Sarkozy uniós tervei

Nicolas Sarkozy azért népszerű hazáján kívül is, mert határozott álláspontja van olyan kérdésekben, amelyekben a „politikailag korrekt” nyugat-európai politikusok csak ködös általánosságokat mondanak. Az új francia elnöknek ezzel szemben igen határozott álláspontja van a kátyúba ragadt európai alkotmány rövid úton történő lezárására. Mindenek- előtt felismerte, hogy népszavazással soha nem lehet egy alkotmányt tető alá hozni, mert a politikusaiból kiábrándult nyugat-európai polgárok jelentős része ellene fog szavazni, függetlenül tartalmától, pusztán azért, mert elege van Brüsszelből. Ehelyett Sarkozy egy olyan egyezményt javasol, amelyet csak a parlamentek hagynának jóvá egyszerű többséggel, a kormánypártokat pedig mindenütt rá lehet venni, hogy képviselőikkel megszavaztassák épp azt, amire szükség van.
A következő probléma, amely miatt az európai polgár ideges, az az unió bővítése. A kidolgozott és a kormányok által elfogadott alkotmány szerint az EU-nak minden ország tagja lehet, ha az unió alapértékeit elfogadja. Ez tág teret nyújt a találgatásoknak, hogy az unió határai vajon a Boszporusznál, a Van-tónál vagy a Csendes-óceánnál érnek-e véget, mert szerencsére nyugaton az Atlanti-óceán egyértelművé teszi a dolgot, persze csak akkor, ha Angliát Európához soroljuk, ami a britek számára nem mindig egyértelmű. Sarkozynek világos és egyértelmű álláspontja van e kérdésben, mégpedig az, hogy a jelenlegi unió legfeljebb a balkáni államokkal bővíthető, meg persze Svájccal és a norvégokkal, ha ők is úgy akarják. Sarkozy egyértelmű az egy- vagy többsebességű Európa kérdésében is, vagyis abban, hogy az unió keretén belül, akik szeretnék, szorosabbra fűzhetik a kapcsolatokat. E kérdés máig azért vitatott, mert az uniót egyenlőkre és még egyenlőbbekre osztja. Ugyanakkor ez a realitás, hiszen az unió anynyira heterogén államokból áll, hogy például a munkabérekben tízszeres különbség van az egyes régiók között. Ebből az is következik, hogy amit az egyik tagállamban meg lehet tenni, az egy másik tagállamban súlyos társadalmi feszültségeket okozhat, ugyanakkor nincs meg az a mechanizmus, ami egy tényleges föderatív államban az ilyen jellegű különbségeket kompenzálja. Egy tényleges föderatív államban ugyanis a GDP 10-20 százalékát központosítják, míg ez az Európai Unióban mindössze egy százalék.
Sarkozynek az unió finanszírozására is egyértelmű javaslata van, mégpedig az, hogy a közös kiadásokat közös forrásokból kell biztosítani, vagyis egy európai adóztatással, míg a nemzetállamok költségvetési politikája független marad a brüsszeli központtól. Ugyanakkor az európai projektekben való részvételre mindenkinek egy elkülönített költségvetést kellene készítenie, amelynek megfelelően kapná az unióból a társfinanszírozást. Ez utóbbi az európai pénzek elköltését tenné átláthatóbbá. Egyébként pedig Sarkozy mindazt fenntartaná, ami az alkotmányban új gondolat volt, sőt bizonyos területeken még meg is erősítené azt, például, hogy a bizottsági elnököt ne a nemzetállamok, hanem az Európai Parlament választhassa, és az így megválasztott elnöknek joga legyen arra, hogy biztostársait (a tagállami többes javaslatból) maga válassza ki. Sarkozy terveiben is megmarad azonban az a buktató, hogy miként osszák meg a szavazati arányokat az egyes nemzetállamok között. Az érvényben lévő nizzai szerződés ugyanis sokkal nagyobb szavazati súlyt ad a lengyeleknek, mint az alkotmány. A lengyel vezetés ragaszkodik a nizzai szerződésben meghatározott szavazati arányokhoz, amit a németek persze hevesen elleneznek. E kérdésben nem lesz könnyű egyetértésre jutni, de ha sikerül, akkor a jelenlegi alkotmány patthelyzete megoldódik.