetlen biccentés erejéig ismerem. A Hold utcai csarnokban biozöldséget vásároltam lányunknak, mikor a filozófus apró gyermekét kézen vezetve odaért. Egymásra néztünk, biccentettünk, mint akiket az apaságon kívül összeköt még valami. Talán az írástudók közös nevezője, mely billeg, folyton változik, és nem könnyű egyenes tartással megállni rajta, mégsem adja föl az ember. Ennél persze egyszerűbb, ami történt. Egy öreg kínai költő tanácsa szerint élek: távol tartom magam a fórumoktól. Ám él bennem tisztelet azok iránt, akik tudják, mint lehet a zavaros közéletben helytállni, győztesen megvívni szócsatákat inkorrekt vagy tudatlan figurákkal. A biccentés ezt fejezte ki, s az elegáns közíró udvarias emberként rögtön viszonozta.
A fentieket azért bocsátom előre, mert alig értem, ez az írástudó dendi miért csatlakozott a siserehadhoz Kádár sírjának feldúlása okán. Miért érzett kényszert, hogy azonnal szóljon, ami tisztességes közírónál természetes reflex, de nem ebben a lihegő, szellemi sötétségben, ahol világítótoronynak lenni kockázatos. Ráadásul az ilyen tornyok, ha már ezt a metaforát választottuk, nem megbontott sírok bevilágítására valók. A hirtelenség gyakran elviszi az ember tollát, s a Népszabadságot kézbe véve ma ennek voltunk tanúi. A cikkíró filozófus észrevette, hogy Kádár földi maradványaiból a koponyát vitték el, tudja, hogy ez nem okvetlenül politikai szándékra utal, mégis úgy tett, mintha csakis erről lehetne szó.
Hiba volt, hiszen van példa nem egy, amely mást feltételez. Sorolom.
Geszten 1983-ban feltörték Tisza István koporsóját, ám a sírrablók otthagyták aranygyűrűjét, arany mandzsettagombjait – csak a fejét vitték magukkal. Szent Margit koponyáját egy magyar főúri család szerint a Rotschild család őrzi, de eltűnt Szent Erzsébeté is. Az övé német földön, De Montalembert 1846-ban írott könyve leírja, miként. Cromwellt se kéne kihagyni a sorból. Sírját a visszatérő II. Károly a westminsteri apátság gót ívei alatt dúlatta szét. Neki is eltűnt a feje, nem tudom hát, mi az a „vajákosság” és „jobboldali sámánizmus”, amiről Kádár csontjai címen Tamás Gáspár Miklós háborog?
Egyvalaki volt, aki ilyesmivel vetette észre magát: Tar Lőrinc, Zsigmond király pohárnokmestere. Ő járt a „pokolban”: a barlangban, melyet az írek Szent Patrik purgatóriumának neveznek, de ennek aligha van köze témánkhoz. Aminek van: Tamás Gáspár Miklós fals okfejtése, üsd-vágd-nem-apád tempója. Nemtetszésem magánügy. Megszoktam, hogy a filozófus szellemi portékája nem keskeny vágányon gurult elém, csakhogy itt többről van szó.
Ebben a rossz szagú, elpiszkosodott magyar közéletben kevés luxusra telik. Ezek egyike: a stílus. És az írástudóké talán fontosabb, mint másoké. Aki birtokolja, sosem dagonyázik szügyig sárban, mint tette volt Moldova reggel a tévében. A stílus feltételez egyfajta létezésminimumot, amely nem engedi lesüllyedni az embert. Ha ez is elmúlik, mi lesz a néma biccentésekkel? Mit hagynak az apák örökül apró gyermekeikre?

