A-dúr mondat Liszt Ferencről

Ha temérdek ösztönzésnek engedő, termékeny és merész, viharos és pojácás, játékban, kalandban, vérben, aranyban, asszonyokban, pokoljáró istenkeresésben, jövőbe lőtt nyilakban (a kor nyárspolgári közönségének tett engedményei, túltengő szónoki pátosza, gyakori „fülbemászásai” ellenére is) káprázatosan gazdag („a zene továbbfejlődése szempontjából sokkal nagyobb lángelmét ismertem meg benne Wagnernél vagy Straussnál”, írta Bartók Béla), egyetemes rangú és jelentésű, Európát szellemi hazaként belakó, áldozatos és adakozó életének végén a „mindig hű rokon”, aki egész életében, „míg arany és taps váltakozva csengett”, őszintén és állhatatosan vallotta, hogy magyar, jóllehet nyelvünket nem tanulta meg, népünk dalait, a magyar parasztzenét nem ismerte, félreértette, talán le is becsülte („azok a magyar népdalok és dallamok, amelyek falun találhatók és a fent említett hangszereken – furulya, kürt, tárogató, síp, duda – hallhatók, túlontúl egyszerűek és tökéletlenek, semhogy valami teljesen meglepőnek a benyomását keltsék, ezért nem tarthatnak számot arra, hogy világszerte tetszést arassanak, még kevésbé arra, hogy egyenrangúnak tekintsük őket elismerten nagybecsű más lírai zeneművekkel; viszont a cigányok előadta hangszeres zene versenyre kelhet bármilyen más zeneművészettel” – írta Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie [A cigányok és zenéjük Magyarországon] című könyvében), a cigányzenét eredeti magyar zenének vélő fatális (noha elkerülhetetlen) félreértéseit azonban széles körben terjesztette, maga is hozzájárulva ekképp a magyarokkal kapcsolatos nyugat-európai tévképzetek meggyökeresedéséhez – jelesül, hogy Hunnia a cigányok, a puszta, a farkasemberek és a keleti napkirályként pompázó Esterházyak országa (a Grimm fivérek jegyezték le azt a középkori német mondát, mely szerint a magyarok szörnyetegek, egy varázsló meg egy nőstény farkas nászából születtek – „legalábbis bőszen terjesztik ezt a hiedelmet, hogy minél jobban féljenek tőlük”); ha tehát a páratlanul jószívű és segítségre kész, minden tekintetben grand seigneur „Monsieur Litz”, minden idők legbőkezűbb muzsikusa, a romantikus XIX. század üstökös virtuóza, aki hatások, ötletek, lelemények és sugallatok miriádjából alkotta meg a maga káprázatos mozaikszőttesét, abban a reményben hunyta le szemét 1886. július 31-én, hogy a kor szinte valamennyi nagyságával (főként franciául) folytatott óriási levelezését, valamint (részint élettársaival: d’Agoult grófnéval, később pedig Sayn-Wittgenstein hercegnével közösen írott) ragyogó esszéit, zenei tárgyú tanulmányait honfitársai majdan magyarul is olvashatják (netán nemzeti karmájukból kibontakozva, kollektív vállalkozásként nyelvet cserélve, eredetiben fogják silabizálgatni), akkor igencsak csalatkoznia kellene, mert idiómánk ugyan változatlanul magyar még, szellemében-ethoszában roncsoltan bár s folyvást tovább roncsolódva, de a liszti szövegeknek csupán elenyészően kis hányadát fordították le nyelvünkre, és változatos cenzori szempontokat érvényesítő szemelvényes kiadásokban bocsátották közre (Lisztnek a zenélés isteni adománya előtt tisztelgő nagylélegzetű esszéje, a sokszor el- és kiátkozott A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon 1861-ben jelent meg Heckenast Gusztávnál, aztán – több emberöltőnyi kussolás után – ugyanennek a meglehetősen berozsdásodott fordításnak a hasonmás kiadása 2004-ben a Magyar Roma Történeti Könyvtár második köteteként); alig érthető az a honunkban – Liszt hazájában – tapasztalható konok, százévesnél is ódonabb hallgatás, amely Liszt (egyik) kedvesének, gyermekei anyjának, Marie d’Agoult grófnénak elsősorban kettejük kapcsolatáról szóló emlékiratait is övezte egészen 1999-ig, amikor a Palatinus Kiadó végre megjelentette a grófné memoárjait, a „hangok nagy tanárjának” az emlékezések közé ékelt, 1838–39-ben keletkezett noteszlapjaival együtt, melyekből kitetszik a későbbi Liszt abbé kacérkodása a szabadkőművességgel („át kell jutnunk a túlsó partra”; Lisztet 1841-ben fölvették a frankfurti Loge der Einheit szabadkőműves-páholyba, 1865-ben viszont pilisesre borotváltatta a feje búbját, és belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe, Nietzsche emiatt is nevezte „egyházatyának” és „szolgálaton kívüli pápának”), valamint a gyönyörű és okos, nyugtalan és nyugtalanító, parázslóan frigid párizsi arisztokratanővel („hatlábnyi hó – húszlábnyi tüzes láva fölött”) szövődött viszonyának szükségszerű kudarca (a fészekrakó tyúkanyó meg az egyre újabb karok kikötője felé vitorlázó „ontológiai szoknyapecér” radikális összeférhetetlensége; „a francia felszín alatt még most is érezni magában a magyar parasztot”, mondta szakításuk után a grófné: ő halálos sértésnek szánta, mi meg a hátunkat hájjal kenegető bókot hallunk ki belőle) – mindenekelőtt pedig, ahogy Wagner írta, az a „magasztos rendkívüliség, amely mindent jellemez, ami Liszttel kapcsolatos”, s amely ujjongó szavakra ihlette Vörösmarty Mihályt a Liszt Ferenchez írott ódája végén: „hála égnek! Még van lelke Árpád nemzetének”.