Mindent kiszivárogtatok (XXIV.)

Olvasom az Élet és Irodalom múlt heti, 2007. május 11. számában Schilling Árpád írását, melyre a „lökést” alighanem az adhatta meg, hogy – szó szerint idézem – Bálint András tiszteletet parancsoló önkritikát fogalmaz(ott) meg és az ÉS április 27-i számában A 43-asok dala címmel megjelentetett írásában, amely élő szóban a Merlin Színházban megtartott színházi konferencián hangzott el április 19-én. A 43-asok aranykorának vége: lúzer a hangulat (…) A kinyilatkozás leglényege számomra – summázza Schilling Árpád – a „valamit nagyon elszúrtunk” tételmondatban ölt testet. Vagyis, hogy a színházi szakma nagy öregjei elmulasztottak szembenézni a rendszerváltás paradigmaváltó jellegével. – S aztán hosszan ír az ő-ők, a hetvenesek elképzelhető feladatairól… A 43-asok és a 70-esek után mit mondhatok én, a 38-asok nevében? Ráadásul – egyszemélyes színház lévén – csak a magam nevében beszélhetek. „Összefognék – ugyan –, ha volna kivel” – de most nem ezen keseregnék. A klikkeket, egyeduralkodókat, a kirekesztőket, a díjkiosztókat és egyéb egyoldalú elfogultságokat sem leplezném így utólag már le… Bár ez az időnkénti magábanézés és heves önsanyargatás meglehet csupán egy időbeli felismerés, hogy aztán kicsit más „hangfekvésben” ugyanazt az ízlésterrort rogyasszák ránk… maradjunk most csak a színházi világnál.
Tehát elállnék ettől az: Elég volt! -tól. Nem „gyávaságból vagy lomhaságból”, hanem mert bőven van teendőm a saját egyszemélyes színházamon belül… ha nem is a társulat felfrissítésére, nagy, elbocsátó szép üzenetekre, de megújulásra és elsősorban könyörtelen szem(em)benézésre.
Nem néznék a múltba sem… és nem is kínálnék még e cikk erejéig sem egyedül üdvözítő megoldást, de még csak nem is tépelődnék azon, milyennek is kellene lennie a jövő hiteles színházának.
Maradnék a meglehetősen zord jelennél… de nem az aktuálpolitika szintjén. S nem is példaadásként-mutogatásként vetem majd papírra… (mindjárt), ami kikívánkozik belőlem…, de remélem a messzemenő személyességen túl mégsem hat majd önmutogatónak. Meghatni se szeretnék ezzel a „mezítelenségi fokkal” senkit sem, követőket se várok… pokolra mindenkinek egyedül kell mennie… Még állást se foglalok…, mert, kis szabadasszociációval – Lévai Anikó interjúját olvasva a Heti Válasz 2007. május 3. számában: – „az ételek nem jobb- vagy baloldaliak: van töltött paprika meg zöldségleves meg herőce.”
Tehát a kifelémutogatás helyett magamban keresném meg (mint 38-as, jövőre már 70-es), azokat az árulkodó(vá válható) jeleket, amelyek ellen bizony csak magam vehetem fel – a mára kialakult – magammal szemben, a küzdelmet. Vállalva, hogy egyikünk alulmarad ebben… De én nem… Mármint az énem… A jobbik… (balik) – Ez már végleg lealacsonyít, elég volt! – hát ezekből a kategorizálásokból, egy (maradék) életre… (és irodalomra.)
Boros Lászlót olvasva (Az emberben felénk hajló Isten, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1973) szembesültem a magam veszélyeivel. A továbbiakban így akár önvallomásnak is elfogadhatja az olvasó az alábbiakat tőlem.
(…) Ahhoz, hogy tisztelettel forduljunk az élet felé, hogy gyarapíthassuk benne a szépet, a boldogítót, ahhoz először saját igyekezetünkkel próbálnunk kell megtapasztalni a lét szépségét és tiszteletreméltóságát. Megtesszük-e ezt? Lelkesedéssel fordulunk-e az élet felé? Elmélkedésünket sajnos (…) negatív leírással kell kezdeni.
Az élet rendszerint fénytelennek tűnik (föl) előttünk, nehezünkre esik. Néha igazán torkig vagyunk vele. Ami néhány éve még lelkesített, szeretetre indított, hirtelen közömbösnek, sőt, terhesnek látszik. Csak vonszoljuk az életünket. Nem ragaszkodunk többé hozzá, nem vonz, ami élő: csak elviseljük, fáradságosan keresztülverekedjük magunkat rajta. Már maga ez az elviselés is megerőltető. Minden színtelenné, unalmassá válik. Nem érdekel komolyan az, amit teszünk. Ezt a keserves csalódásunkat az életben elkeseredett hangulatok, gyűlölködő ítéletek, elutasító tekintetek juttatják kifejezésre. Még megtesszük, amit muszáj. Elviseljük sorsunkat. De mindjobban erőt vesz rajtunk az undor. Nincs többé örömünk az életben. Szórakozásokba vetjük magunkat, hogy meneküljünk a még kínzóbb unalom elől. Panaszkodunk – rossz jel! –, hogy agyonnyomnak a gondok, a munka. Minden banális és elcsépelt lesz. Semmiben sem leljük igazán kedvünket. Képtelenek vagyunk az életben megízlelni a jót.
Mit is értünk el igazából az életben? Vittük-e csakugyan valamire? Hivatásunk, amelybe kezdetben anynyi lelkesedéssel fogtunk, mondhatni nekirohantunk – lassanként fáradságossá, sőt, tarthatatlanná válik. Már csak mindennapos taposómalom. Buta munka, haszontalan, értelmetlen ügyek. Hogy teljék még örömünk olyan dolgokban, amelyeket annyiszor elárultunk?
– a jövő héten folytatom –