Május 5., szombat
Olyan családban nőttem fel, amelyben a művészlét egyenlő volt azzal, hogy valaki nyomorog, ad absurdum: éhen hal. Szüleim arról álmodtak, hogy állatorvos leszek – elképzeléseik almafájától elég messze estem. Talán ezért tekintek tisztelettel a művészet támogatóira. Ebben a tiszteletben van persze gyanakvás is: nem kútba hordják-e a vizet? Erre gondoltam, mikor ügyvéd barátom, Balogh Péter elárulta, irodája ifjú képzőművészeket fog támogatni. Szép, szép… Létrehoz majd valami alapítványt, a majdani festők és szobrászok ösztöndíjat kapnak, de jobb művész lesz-e bármelyikük, hogy a hóna alá nyúltak? Úgy véltem, nem.
Ennek hat éve. Azóta létrejött az alapítvány, támogatói sokasodtak, szép neve lett, és a pályázók minden május elején kirakják dolgaikat a képzőművészeti egyetemen közszemlére. Jönnek a tanár urak, az Amadeus alapítvány támogatói, a művészeti sajtó jelesei, megállnak a képek, a szobrok előtt, nézik őket közelről, nézik távolról, majd amikor úgy érzik, már eleget láttak, ítéletet hoznak.
Bevallom, van bennem némi fenntartás, amikor egy műalkotás lényegét szavakkal próbálják visszaadni. Ezt éppolyan képtelenségnek tartom, mint Bach valamelyik fúgájáról okosat mondani. Az emberi szó lerántja abból a szférából, ahol az angyalok tanyáznak, és ami után már csak Isten trónja következik. Talán ezért ballagtam el a zárónapon. Élveztem a csendet, amely a képeket, szobrokat körülvette.
Időnként bejött egy hallgató, megállt valamelyik kép előtt, talán az övé volt, aztán kiment. Bekukkantott egy művész tanár, eszembe jutott, hogy évek óta nem volt kiállítása. Csöngött a telefonja, már ment is – így kiszívja az erőt az emberből a tanítás?
Lehet, hogy annak a negyvenkilós lánynak máris jobb, akinek nagyobb a mappája, mint ő maga? Sötét albérletekben fog festeni, megkísérti sok minden, amiért utóbb szégyelli magát, de szabad lesz, és Isten után ez a szabadság az, ami egyedül segít a kezdő művészen.
S mi ma a szabadság? – kérdezte a barátom, amikor beszámoltam neki, mit láttam. A pénz – felelt kérdésére ő maga. Nem tudtam mit mondani. Eszembe jutott, hogy mikor több volt a bugyellárisomban, küldtem belőle rákos kolléganőmnek, aztán egy idős előfizetőnek, akinek nem futotta karácsonyfára. Egyszeri segélyekkel nyugtattam a lelkiismeretemet, nem volt olyan, amelyre bárki számíthatott volna később is. Igazat adtam Balogh Péternek. Aki érdemes arra, a hóna alá kell nyúlni. A hazát úgy is lehet építeni, hogy könnyítünk Isten dolgán. Nem lehet elvárni, hogy szünet nélkül nyújtsa felénk védő karját.

Május 9., szerda
Pár hete az öt tibeti rítusról írtam. Utána felhívott valaki, arról kérdezett, melyik számomra a legfontosabb jógagyakorlat? Gondolkoznom kellett. Fontos, fontosabb, legfontosabb – sosem válogattam így, akkor sem, ha ételről, zenéről vagy könyvről volt szó, jógagyakorlattal kapcsolatban végképp nem.
A kérdés nyilván kortünet. Mintha kötelező volna versenyeztetni mindent. Esetenként magunkat is – magunkkal. „Az az író, aki nem dolgozza ki a maga napi tíz-tizenkét óráját, rosszul sáfárkodik a tehetségével” – ezek Galgóczi Erzsébet szavai egy interjúból. Annyira nem tudtam szabadulni tőlük, hogy évekig lusta fráternek tartottam magam. Hiba volt. Mert ez nem igaz. A legnagyobbak pályája cáfolja. Akiket épp azért csodálunk, mert a műveken kívül életük is teljes volt. S bizony meglehet, ez inkább igazolja a tehetséget, a nagyságot. Vagyis hogy volt-e képessége az alkotónak az élethez is? Miért, hogy az elmúlt századok művészetének értékelői, ha ítéletet formáltak, ezt a kategóriát sose vették figyelembe?
Életünk értelme nem az, hogy fölfestünk egy táblára valamit, s lépteinket ahhoz igazítjuk. Nem. Mióta ráébredtem arra, hogy mindaz, ami jó, ami igaz, nem nyugati recept szerint készül, ha égtájat kell választani, kelet felé fordulok inkább. Onnan jött minden, ami fontos: a próféták, a vallások, a nagy hódítók, a lényeges találmányok és a csodás megmaradás népe is: mi, magyarok. Egyik sem sietett. Lassan készülődtek. Az egyistenhit Zarathusztrában érlelődött, az iszlám visszanyúlt Ábrahámig, és köze volt hozzá Jézusnak is. (Ezért sem értem a csüggedőket, meg azokat, akik nemzethalállal riogatnak. Mi ötszáz év? Vagy ezer? Nem bizonyíték az életképességre, hogy – egyedül az Ázsiából jövők közül – a magyarok megmaradtak? Hogy saját kultúrájuk van, és nem akármilyen? El fog jönni e kultúra ideje, semmi kétség, hogy eljön, ha kövezzük felé az utat.)
Ennyi bizonyíték talán elég, hogy lássék, a verseny a gyöngék labdatere. Azoké, akik nem bíznak magukban. Nekik kell folyton bizonyíték, hogy ők a legjobbak. Ők táncolnak legtovább, övék a legjobb távcsöves puska, palacsintájuk kétszáz méter hosszú. És? Aztán? Ilyen kérdéseket nem szeretnek hallani. Gyanakszanak, hátha a kérdező úgy folytatja: ilyennel bekerülni a Guinness-rekordok könyvébe ugyanolyan mánia, mint Rákosiék idején munkaversenyt nyerni. Ismertem ilyen győztest: úgy bukdácsolta végig az életét, mint a kisiklott vonat a talpfákon. A tapsok elhalkultak körülötte, már nem volt rá szükség, nevét csöndben levették a falról, mint a tavalyi naptárt. Magára maradt, és azt hitte, a csend a sikertelenségét bizonyítja, így lett belőle, a győztesből abszolút vesztes: öngyilkos.
A kormány dróton mozgó bábjai is versenyt emlegetnek. Hangosan, mint sötét előszobában a gyerek – félnek. Néha talán jobban, mint a milliók, akik fölött azt hiszik, hatalmuk van. A számomra fontos jógagyakorlat rajtuk segít igazán. Ajánlom, hogy titkos összejöveteleik előtt végezzék el ezt a Kínából való taoista gyakorlatot. Nem csoportosan, külön. Egyszerű, mint minden, ami jó és igaz.
Vetkőzzenek le, feküdjenek hanyatt. Erősen dörzsöljék egymáshoz két tenyerüket, hogy fölmelegedjenek. Jobb kézzel fogják át ágyékukat (ki-ki azt, amije van), a kéz fedje el egészen. A bal tenyér két centire a köldök alá kerül, s a dörzsölés melegével, enyhe nyomással végezzenek körző mozdulatot nyolcvanegyszer – az óramutató járásával ellentétes irányban. Utána ismét dörzsöljék össze két kezüket, és végezzék el úgy a körzést, hogy ezúttal a bal kéz kerül az ágyékra, s a jobb mozog nyolcvanegyszer az óramutató járásával egyező irányban a köldök alatti rész körül.
A gyakorlat serkenti a férfierőt. A magyar népnyelv ezt úgy fejezi ki, hogy tökösebb lesz tőle az ember. Mivel a kormányról egyre jobban ordít a töketlenség, úgy véltem, országos érdek közreadni a taoista gyakorlatot. Második részét, mert van az is, kormánytagoknak, amennyiben üzennek, „elsőbbségi” címkével postázom, hogy mielőbb megkapják. Népérdek.